Akkor irány a nyaralás

Sehol nem látom, hogy bárki is lenne aki jelenleg olvas. Ez persze nem baj, hisz nyár van, és szünetek, nyaralások, táborok... stb.
Én aug. 18-ig vagyok itthon. Utána lehet szep. 1-ig nem tudok netre jönni, de az is lehet hogy utána se. Ez mind a jövő titka.
A következőt találtam ki, ha van olyan aki mégis otthon vár a fejimre, az írjon nekem, van pár hely...
msn, e-mail, chat a blogon vagy egy bejegyzésbe.
Írd meg mit szeretnél olvasni. Minden blogot nézek addig míg el nem megyek, hogy aki rám vár, az is olvashassa azt amit szeretne. Nos most ennyi.
De vigyázat aug. 18 után már nem vagyok elérhető.
Köszönöm!
Kitti

Új új új

Sziasztok!

Újra vagyok! Nagyon sajnálom, hogy eddig tartott, de gép és én... mindegy a magánéletem nem volt a fellegekben... most se...
A lényeg, hogy 18ig biztos vagyok, utána lehet csak szeptemberben, addig pedig minden blogra legalább négy, de ennél több fejit akarok felrakni.
Egy kérésem van, ha elolvasol egy fejit írd meg a véleményed. Most nem fogom nézni, ki mennyit ír, a lényeg, hogy felteszem a fejiket.
Teljesítitek a kérésem? Nagyon nagyon hálás lennék érte. + annyi, hogy chatben jelezd ezt nekem / ha írsz majd
Előre is nagyon köszönöm. A türelmeteket is, és az időtöket, melyet rám szenteltek.
Holnap jön az első friss késő este.

Kitti

-

-

Éjszaka szülötte 10

 A fehér lepedőbe bugyolált... 

Képesség

Ölelés

Fájdalmas vallomás...

(Delia szemszöge)

Dideregve ültem a kádban, s közben azt latolgattam, amit Anthony nem mondott ki, csak nekem árulta el. Mintha a saját fel nem tett kérdéseimre adta volna meg a válaszokat. Olyan volt, mintha csak nekem akarná teljesíteni a kívánságaimat…

Kedves volt, és nem mondta el, de vajon, mit tudott meg? Úgy emlékszem beszéltem álmomban… de nem volt kivehető számomra mit, bár nem is az én szememen keresztül láttam ezt… előttem még mindig lebegnek a képek melyek álmomban kísértettek, ahogy a kis fehér lepedőbe bugyolált…

-          Kérlek, ne folytasd – kiáltott fel fojtottan Edward. Szegény, róla teljesen elfeledkeztem… nem húztam fel magamra a pajzsomat…

-          Sajnálom – suttogtam, mert a hangom még nem igazán jött meg a beszédhez. Csak most vettem észre, hogy mennyire ziháltan lélegzek, s ismét elkezdtem dideregni a vízben.

Gyorsan kimásztam a vízből, ledobáltam magamról a vizes ruháimat, miközben egy törölközőbe csavarva kimentem a szobámba. Vajon, tényleg én is idetartoznék már? Hiszen olyan rövid ideje vagyok itt, mégis szinte már otthon érzem magam köztük.

Boldog vagyok, ha velük lehetek. Megfeledkezhetek arról, amin keresztül mentem, s egy kicsit elfeledhetem, akivé váltam. Kedvesek velem, és nem erőltetnek semmit… persze ami a legfontosabb, nem vájkálnak a múltamban… hanem várnak.

Közben a szekrényem elé léptem, amiben hála Alicenek már volt pár ruha is… igaz, hogy ő sokkal többel akarta megpakolni, de a tiltakozásomnak hála, belement, hogy csak ezzel a pár darabbal tegye tele… És azok a kivágott darabok… borzongtam meg, hát nem is az én ízlésemnek való… még ezek sem igazán.

Dobtam az ágyra egy zöld felsőt, és egy farmer nadrágot, miközben a földre ejtettem a törölközőt, ami rajtam volt és felvettem egy fehérnemű szettet...

-          Oh, bocsánat – halottam meg egy mosolygós hangot, s mire odafordultam, csak Anthony távolodó alakját láttam meg, ahogy épp csukja be az ajtót… A szája szegletében mosoly bujkált, de a szemeiben valami egészen más csillogott, amit nem akartam beazonosítani… - Ha kész vagy kérlek, gyere le – üzente még az ajtó becsukódása előtt, egy lopott pillantással egybekötve felém. De mikor találkozott a pillantásunk, gyorsan lesütötte a szemeit, s az ajtóm becsukódott. Utána már csak a sietős lépteket lehetett hallani, a lépcsőn lefelé…

-          Természetesen – halt el a hangom a végére, mikor észbe kaptam, s megmozdultam a szoba közepén… Odaléptem az ágyamhoz, miközben gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, és már indultam is lefelé. Most felvettem a kikészített kiscipőt, ami ellen az elején oly annyira tiltakoztam. Végül is nem is olyan rossz, és hasznos is… talán.

Miközben mentem a lépcsőkön lefelé, az előző mozdulatsort tanulmányoztam. Tudom, hogy nem lenne szabad, a gondolataimnak, megengednem, hogy ilyen irányt vegyenek fel. Hogy férfiként nézzek erre a fiatal fiúra. Hiszen én jóval idősebb vagyok nála… a többiről nem is beszélve.

Áh, hülyeség az egész, ennek semmi értelme. Meg kell tudnom, elégedni azzal, amim van, és nem még többet kívánni. Oly sok mindent vesztettem el… legalább most nem akarok ismét hasra esni, s az érzéseim miatt szenvedni…

-          Akkor leülsz vagy inkább álnál? – állt előttem Alice egy hatalmas mosollyal, miközben Anthony felé mutatott. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, miért kellene oda ülnöm. Láthatólag értette a reakcióm, mert azonnal magyarázatba fogott. – Kérlek mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonsz le, nézz körbe – jártatta végig a kezét a helyiségen – ha csak nem döntesz az állás mellett, akkor ott kell helyet foglalnod – mosolygott ismét rám, aztán leült Jasper mellé.

Igazat kell, hogy adjak neki, mert mindenhol ültek, hacsak nem fogok végig állni, ami most kizárt, akkor ott kell helyet foglalnom. Ha csak… igen, ez lesz a megfelelő megoldás. Tuti a legjobb, mosolyodtam el az ötletemen…

S leültem a szőnyegre, egy kicsit beljebb ahol álltam, s így pont középen lehettem. Mintha csak nekem tervezték volna ezt a félkört, bár tény, a tévé a hátam mögött, egészen mást sugallt, de az a pár másodperc, míg ez nem jutott eszembe, örömmel töltött el a tudat, a véletlenszerű félkörön, az élen velem.

Már csak azt kellene eldöntenem, mivel is kezdhetném meg a beszédemet, amivel magyarázatot adok nekik a történtekre. Olyan kellemes ez a családi idill. Nem akarom elrontani, a teljes igazsággal, hazudni pedig nem fogom. Talán ha most még nem mindent mondok el, és később elmondom azt is, megértik majd. Ha akkor is itt leszek… nem ringathatom magam hiú ábrándokba… dorgáltam meg magam, a feltételezésemért… miszerint még hosszú ideig itt leszek…

-          Tehát, az éjszakát nagyon sajnálom – mondtam egy nagy levegővétellel egybekötve, mert most mind engem figyeltek. Hozzá vagyok szokva ehhez a figyelemhez, csak ahhoz nem, hogy el kell mondanom, mi miért volt…

-          Kedvesem, emiatt ne mentegetőzz – jött oda mellém Esme, s átölelt – ha nem akarsz, nem kell most elmondanod, majd ha úgy érzed – simogatta meg nyugtatólak a hátam, miközben észbe kaptam, hogy remegek…

-          Semmi gond, én szívesen elmondom nektek – ellenkeztem azonnal, persze a hangom a végére elcsuklott, csakhogy ezzel is bizonyítsam, szavaim ellenkezőjét. Hát ez nem nagyon akar összejönni, miért nem lehet ez egy kicsit könnyebb… gondolkoztam.

-          Ne akard az ellenkezőjét állítani annak, ami – szólt közbe kedvesen Anthony, és egy mosolyt is küldött felém – Egy rémálom, nem a kedves emlékek közé tartozik… - borzongott meg – és ez sem volt az – tette még hozzá lehalkítva a hangját.

-          Miért nem mondod el, amit tudsz? – kérdeztem félénken, miközben kíváncsi voltam a válaszára, s féltem is, attól, hogy talán túl sokat tudok meg. Bár nem egészen értettem, hogyan.

-          Mert, ez a te történeted – mondta – ha majd úgy érzed, akkor megosztod velük is – hajtotta le a fejét a kezei közé, s annak mélyébe temette őket – hiszen abban sem vagyok biztos, hogy ezt mind velem meg akartad osztani… - mire közbevágtam.

-          Egyet árulj el kérlek, álmomban, ha elmondtam valamit, akkor, hogy lehetséges, hogy a többiek, nem tudnak róla? Tudtommal ők is itt voltak. – tettem fel végre, a már oly régóta bennem dúló kérdésözönt.

-          Igen – csuklott el a hangja – erről akartam veled beszélni fent is – emelte a tekintetét rám…

-          Miről? – kérdeztem pár perc múlva, amikor semmit nem mondott.

-          A képességemről – adta a tudtomra válaszát, mint egy halálraítélt, a végső akaratát. Hangja szomorúan, bűnbánóan csengett… és még most se tudtam meg többet, mint eddig.

-          Mi a képességed? – tettem fel a kérdést végül, mikor ismét nem szólalt meg senki.

-          Elég összetett dolog – mosolyodott el féloldalasan, miközben a hajnali napfénybe bámult – de egyszerűen meg is mutathatom – suttogta – úgy… könnyebb – nézett újra rám.

-          Rendben – egyezetem bele rögtön, s mint egy kisgyerek, magam előtt láttam, ahogy az izgatottság ég a szememben.

Lassan sétált oda mellém, miközben Esme már rég visszament a helyére, s csak most vettem észre, hogy egyedül foglalok helyet a szőnyegen. Anthony közvetlenül előttem ált meg, már vártam, hogy mi fog történni, de ő csak a kezét nyújtotta, amibe én készségesen csúsztattam bele az enyémet.

Felemelt a földről, s visszasétált velem az egyik kanapéhoz, melyre elvileg én is ültem volna. Le akartam ülni mellé, de ő gyorsan alám csusszant, s így pont az ölében foglaltam helyett.

v  Ezt most direkt csinálta? – tettem fel a kérdést gondolatban, majd kifújtam a bent tartott levegőt. Akartam megkérdezni.

v  Igen – hangzott a válasz, miközben az ajkai csukva voltak. Elkerekedtek a szemeim, de nem kaptam semmiféle választ sem.

v  Hogy csináltad ezt? – kérdeztem válaszra éhesen.

v  Választ akartál – mosolygott rám.

v  Akkor, ha valamit akarok, te teljesíted nekem? – viszonoztam a gesztust, miközben elfeledkeztem, hol vagyok, s mit is akartam pontosan. De válasz sehogy sem jött. Ez azért elég idegesítő, akkor most nekem kellene rájönnöm, mi is a képessége. Azért jó lenne egy irány, amin elindulhatok.

S a következő percben, magamat láttam, egy ágyban, amint Jasper a kezemet fogja, miközben én szinte már nyugodtan fekszem, ezzel szemben az ő arca, szinte már fájdalmasan nézett ki. Ekkor hangok hallatszódtak, de nem tudtam egyiket sem kivenni, hogy miről szólhatnak, vagy kiktől.

Pár perc múlva Jasper elengedte a kezem, s ezzel egyidejűleg valaki más váltotta fel a helyét. Éreztem, az illető aggodalmát, s félelmét, de mire odaért hozzám, csak a szeretetét lehetett érezni, s ahogy a keze hozzám ért, egy új, erősebb nyugalomhullám járt át… Nyugalmat akarok… halottam a saját hangom… miközben a szám csukva volt.

-          Mit néz most? – kérdezte Emmett kíváncsian, de  amint rá néztem egy hatalmas mosollyal ajándékozott meg – Na, jó a műsor kiscsaj? – kérdezte vidáman.

-          Tehát igazam volt – mondtam ki hangosan, miközben a szemeimet ide- oda jártattam Anthony és a többiek között – te, teljesíted a kívánságokat.

-          Ez nem ennyire egyszerű – kezdett rögtön magyarázkodásba Anthony, de mint annyiszor, most sem mondott többet… Már kezdtem megunni… - Nagyapa, kérlek, elmondanád neki? – nézett át a vállam fölött, miközben fel akart állni, engem pedig maga mellé tenni. Csak az én ellenkezésemre nem számított…

-          Miért akarsz elmenni? – kérdeztem azonnal, ahogy abbahagyta a felkeléssel való próbálkozást – Miért nem te mondod el, hogy mi a képességed? – folytattam a kérdések feltevését…

-          Delia – szólt közbe, ezzel megakadályozva, hogy egy másikkal ostromoljam még – Nagyon sokszor meséltem már el, de nagyapa tudja a legjobban elmagyarázni neked, a képességem – sóhajtott végül megadóan – és mielőtt még azt feltételeznéd, én nem mondanám el, azelőtt szólok, hogy természetesen elmondanám – akarta karba fonni a karjait, mire én a mellkasának dőltem – és – köszörülte meg a torkát, miközben levegőt vett – nem szeretek róla beszélni -  nyögte ki végül.

-          Rendben – egyeztem bele – akkor, majd ha felkészültél elmondod – mozdultam meg, hogy felkeljek és az útjára engedjem, mire megragadta a karom, s most miatta ragadtam ott az ölében. Pár percig farkasszemet néztünk, aztán a többiek felé nézett, majd ismét rám.

-          Igen, jól mondtad – kezdett bele – teljesítem a kívánságokat, de csak azokat, melyeket gondolatban mondasz ki – nézett mélyen a szememben, miközben a barna szeme csak úgy záporozott a szikráktól – mert hallom a gondolatokat… - közölte egyszerűen.

-          Te is? – lepődtem meg.

-          Igen – simított végig a karomon – de csak akkor, ha valakit megérintek… és ilyenkor, teljesíteni tudom számára a kívánságait… - fordította el a fejét – ezért tudom, mit álmodtál… és ezért tudtam neked segíteni…

-          Mert te teljesítetted a kívánságaimat… csak ehhez az kellett, hogy tud, miről álmodom… - raktam össze, amit kikövetkeztettem, abból, amit mondott.

-          Sajnálom – hajtotta le a fejét… - de nem volt kedvem nézni, ahogy Jasper szenved… - szomorodott el – rám nincs hatással, de rá igen – sóhajtott – Meg tudsz nekem bocsátani? – emelte rám barna szemeit, tele megbánással.

-          Hiszen nem tettél semmit – próbáltam egy mosolyt összehozni – csak segítettél… - akkor mond ki a nevét… mond ki a nevét, kérlek… könyörögtem gondolatban, az utolsó emlékemért… miközben Anthony karjaiba csimpaszkodva, a vállára hajtottam a fejem. Ha tudja, akkor tud mindent. Mindent, amit még nem kellene.

-          Lejla – simított végig a hátamon – de nem kell róla még beszélned… majd ha felkészültél – fogta meg a kezem, mely a vállába kapaszkodott…

-          Ühüm – szipogtam, tehát vége… - szívesen beszélek róla, csak adjatok pár percet – kérleltem őket, miközben nagy levegőt véve, felkészültem, a szívem egy sebének felszakítására…

Frissek sorrendje

Kicsit úgyérzem túlzásokba estem a mostani kimaradásaimmal, bár kétségtelen, hogy a vizsgáim ezzel együtt az eddigi legszuperebbek lettek, és irtó büszke vagyok magamra, viszont az elmaradt frissek miatt, hát szörnyen érzem magam. Ez néha olyan rossz, mindig van valami, ami nem engedi, hogy meglegyen, de összeszedem magam, és most dátumokat teszek magam elé, amit veletek is közlök, de ha egy napot csúszok, akkor azt kérlek nézzétek el, soha nem szerettem időre bármit is véghezvinni, de számtalanszor bizonyítottam, ha valamit kitűzők, azt el is érzem, most ezt szeretném véghezvinni a blogokkal, hogy végre bebizonyítsam magamnak, igenis letudom írni, azt ami a fejemben már világosan lejátszódott. 

Tehát a következő dátumokat gondoltam ki:

jún. 29. Léna

jún. 30. Szenvedni a boldogságért

júl. 1.    Éjszakai vadászat

júl. 2.    Oda, vissza játék

júl. 3.    Akkor üvölts, amikor fáj!!! ---> Vadság

júl. 4.     Ki vagyok én?

Ha bármi közbejön, nálam kívülálló okokból kifolyólag, ami felborítja ezt a sorrendet, azonnal írni fogok, ahogy tudok, de mindenképpen szeretném, ezt most megcsinálni és a későbbiekben visszatérni, a régi frissitési stílusomhoz, de semmit nem akarok elkiabálni, aki tudja tudja, aki nem, az majd meglátja ;)

Következik

Sziasztok!

Számomra csalódás az, amely pár blogon a történt, ugyanis senki nem jelezz vissza. Nem akarok komikra utazni, s húzni egy határt, hogy majd utána teszem fel a friss-t, csak azt kérem, hagyjatok magatok után „nyomot” – olyat, ami számomra értékelhető.

Számomra csalódás lenne úgy feltenni, egy új fejezetet, hogy az előzőhöz senki nem írt. Kérlek benneteket, hogy írjatok! Nem kell mindig mindenkinek, és tudom, hogy most kezdtem el újra írni, de látom, tudom, hogy olvastok, és ha 4-5 ember visszajelezne, én akkor már boldog ember lennék. Jelenleg, ami megfogott, hogy a Szenvedni a boldogságért és az Éjszakai vadászatra senki nem írt.

Lehetséges, hogy még nem jutottatok géphez, az aki írni szokott még nem olvasta, csak tudatni szerettem volna veletek nem tűntem el. A másik ok, amiért még nincs fenn friss, holnap lesz egy felvételi elbeszélgetésem és az írásbelinket is akkor kapjuk ki. Eddig minden sikeres és ez nagyon jó :) Legalábbis számomra. Hétvégén hozom a frisseket, sőt lehet még ma is írók. De nem akarok semmi olyat ígérni, amit nem tudok biztosan megadni nektek.

Előre is köszönöm megértéseteket, és azt, ha írtok kommentet a fejezetekhez.

Puszi

Kitti

ma

Ha valaki még nem olvasta volna, a Lénán lehet szavazni, nézz be, mert minden szavazat számít!!
De ne feledkezz el, a fejezetnél található ajánlatról sem!
puszi, kitti

Éjszaka szülötte 09

Sziasztok! Előre szólok, ez nem egy megszokott Emmett rész lesz, szinte ő végig csak egy megfigyelő, de remélem élvezhető számotokra is. Ha pedig kapok 4-5 komit, akkor holnap felrakok még egy fejezet, és abban már a suliba is elmennek (azzal zárul ez a fejezet).

Sok kérdés fog bennetek ezzel együtt felmerülni, de nemsokára, fény derül, mindenre. Kitti

 Az álom

Megtévesztve

(Emmett szemszöge)

Már majdnem három napja van itt nálunk Delia, de szinte észre sem lehet venni, olyan észrevétlenül, tud mozogni. Néha ha fülelek is, nagyon kell koncentrálnom, ha alszik, meghalljam legalább a légzését, vagy szívének ritmikusságát. Olyan csöndes, mintha megállna néha az idő mellette…

De most, mikor Alice bejelentette, hogy holnap megyünk suliba, végre hallhattam, ahogy az adrenalin szintje megugrik, s izgatottság csillogott a szemében az elfojtott érzelmek helyett.

Ma éjszaka is minden úgy kezdődött, mint eddig, bármikor máskor az esték. Delitát a lányok lefektették Alice szobájába, majd Jacob és Renessmé elmentek, mondván, hiányolják, az otthonukat. Persze, én rögtön tudtam, hogy egy kicsit kettesben akarnak lenni, mert így el tudnak előlünk rejtőzni, s amikor ezt megemlítettem, igen zavarban lett a párosuk, amit Bella egy fejbekólintással jutalmazott.

-          Ajj ezt, most miért kaptam – méltatlankodtam, miközben, a ’sérült’ helyet tapogattam, bár egyáltalán nem fáj.  Eközben persze a turbékoló párocska a hátsó ajtón távozott, az én nagy bánatomra. Szúrósan néztem az előttem álló Bellára, aki állta a tekintetemet, amikor egy éles síkitást hallottunk meg.

Először nem is vettem figyelembe, hiszen néha mi is szoktunk hangoskodni, amikor Rosalival elkap minket a hév, de a hangok egyre nagyobb erővel szólaltak meg, s valami beszéd is társult hozzájuk. Mire mindezt végiggondoltam, már egyedül is maradtam a nappaliban.

Amint megfordultam, rájöttem honnan jönnek a hangok. Délia volt a hangok tulajdonosa.  S mire én felértem, már mindannyian köré gyűltünk, s fel akartuk ébreszteni, de ez sehogy sem sikerült.

-          Talán rémálma van – szólalt meg Bella.

-          Delia – szólt hozzá Carlisle újra, de nem válaszolt, csak folytatta a sikításokat, miközben ugyanazt ismételgette… „NE KÉRLEK, NE TEDD MEG! NE KÉRLEK, NE TEDD MEG!” S újfent síkitást hagyta el ajkait. Carlisle már épp indult volna az orvosi táskájáért, amikor Jasper előre ment, s megérintette a lányt, ezzel együtt a hangzavar is csendesült.

-          Tisztán érzem őt – mondta, miközben az arcán a szenvedés jelei tükröződtek – Olyan, mintha valamit elvesztett volna – próbálta megfejteni, a kiabálásának okait, amikor Edward felé fordult – Látsz valamit?

-          Nem – rázta meg a fejét – olyan, mintha megint blokkolna, csak pár képet bírok kivenni, de azok értelmetlenek…

-          Mi látsz? – fogta meg a vállát kedvesen Edwarnak Bella, mintha ezzel szeretné megnyugtatni zavart állapotát.

-          Egy csecsemőt… és egy férfit… mintha a férfi elvenné valakitől, ezt a gyermeket – döbbent meg egy pillanatra, amikor belépett a szobába Anthony.

-          Mi történik itt? – pillantott körbe, miközben Delia már egyenletesen szuszogott, s Jasper még mindig fogta Delia karját, miközben Alice az ölében ült, s mi így körbeálltuk az ágyát.

-          Deliának rémálma volt – mondta neki csöndesen Bella, miközben Edwardra nézett, aki bólintott neki, ő odament a fiúhoz, s megérintette a karját.

-          Ez iszonyatos, de miért nem tudtátok felébreszteni? – kérdezte

-          Még csoda, hogy hozzá tudunk érni – szólt csöndesen Alice, mire kérdő pillantások láttán folytatta – tudjátok, az első nap, mondta, hogy mikor alszik, érinthetetlen, de aztán rájöttem, ha annak, aki hozzá akar érni rossz az aurája, őt tényleg kilöki, talán egy pajzzsal – elmélkedett – de ha jó aurájú egyén közelít felé, akkor megérinthető… – suttogta, mintha valami csodáról lenne szó.

-          Fel kellene ébreszteni – szólt erélyesen Anthony.

-          Már nyugodt – szólt közbe Jasper

-          Igen, de belül tómból… elzárkózott… - mormolta.

-          Honnan veszed? – kérdezte tőle Esme kedvesen, mire Anthony mellé ment, s mutathatott neki valamit, amire fogadott anyánk szemei kikerekedtek, s ha tudott volna, biztos vagyok benne, hogy sírt volna.

-          Sajnálom – motyogta, miközben elengedte Anthony Esme karját – de ez még engem is felzaklat.

-          Megértelek – ölelte meg őt Esme.

-          Ébresszétek fel – mondta újra Anthony

-          De nem tudjuk, nem reagál semmire – csilingelte Alice, miközben végigsimított Delia arcán.

-          Engedjetek oda – sétált mellé Anthony, miközben Alice és Jasper elment Delia mellől.

-          Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Edward, miközben megfogta unokája kezét. Ő csak csöndesen bólintott, mire Edward leengedte a kezét, s hátrasétált kedveséhez.

-          Miért nem mondotok semmit? – szólaltam meg végre, hogy soha semmit, nem tudok meg.

-          Majd ő elmondja – mondta Alice, mire Anthony, csak egy pillanatra ért hozzá Delilához, s a fülébe suttogta:

-          Ébredj fel – mire a lány szemei kipattantak, s zokogva borult Anthony karjaiba. Ő nem kérdezett semmit, csak felemelte a lányt, s csak most vettem észre, hogy szinte vízben fekszik, miközben a teste rázkódott, ahogy a könnyei potyogtak. Talán igaza volt Anthonynak… morfondíroztam, miközben kivitte a lányt, s a kádat tele engedte meleg vízzel. Elsőre nem értettem, mit akar, de végül megláttam, ahogy bele akarja tenni, de túl erősen csimpaszkodott, ezért ez sehogy sem jött neki össze, mikor Anthony lerúgta a cipőjét, s beleült a vízbe a lánnyal együtt.

A könnye azonnal apadni kezdtek, s dideregni kezdett, miközben ki akart ugrani Anthony karjai közül, de ő erősen tartotta, így nem tudott szabadulni. Roppant jó párosításuk volt így, s már egy poént akartam elsütni, mire Edward gyilkos tekintettel meredt rám, ezzel megakadályozva, hogy véghezvigyem a tervem.

Már épp fordultam volna ki, mikor Anthony karjaiban a törékeny test végre lenyugodott, s kinyitotta a szemét. Nagyon zavarba jött, ahogy észrevette, hogy mindannyian ott vagyunk, miközben ő Anthony ölében ül, egy jó meleg kád vízben…

-          Semmi gond – mondta neki Anthony, miközben kimászott a kádból – én sajnálom, hogy ilyen eszközhöz kellett folyamodnom – hajtotta le a fejét, miközben egy törölközőt tekert maga köré.

-          Köszönöm – lehelte utána Delia, miközben a kádban összehúzta magát.

-          Fürödj meg, aztán talán a többieknek is elmondhatnád, mi történt – fűzte még hozzá mielőtt kiment volna a szobából.

-          Nem mondta el? – döbbent meg Delia.

-          Ő soha semmit nem mond el engedély nélkül – nézett utána Esme – ez olyan családi vonás náluk.

-          Értem – nyögte nagyot nyelve.

-          Akkor lent megvárunk – mondta Carlisle és kitessékelt minket e helyiségből.

-          Szükséged van valamire? – hallottam meg még Bella kérdő szavait, miközben mi lementünk a lépcsőn, s a nappaliban foglaltunk helyet.

Hát ilyen éjszakánk sem mindig van, de ma már suliba is megyünk, jutott eszembe, s ült ki egy hatalmas vigyor az arcomra, mire Edward ismét morgott valamit, s az ablak felé fordult. De ez most roppant módon nem érdekelt. Csak az, hogy végre ismét emberek között lehessek, s láthassam, milyen esetlenek még mindig.

Ha elolvastad, légyszi írj komit, s mond el, szted mi történt? S kinek a szemszögéből olvasnád a történetet ismét? Esetleg ezt a részt, más szemszögéből?

Köszi :) Kitti

Igen, elérkezett az idő a visszatérésre :)

Sziasztok!

Hétfőn van az írásbelim, de a héten már új fejezetet akarok hozni. Az ötletem már megvan, de kicsit izgulok, hogy nehogy magamtól eltérve, valami olyat, írjak, ami nem passzol majd, az eddigiekhez.
Ha van valami kívánságotok, vagy észrevételetek, vagy csak szeretnétek valamire tudni a választ, esetleg adnál nekem pár biztató szót, az mind nagyon jól jönne.
Köszönöm
Kitti :)
Kellemes és szép hétvégét Nektek!

Hírek

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyi időre eltűntem, de sok minden alakult át az életemben mostanság.

A helyzet az, hogy egy hónap múlva vizsgázok, s ha minden jól megy, akkor egy szakot sikeresen zárok, nem ígérek semmit, mert nem biztos, hogy tudom teljesíteni.
Abban biztos vagyok, hogy nyáron, miután végeztem a vizsgáimmal az írást folytatom, most viszont nem tudom mennyire fog összejönni....
A biztos a nyár, ha előbb lesz, annak én is nagyon örülnék, de ezt tudom garantálni, a nyár közepét! Mert június elején még szóbelizek....

Sajnálom, hogy mindez így alakult, de van egy olyan, ha megakarod találni a kulcsot, lehet a sötétben kell tapogatóznod érte...

Puszi
Kitti

Előzetes a következő fejezetből

- Hello baby - simít végig Delia karján egy kék szemű srác, miközben leül mellé az asztalhoz, s belekezdene hódító szövegébe.

- Bocs, de mással vagyok - áll fel Delia az asztaltól, s indul el kifelé, amikor a derekára kulcsolódik két kéz, s szorosan magához szorítja...

- Most már nem hagyhatsz itt - bugja a srác ellenállhatatlanul...

- Dehogynem! - szól erélyesen egy hang, s kitépi Delit az öleléséből, s mire a srác feleszmél, már senkit sem tart a karjaiban...

Kérdéseim :)

Szerinted, ki vitte el Deliát?
Ki ez a srác?
Mit akart Deliától?
Hol van most?
Hol vannak a Cullenek?
Mi jutott még eszedbe?

Éjszaka szülötte 08

 Meddig tudsz ellenálni?

 

A homályban a fény kihuny... s mi van akkor, ha ott látom meg a fényt, ami addig aludt? 

 

Bezárulnak ajtók, ablakok... de midig lesznek nyitott kiskapuk... 

(Renessme szemszöge)

- Delia – szólítottam meg, amikor megéreztem az illatát. Egy perc alatt ott voltam, ahol ő, s fürkésző csokoládébarna szemeire leltem.

- Mit szeretnél? – kérdezte félénken.

- Volna kedved eljönni velem a házunkhoz? – kérdeztem hatalmas mosollyal az ajkaimon, ahogy megláttam a kétkedést az arcán. – Megmutatom – sétáltam oda hozzá, miközben megérintettem a karját.

Érdekes volt, ahogy a bőre hidegebb volt az enyémnél, mégis a szíve hatalmas iramot diktálva járta a tam - tamot. A lélegzete felgyorsult, ahogy képeket vetítettem neki, az otthonunkról. 

- Ez fantasztikus – kapott a kezeim után, ahogy el akartam venni, s egy könnycsepp gördült le az arcán – Köszönöm – lehelte, s a nyakamba borult – Ha tudom, hogy nálatok, ilyen jó, már hamarabb jöttem volna – szipogta a könnyein keresztül.

- Mi a baj? – próbáltam egy picit eltolni magamtól, de ő csak erősen tartott, s aprót rázott a fején, miközben a karjaival átfogott.

- Sajnálom – húzódott el tőlem, amikor már egyenletesebben vette a levegőt. A szemei pirosak voltak, ezáltal hirdetve ingatag lelkiállapotát.

- Mi történt? – kérdeztem rá újra.

- Semmi érdekes – sóhajtott egy nagyot.

- Én nem nevezném semminek – sétált mellénk apa karba font kezekkel.

- Te csak ne szólj bele – morogta Delia.

- Mert mit csinálsz? – mordult rá apa is – Miért baj, ha így érzel… semmi baj nincs belőlle – szólt kedvesen.

- Nem, nem tehetem ezt senkivel – szólalt meg fojtott hangon – ígérem, egyszer elmondom, miért. De kérlek, ne kínozz ezzel… - suttogta, amikor ismét elkezdtek potyogni a könnyei, s felszaladt a lépcsőn mellettünk.

- Mi az, ami így bántja? – fordultam apa felé, aki ugyanúgy a lépcsőket nézte, ahogy én is.

- Tudod, amikor én megismerkedtem Bellával, hasonlóképpen éreztem – mormolta, miközben a tekintetével még mindig a lépcsőket nézte – hihetetlenül erős kitartóereje van… s most blokkolja a képességem – hitetlenkedett.

- Micsoda? – kérdeztem rá hirtelen – de erre, hogyan képes?

- Majd ha készen lesz, elmondja nektek is – fordult el, miközben visszaindult a konyhába. Utána akartam szólni, hogy mondja el amint tud. De tisztában voltam vele, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket személyesen az érintettől kell megtudnunk, s nem használhatjuk ki a gondolatolvasó apánkat… mindig.


Ezernyi kép rohant át az agyamon, ahogy felfogtam, mit is mondott nekem apa. Delia szerelmes, s az érzései elől menekül. Hiszen, apa is pont ezt csinálta. El akart menekülni, de már késő volt. Vágyott a másikra, szüksége volt a közelségére… és végül belátta, hogy nem tud nélküle élni…

Aztán eszembe jutott az - az időszak is, amikor elhagyta őt… a biztonságáért…

Hirtelen felindulásból rohantam Delia szobája felé, s mindennemű előzmény nélkül rontottam be hozzá. Csodáltam a türelmes pillantását, mellyel fogadott… épp az ablakban ült, szemei könnyel telve, s az arcán a nap utolsó sugarai pihentek.

Hiába akartam, nem láttam rajta semmilyen érzelmet. Csak az a megszokott maszk, mely boldogságot sugároz, őszinteség nélkül.

- Nem szeretem, ha elemeznek – szólalt meg halkan, s rám emelte tekintetét.

- Hallod a gondolataimat? – döbbentem le, mire egy pimasz mosoly ült ki arcára, s szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Bocsánat, csak olyan aranyosak… - szabadkozott, miközben kuncogását próbálta leplezni, sikertelenül „Nevess csak” – üzentem és duzzogva leültem az ágyára. Ez nevetséges, eddig csak apa tudott olvasni a gondolataimban, de ő is tiszteletben tartotta a magánszférámat…

- Tudod, amikor már Jacobra nem barátként, hanem a szerelmemként tekintettem, nagyon féltem, hogy majd viszonozhatja e az érzelmeimet. Hogy ő is szeret e majd, úgy, mint én őt? – elmélkedtem hangosan, hogy halja ő is – De rá kellett jönnöm, úgy szeretni, ahogy én őt tudom, csak én vagyok rá képes – néztem mélyen a szemébe. – Mert mindenki a saját igényei szerint teszi ezt a másikkal, s bármi is a döntésünk, mindig figyelembe kell vennünk, mire vagyunk képesek…

- Ez miért mondod nekem? – kérdezte

- Szerelmes vagy, nem igaz? – böktem ki, ami igazán érdekelt.

- Micsoda? – kacagta – dehogy, nem vagyok – legyintett lemondóan a kezével, de az arcán a fájdalmas grimaszai elárulták.

- Hát te tudod, de ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan gyere át – ajánlottam.

- Köszönöm – suttogta utánam, miközben kiléptem az ajtón, s becsuktam azt.

Épp, hogy a folyosóra értem, máris Alicebe ütköztem, aki nagy robajjal nyitotta ki az ajtót, s a kiáltásától lett hangos a ház…

- Holnap megyünk suliba – rohant oda Deliához, s megölelte törékeny testét – jaj annyira fog tetszeni – lelkendezett, miközben kacarászott ott mellette. – Nessi – fordult felém egy percre, mire ismét visszafordultam kettősükhöz.

- Igen? – kérdeztem kedvesen

- Mindannyian megyünk – csiripelte – szólnák a többieknek? – pislogott nagyokat, ártatlanságot színlelve…

- Hát persze – nyöszörögtem, miközben újra útnak indultam, s a lépcsőn leérve dühöngő apámba ütköztem, aki kiabálva osztotta meg velünk, az érzelmei okát.

- Ezt nem hiszem el – zengett az egész ház – az egész család menni fog? – kiabálta – te megbolondultál?

Igen, én is ezen a véleményen voltam. Hisz oly sokan voltunk, s ha mindannyian suliba fogunk járni, az nem lesz egy könnyű menet. Főleg, hogy Anthony ki nem állhatja az embereket…

Éjszaka szülötte 07

 La Push

 Alkonyat:

Vajon a távolság, mire jó?

(Anthony szemszöge)


- Delia beszélhetnénk? – szólítottam meg, mikor láttam, hogy észrevette én utána, loholok, s ő mégis gyorsít tempóján ennek ellenére is.




Végül megállt és pár perc múlva megfordulva bólintott. Nekem ennyi kellett csak. Nem akartam ráerőltetni magam, így előtte mentem és mutattam, az utat merre akarok eljutni. Szerencsére készségesen követett és nem pazarolta arra az időnket, hogy kérdésekkel rövidítse le azt.


La Pusba akartam elvinni, arra a helyre, amely megannyi örömöt és bánatot jelentett nekem. Ahol az életem java része zajlik, ahol lényem kiteljesedhet, s a fő ok, a természet adta csoda, mely olyan, mint ez a nő, csodálatos, s mégis kérdések sorozatát kelti bennem.


Hisz, mikor kicsi voltam is sokat töprengtem azon, hogy képes a természet ennyi féle lényt, és egy ilyen csodálatos dolgot, mint a naplemente létrehozni?


Mindig szerettem azt, aki vagyok. Soha nem volt vele problémám. Nem foglalkoztam, azzal a ténnyel, hogy egyszer párt akarok, hogy lesz- e olyan, aki szeret majd, mert úgy vélekedtem elég vagyok én egymagamnak.


A vámpírok és a farkasok világában is elfogadtak páran, sőt némelyikükkel elég mély barátságot is ápolok, mind a mai napig. De aki, valamilyen oknál fogva nem fogadott el, kitagadott a csapatából… vagy kerülte a társaságomat, azzal én is ugyanazt tettem. Nem érdekelt, nem akartam vele megbeszélni, csak élni akartam, s minden egyes percet kiélvezni, a létem adta lehetőségekkel.


Mostanában, mióta láttam ezt a lányt a réten, a gondolataim folyton vissza térnek hozzá… hihetetlen egy teremtés, hisz ember, de az ereje felülmúlhatatlan, mintha egy képzeletbeli, egy árny lenni…


Igen ez találó rá. Mint egy árny. Úgy surran, mint egy tapasztalt katona, kecsesen és gyorsan, mint egy évszázados vámpír és mégis ott van mellette, a szíve, mely a gyors tempóval egyenletes ütemben dobog…


Káprázatos teremtmény és mindennél jobban szeretném kideríteni a titkát…


Közben elérkeztünk, La Push partjaihoz, ezért lelassítottam és sétálva közelítettem meg a víz peremét. Épp csak megengedtem magamnak, hogy a lábam fejét egy csöppnyi víz elárassza, máris egy hűvös szellő emlékeztettet arra, nem vagyok egyedül. Hiszen ilyen íncsiklandozóan mézédes illata egy farkasnak nincs.


S bármely különleges emberrel nem igen tartottam kapcsolatot. Nem akartam azzal szembesülni, hogy bárki elhagy. A halált kerültem minden szemszögből. Ha egy farkas cimborám bevésődött, akkor ott megszüntettem a kapcsolatot, s pár évig a környékére sem néztem a vidéknek.


Voltak ugyan olyan fellépések, melyek ez a viselkedésem ellen irányultak, de végül mindenki feladta… lehetetlennek bizonyult, olyanról meggyőzni, amiben én már döntöttem.






- Ez a hely gyönyörű – susogta olyan halkan a mögöttem lévő lány, hogy csupán a szél hozta hangfoszlányokból, tudtam megállapítani, hogy miről is van szó.


- Mi benne a gyönyörű? – tettem fel neki, azt a kérdést, amit szinte mindenkinek szoktam, aki nem ezen a környéken él. Mint egy vizsgán fürkészve néztem az arcát, s az egész jellemét, mely első lépésben megdöbbent volt, aztán magabiztosan elmosolyodott. S végül kacagva szólalt meg.


- Szerintem, ha nem látod, menj szemorvoshoz – s belement a vízbe. Hitetlenkedve néztem utána, mert a nadrág, amiben volt, már a fele vizes lett… még a végén megfázik.


- Mit csinálsz? – kiáltottam rá – meg akarsz fázni?


- Nem – dörrent rám – de elárulhatnád végre, miért hoztál ide – s szemei közben villámokat szórtak. Lesütettem enyéimet, mert nem tudtam a tekintetébe nézni… mintha belém látna, s tudná, amit neki nem kellene…


- Beszélgetni – indultam meg egy a közeli táborhelyféle, ahol tudtam most nem, lehet senki – Van kedved hozzá? – pillantottam vissza felé, amikor nem jött.


- Persze – bólintott, s ismét követni kezdett. Igaz most nem futottunk, s ott jött mellettem, ami boldogsággal töltött el, s egy belső hang arra vezérelt, hogy öleljem magamhoz, szívjam be az illatát, és élvezzem ki, amíg engedi és nem hagy magamra… mégsem tettem ezért semmit, csupán elnyomtam ezt a vágyam, s a tájat fürkésztem, míg el nem értük a farönköket, melyek egy kör alakban voltak lerakva, középen a parázzsal.


- Tudod, mikor először láttalak, lenyűgöztél – kezdtem bele lehajtott fejjel. Nem féltem a reakciójától, egyszerűen olyan mélyen érintett a vele való beszélgetés, mintha a puszta tény, hogy nem tehetem meg, amit a szívem diktál, fájt, s ezt így tudtam a legjobban leplezni, talán még magam elől is.


- Pedig nem tettem semmi rendkívülit – szólt közbe erőtlenül csöndes hangon. Erre már felkaptam a fejem, hogy mondhat ilyen butaságot?


- Komolyan így gondolod? – fürkésztem az arcát, melyen semmilyen érzelmet nem lehetett felismerni. Olyan volt, mintha egy álarcot húzott volna fel magára, s azon keresztül kellene kitalálnom, ki is van mögötte. Csakhogy, ő itt ült előttem, élő valójában, mégis úgy éreztem a maszkját, látom, s nem őt… akit akarok.


- Talán azért gondolod így, mert ember vagyok – nézett mélyen a szemembe, melytől iszonyat zavarba jöttem. Ezért, gyorsan elfordítottam a tekintetemet.


- Mit gondolsz melyik vámpír, vagy ember tud annyi képességet birtokolni, amit te? – tettem fel, mire csak megrántotta a vállát, ezért tovább folytattam – a föld elemeit birtoklód: a tűzet és a szelet, amit már láttam is, hogy használsz. Képes vagy a tárgyak mozgatására… sőt… amikor ott az ablakot összetörted… és az a rózsa… utána meg semmi nem látszódott, csak mintha oda lett volna készítve… - elevenítettem fel azt a hihetetlen napot.


- Az csak egy egyszerű dolog – piszkálta közben az egyik kezébe akadt bottal a földet, s közben föl- föl lesett rám, ami mosolyt csalt az arcomra.


- Persze, holnap bemutatok neked én is egy ilyen trükköt – hadonásztam közben a kezeimmel – csak tudnám, hogyan vagyok rá képes – tettem karba a kezem, s fürkésztem kérdőn az arcát.


- Neked más a sorsod – mondta olyan könnyedén, mintha tudná, mi lesz az életemben.


- És mégis mi? – kérdeztem rögtön rá.


- Rá fogsz jönni – emelte fel a földről a tekintetét, s mikor kapcsolódott az enyémmel, egyikőnk sem szakította meg, ezt a pillanatot.





A szemeiben valami ősi fénycsillogót, ezzel hívva táncba az enyémet. Mintha azt mondta volna, hogy ő az enyém, én pedig az övé. Olyan különös volt, s már csak őt láttam…


Arra eszméltem fel, hogy valaki megérinti a vállam, ezzel visszarángatva a valóságba. Azt hiszem, ott mentem ugrottam egy nagyot, s még morogtam is hozzá egyet, amikor észbe kaptam, hogy csak az egyik farkas cimborám az…




- Bocs, hogy zavartam – fordított hátat és öles léptekkel elindult a másik irányba.


- Mindjárt itt vagyok – mondtam Delianak, s Benjamin után rohantam. Pár perc alatt utolértem, s a vállánál megragadva megállásra kényszeríttetem.


- Mit akarsz? – förmedt rám


- Sajnálom, hogy az előbb úgy viselkedtem – kértem tőle azonnal bocsánatot, mire ő lerázta a kezét a válláról, s tovább indult… - Nem beszélhetnénk meg? – kiabáltam utána, mikor észrevettem, hogy esze ágában sincs megállni.


- Ja beszéljük meg – állt meg, s szemeivel végigmért – egy csomó társammal haragban vagyok, mert egyáltalán szóba állók veled. A vének arra ösztökélnek, hogy messzire kerüljelek el. Míg te, néha- néha idedugod a képed, de képtelen vagy szembenézni, azzal mi lenne a kötelességed. – mondta minden egyes szót, jól megnyomva. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam rá képes, hogy bármit is mondjak erre. Évekkel ezelőtt lemondtam a származásommal való előjogokról, mert úgy gondoltam, nem tudom véghezvinni, ami rám lett osztva… s ezt mindeddig, senki nem vetette a szememre…


- Már nem az enyém – suttogtam erőtlenül, miközben kényszeríttetem magam, hogy ránézzek, s erős maradjak.


- Igen, már nem a tiéd – biccentett – de ha most nem haragszol mennék. Már várnak – indult meg újból, de rögtön elé álltam.


- Miért jöttél? – kérdeztem meg tőle jövetele célját. 


- Csak erre jártam, és gondoltam köszönök neked. – mosolyodott el halványan, miközben egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait – De ha nem haragszol, akkor most tényleg megyek, mert még sok dolgom van – nézett rám kérlelő szemekkel.




Azonnal elálltam az útjából, s ő öles léptekkel elvágtázott mellettem, miközben én visszamentem Deliahoz.




- Ő ki volt? – kérdezte, miközben leültem ismét mellé


- Az egyik barátom – talán az egyetlen is… elmélkedtem el, miközben a nap lemenetelében gyönyörködtem.


- Csodálatos dolog igaz? – szólalt meg pár perc múlva. Értetlenül emeltem fel a fejem, miközben azon morfondíroztam, vajon mire is gondolhat.


- Mi csoda? – tettem fel neki a kérdést


- Az alkonyat – mutatott a lemenő nap irányába. – Azt tartják, a sötétség, sok mindent eltüntet… de én úgy vélem, eltünteti a lényegtelent, s megmutatja, mi az, amire érdemes figyelmet szentelni...


- Nem értelek – gondolkodtam a szavain, de nem jutottam semmire


- Majd egyszer megérted – állt fel a fatörzsről, s az erdő felé kezdett el ballagni – Azt hiszem ideje visszamennünk – nézett még egyszer a víz felé, majd irdatlan gyorsan elkezdett futni.


Szinte pislogni sem volt időm, ő már ott sem volt, ahol én…