Éjszaka szülötte 06

Megjegyzés: A történetben nem 2010et írnak, már jóval előrébb járnak.

(Jasper szemszöge)



Különös érzések érintenek meg, amikor Delia a közelemben van. Próbálja őket elrejteni, de ami a lényébe égtette magát, az elől nehéz elmenekülni… Szenved, csak azt nem tudom, hogy mi okozott neki ekkora sebet, ami az életét így befolyásolta.


Láttam, amint kifut az ajtón az erdő felé. Épp arra ment az előbb fivérem és Jacob. Úgy éreztem, nekem is oda kell mennem, így egy kis idő múlva követtem.


Pont ott voltak, ahol sejtettem őket. A kis tó partján, mindannyian csöndbe burkolózva…


Szép lassan odamentem hozzájuk. S megszólítottam volna őket, ha nem velem teszik ugyanezt…




- Mit akarsz Jasper? – szólított meg Delia keserves hangja. Jacob és Edward azonnal ráemelte tekintetét, de ez még engem is meglepett. Hiszen hangtalanul osontam végig a fák között… egy ember ezt nem szokta észrevenni…


- Honnan tudtad, hogy itt vagyok… És, hogy én? – kérdeztem pár perc múlva.


- Hm – állt fel, hogy szembefordulhasson velem – aurád neked is van – rántott egyet a vállán – most kicsit feszélyezettnek, érzed magad… és érthetetlen számodra ez az egész… de ez van – sóhajtott


- Ez különös – mormoltam.


- Sok minden az – biccentett beleegyezően – De ha megbocsátotok, én most elmennék sétálni – kezdett el távolodni a parttól, mikor leesett, merre is tart. De mit akar ott? Hiszen ott csak a folyó van, melyben megfázik a végén… vagy a víz elsodorja…


- Csak nem fürdeni van kedved? – kérdezte nevetve Jacob.


- Nyisd ki a szemed nagyra, mert ilyet nem látsz sokszor – kacagta Delia. S egy szökkenéssel, a part túloldalán volt. Nem akartam hinni a szememnek, de most legfőképp azt akartam megakadályozni, hogy a beszélgetésünknek itt vége szakadjon. Ezért sebesen utána mentem. Hihetetlenül gyorsan és kecsesen mozgott. Pár vámpír megirigyelhetné ezt…


- Veled tarthatok? – szólítottam meg, mikor utolértem.


- Persze – mosolygott felém – de akkor lenne hozzád egy kérésem – szélesedett ki a mosolya.


- Mond csak – álltam meg egy fa tövében, ahol ő is volt. Vajon, hogy tud ilyen gyorsan futni, morfondíroztam miközben fölmértem, hogy nagyon messze vagyunk már a többiektől. Ilyen távolságban már Edward sem hallja meg a gondolatokat…


- Vinnél egy kört? – mormolta lehajtott fejjel.


- De hisz az előbb alig tudtam veled lépést tartani – gondolkoztam hangosan – mivel jobb neked, ha én viszlek? – kérdeztem miközben megpróbáltam közelebb menni hozzá. Persze ő azonnal hátrált és a fa mögé bújt.


- Ember vagyok – szólalt meg, de nem jött elő, a hatalmas lombkoronájú nővény mögül – elfáradok – fordult ki a törzsének dőlve végül.



- Miért nem árulsz el többet magadról? – tettem fel neki a kérdést, ami már régóta bennem volt.


- Nem akarlak megrémíteni titeket – állt elém, s ajkain megjelent egy huncut mosoly – Viszel? Akkor utána ígérem pár kérdésedre, válaszolok. – sóhajtott – de most szükségem van egy kis kijózanító friss levegőre. Eszméletlen, hogy ennyi idő után is, képes vagyok összezavarodni – rázta a fejét közben, mintha attól remélné, hogy kiűzi a fejéből a gondolatait.


- Pattanj fel – fordítottam neki hátat, ő pedig azonnal már a nyakamban csimpaszkodott, s a két lábával körülölelt. Fejét pedig a lapockámra tette.


- De ugye nem érted félre? – mormolta mielőtt még elindultunk – Én nem akarlak elvenni Alicetől… - közbeszóltam. Hogy jut ilyen az eszébe? Hiszen látszik rajta, hogy tiszta szívű…


- Meg sem fordult a fejemben – közben öblösen felnevettem az elképzelésen. – de most, hogy így mondod… - tettem a kezem az államhoz, mintha épp nagyon elgondolkoznék ezen a feltételezésen. Aztán egy enyhe kis ütést éreztem meg a fejemen… megütött? Akartam hátra fordulni, de aztán leesett, hogy rajtam van…


- Inkább indulj – adta ki a parancsot, miközben ő is elkezdett kuncogni. Örömmel teljesítettem akaratát. S közben úgy éreztem, mintha épp most repülnék… pedig nem először szelem keresztül az erdőt.




Az irányítást nagyon kedvesen oldotta meg Delia. Mint a lovaknál, ha épp irányt akarsz váltani, szépen oldalba bökött, és a fülembe súgta szavak formájában is… Tényleg félreérthető helyzetnek nézett ki, de valamilyen oknál fogva most minden érzelmét tisztán érzékeltem, s ez azt sugallta, biztos nem verne át, s nem akar tőlem semmit.


Egy órája futkároztam vele az erdő rengetegében, amikor végre, megállításra késztetett. Az érzelmei a felszabadultságáról árulkodtak, s a megnyugvásáról, amikor hirtelen felemelte a fejét és egy kis nyomást éreztem a nyakamnál.




- Állj meg – suttogta. Rögtön megtettem, amit kért, s a következő pillanatban a testét láttam, meg amint repül a levegőben. Szép ívesen szállt, de mire odaértem volna, hogy elkapom, már a földet érintette az ujjaival s guggolótámaszából állt fel. Csodálatos gondoltam magamban, miközben ámuldoztam tehetségén. – Csukd be a szád – kuncogta. Ahogy mondta, vettem csak észre, hogy tátott szájjal bámulom.




Sebesen rendeztem a vonásaimat. S próbáltam valami másra figyelni. Persze ez nem sok sikerrel ment, hiszen itt volt előttem, s a nevetését sem, hagyta abba egy percre sem…


- Kinevetted végre magad? – kérdeztem mikor már egyenletesen lélegzett.


- Bocsáss meg – gördült lefelé mosolyból a szája.


- Semmi gond – legyintettem, miközben felcsillant a szemem – De ha jól emlékszem, most én kérdezhetek – lettem rögtön izgatott, hogy most végre megtudhatok valamit erről a titokzatos nőről.


- Úgy van – bólintott, s közben leült a nyirkos földre. Én persze rögtön utána kaptam, s még idejében csúsztattam alá a kabátomat. Szúrósan néztem rá, miközben próbáltam rájönni, mi is legyen az első kérdésem… - Köszönöm – hálálkodott, mikor észrevette, mit is tetettem. Én csak biccentettem, aztán el kezdtem fel alá járkálni. Szerencsére nem szólt közbe, hanem hagyta, hadd gondoljam végig, mit is szeretnék, most elsőnek.


- Mikor születtél? – tettem fel az első kérdésem. Nem nehéz kérdés, de talán sok mindent elárul.


- Az 1800-as évek elején valahol Amerikában… Nem igazán emlékszem már rá. Tudod, azok az emlékeim már igazán elhomályosodtak. Talán tavasszal, de az is lehet, hogy ősszel… Emlékszem édesanyám mindig azt mondta, a születésnapom, a természet csodájával egyenlő – törölt le közben egy kósza könnycseppet – Sajnálom – próbált meg egy mosolyt összehozni, nem sok sikerrel – a szüleim emlegetése, mindig könnyeket csal a szemembe – nevetett fel érzelemmentesen.


- Hol éltél idáig? – tettem fel a következő kérdésemet elterelésképpen.


- Egy ideig a szüleimmel éltem, majd letelepedtem abban a faluban, ahol éltünk. – emelte rám tekintetét, s mikor biccentettem folyattatta – 90 évesen jöttem rá, hogy halhatatlan vagyok. Rémület… ez volt az első gondolatom, hogy a sátán bűntett a vétkeimért – fojtotta el érzelmeim egy percre, hogy aztán nagy dózisú fájdalmat érezhessek – Először el akartam mondani a családomnak, vagy legalább a barátnőmnek… de mindannyian hittek az ördög létezésében. S akkoriban sok volt nálunk, a boszorkányok máglyára vétetése. Nem akartam arra a sorsra jutni – suttogta megtörten – Édesanyám mindig azt mondta nekem, minden okkal történik, s, még ha most nem is érted meg, akkor is el kell fogadnod… - temette a kezeibe az arcát. – Az erdőbe menekültem, miután mindenki meghalt, aki számított nekem… Megrendeztem a halálom és elmentem… - mondta. – Még ma is emlékszem a sírköre, melyet a tiszteletemre emeltek… - csuklott el a hangja.


- Nem kell mindent elmesélned – mentem oda hozzá, s megérintettem a vállát. Próbáltam pár nyugalomhullámmal lenyugtatni az érzelmeit… ami egy kis idő múlva hatott csak…


- Mit szeretnél még tudni? – tanulmányozta az avart közben.


- Merre jártál már? – kérdeztem kedvesen.


- Bejártam az egész világot – mosolygott végre – tudod meséltem, hogy volt egy vámpír barátom – lett megint tele pozitív érzelemmel – Ő meg akarta mutatni nekem az egész világot. Egy olyan barátot látott bennem, aki erős és halhatatlan, mégis a legemberibb… Mindig kedves volt velem… Még egyszer egy boltba is elment bevásárolni, mert betegen feküdtem az éppen akkori szállásunkon, és szinte beszélni sem tudtam. Mindent megtettem értem. Egy igazi hű barát volt – közben könnyei az arcát áztatták el.


- Mi lett vele? – érdekelt, akit ennyire kedvelt, vajon hol lehet.


- Nem – csuklott el a hangja – nem tudtam megmenteni – mormolta csüggedten – Olaszországban belebotlottunk a Volturiba, természetesen azonnal meg akartak ölni, mivel ember nem tudhat a fajtátok létezéséről – nevetett fel keserűen – Mindent megtettem, hogy ne férközennek a közelébe, de egyik éjszaka mikor külön váltunk elkapták és bezárták egy börtönbe. Azt hitték, miatta nem tudnak a közelembe jönni. Aznap éjjel szerencsésen kiszabadítottam, de nem számoltam azzal, ha odamegyek több vámpír is lesz ott, akik különleges képességgel rendelkeznek. Rajtam nem fogtak, de őt azonnal megölték. A gyilkosát viszonoztam, ezt a tettét én is, de el kellett jönnöm, mert bekerítettek. S mint mondtam az erőm véges, elfáradok. De ezt tapasztaltátok is – merengett el.


- Igen – helyeseltem – Akkor gondolom ettől a vámpírtól, tudsz ilyen sokat a fajtánkról…


- Bizony – bólogatott – sokat mesélt, s tanított. Neki köszönhetem, hogy a beszédem is fejlődött, és nem a saját korom szerint használom a nyelvet…


- Más lett a világunk – értettem vele egyet.


- Végeztél? – fürkészte az arcom.


- Nem – mondtam határozottan – még van egy kérdésem – villantottam felé egy mosolyt, hogy egy kicsit lazítson, mert újra éreztem felőle, azt a szorongató érzést.


- Ki vele – viszonozta közben gesztusomat – mit szeretnél még tudni?


- Mi a képességed? – ez már megismerkedésünk óta foglalkoztatott. Hiszen annyi mindent láttam, amire képes, hogy egyszerűen nem tudtam beazonosítani, hogy mi is pontosan, az ereje.


- Biztos tudni akarod? – puhatolódzott, s a hangjában félelem csengett.


- Igen – mondtam magabiztosan.


- Rendben, elmondom, de nem adok mellé most bemutatót, mert már egy párszor láthattad – beleegyezően bólintottam, mire belekezdett a mesélésbe – az én képességem a szabad akarat.


- Micsoda? – kerekedtek ki a szemeim. Olvastam már a szabad akaratról… de ez lehetetlen, hogy ő ezt birtokolja… 


- Az első években nem tudtam, hogy minek is nevezzem. Így a bármit megkapok nevet, adtam a képességemnek. De ahogy egyre többet olvastam, úgy akadtam rá erre a kifejezésre is. A szabad akarat a filozófia egyik régi és sok vitát kiváltó fogalma. A filozófia régi kérdéseinek egyike, hogy létezik-e szabad akarat: azaz hatalmunkban áll-e cselekedeteink, gondolataink irányítása, vagy egy külső erő irányít minket cselekvésre? E kérdés később kiterjedt az állatokra, illetve újabban a mesterséges intelligencia kérdéskörére is. – magyarázta el számomra azt, amit már tudtam ezzel kapcsolatban…


- Ez hihetetlen – ültem le a földre, miközben az agyam ezerféle variációt mutatott meg, hogy ha ez tényleg igaz, akkor ő mikre is képes…


- Az akaratszabadság kérdése különösen azért bír nagy fontossággal, s azért vonta magára a filozófia és a vallástudományok figyelmét, mert olyan területekkel határos, amelyekbe istenhit, sors és hasonló problémák torkollanak. – mormolta úgy, mintha csak egy könyvből vette volna a szavakat – A szabad akarat kérdése az emberiség történelmének egyik legrégebbi problémája. A szabad akarat problémájának vitatásakor az emberi szabadságot, cselekedeteink szabad megválasztásának lehetőségét fontolgatjuk. A kérdés az, hogy valamilyen magasabb hatalom befolyásolja-e tetteinket, vagy mi magunk vagyunk sorsunk kovácsa.

- Az akarat szabadságának kétségbe vonásának legsúlyosabb következménye, hogy cselekedeteink erkölcsi értéke is vitathatóvá válik: tehet-e egy gyilkos a tettéről, ha neki a gyilkosság elkövetése volt a sorsa?

- Az emberi szabad akarat tagadása azt feltételezi, hogy sorsunk eleve elrendelt, hogy a világ összes történése, beleértve az emberi cselekedeteket és gondolatokat is, előre meg vannak határozva.


- Hű – nyögtem, mikor egy percre megállt a beszédben – te ezt hol tanultad?


- Szeretem a könyveket – mosolygott. – De annyit még el kell mondanom, nem mindenki ért a szabad akarat irányításához. Van, aki csak az árral úszik… de mindannyian képesek vagyunk befolyással bírni az életünkre. Bár, aki megtagadja, az valóban egyfajta sorsot választ magának, melyet mások irányítanak ő helyette.


- Azt hiszem igazad volt – álltam fel, miközben szembefordultam vele.


- Miben is? – kíváncsiskodott.


- Hogy ezt akkor nem mondtad el. Nagy falat ez így egyben – mosolyogtam.


- Mit gondolsz, most már visszatérhetünk? – kérdezte kedvesen – Vagy van még kérdésed? – pillantott rám, miközben leporolta a kabátomat és a kezembe adta.


- Menjünk – bólintottam helyeslően – ennyi elég volt egy időre.


- És Alicnek is – gondolkodott el.


- Mi? – néztem rá kikerekedett szemekkel.


- Most nincs a közelünkben farkas, nem blokkoltam a képességedet, ezért éreztél tisztán, s ezért tuti, hogy Alice is mindent látott – fújt ki egy adag levegőt… - De menjünk már vár ránk – indult el.


- Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten


- Nem – kacagva ejtette ki ezt az egy szót – a helyes kérdés mit nem tudok – kacsintott aztán rám.




Egy negyed óra múlva már ott is voltunk a Cullen ház előtt, mikor megláttam Alicet, amint felénk tart. Delia is megállt, épp úgy, mint én. S Alice először őt zárta a karjaiba, majd engem.




- Hihetetlen vagy – motyogta a mellkasomba, miközben a szemeivel Deliát pásztázta.


- Nem volt választásom – vont vállat


- Ez igaz – értettünk egyet szerelmemmel. Már épp indultunk volna, be a házba, amikor a fák sűrűjéből egy félmeztelen alak lépett elő.



Mikor jobban megnéztem tűnt csak fel, hogy Anthony az, s csupán egy bokszer takarta egész testét. Egyre közelebb jött hozzánk, ezzel szemben pedig Delia gyorsította fel a lépteit. De hirtelen Anthony megállt, lehajtotta a fejét, majd erőt vett magán és megszólalt.



- Delia beszélhetnénk? – ez a két szó, megállította őt, s éreztem, ahogy hezitál, majd végül megfordult, s beleegyezően bólintott Anthonynak.


Kedvesemmel itt indultunk be a házba, de azt még láttam, amint átugorják a folyót, s La Push határai felé veszik az irányt…

Éjszaka szülötte 05

A várakozás... a kicsi Anthonyra

Anthony első képei :)

(Jacob szemszöge)


Emlékszem, még mikor először tartottam a kezeim között, az én drága kicsi Nessimet. Az első perctől fogva imádtam. Nem is értem azt, aki haragudni képes rá, mert számomra ő a reggeli napsugár. Ő az, aki nélkül az életem nem érne semmit.


Ő ajándékozott meg engem a legszebb dologgal, amit valaha is kaphattam. A mi gyönyörű kisfiúnkkal. Apja tiszteletére megkapta az Anthony nevet. Imádták a kicsit, csak úgy, mint mi is.


Eleinte volt bennem némi bizalmatlanság, hiszen a pici farkas géneket is örökölt. De szerencsére ennek semmi akadálya nem volt abban, hogy szeressék őt.


Emlékszem még, Rosalie is ugyanolyan csodálattal és szeretettel fogadta, mint egykoron Nessit. Bár a házasságunkat nagyon ellenezte, de az évek őt is meglágyították. De az is lehet, hogy egy piciny törékeny test, így meg tudja olvasztani, kőkemény álarcát. Egy biztos, mindig örömmel jön hozzánk.


A terhessége alatt féltettem létezem alatt a legjobban, hogy elveszítem Nessit. De szerencsére erős volt, s kisebb komplikációkkal, de sikeresen megszülte fiúnkat.


Ma már mindez homályos számomra, bár kedvesem sokszor vetíti le nekem a múlt képeit, de még így is néha a feledésbe merül, egy – egy emlék.


Bár kétségkívül vannak, olyan emlékek, amit soha nem tudnék elfelejteni…


Ilyen a vele töltött első pár évünk, amikor még csak ifjú házasok voltunk. Vagy mikor Nessi és köztem a barátságból szerelem lett. Amikor először érinthettem meg…


Amikor bejelentette, hogy gyereke lesz, s megérkezett a kisfiúk… aki minden éjszaka felsírt, és egy idő után nem is bírtuk, így a családnak be kellett segítenie. Hihetetlenül sokat evett. A vért is kívánta és már 6 évesen át is változott farkassá.


Bár, ahogy ő mondja, mindkét tulajdonságát nagyon szereti, de főként vámpírként mutatkozik, mert nem szeret egy szőrcsomó lenni. Ehhez az állításához képest elég sokat van farkas alakban is.





- Szívemen – jött be a szobába Renessme. Most épp itt vagyunk a Cullen házban, ahol van egy saját kis zugunk – miben mélyedtél el ennyire? – érintett meg puha kis kezeivel. Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy az ölembe ült és a vállamra fektette a fejét.


- Csupán a múlton merengek – simítottam végig a hátán…


- Aggaszt valami? – kelt ki az ölelésemből és mélyen a szemembe nézett. Megráztam a fejem és lehajtottam azt. Mindig is átlátott rajtam… soha nem tudtam előle semmit eltitkolni.


- Csak felelevenítettem Anthony gyerekkorát…


- Oh – vált el a kecses ajak, hogy ezt a betűt megformálja – és mi okból? – simított végig az arcomon. Az érintése nyomán éreztem, ahogy forróság árasztja el a testemet, s megremeg a kezem, melyhez hozzásimul…


- Delia – adtam választ nagy nehezen és hallgattam ellenállhatatlan kacaját, miközben megpróbáltam az érzelmeimet rendezni, persze ebben nem segített, hogy a mozdulatai révén, pont a legérzékenyebb pontomat ingerelte végig…


- Kedvesnek tűnik – lehelt egy puszit a fülem tövébe, hogy aztán az egyik kezével a hajamba túrjon, míg a másikkal a hátamon a póló alá nyúljon…


- Nessi – leheltem, mikor épp az ajkam felé hajolt. De mikor megérintett, már engem sem érdekelt semmi. Apró kis puszijából, szenvedélyes csók lett. Ajkai pontos ritmusban mozogtak az enyémmel…




Finoman felemeltem és az ágyra ültettem. Míg én a két lába közé térdeltem, s két kezem közé fogtam törékeny arcát, s a nyakát kezdtem el csókokkal hinteni… már épp készültem megszabadítani a felsőjétől, amikor halk kopogás zavart meg minket. Morgolódva hagytuk tevékenységünket abba, majd megigazítva a ruháinkat együtt mentünk az ajtóhoz.


Hát nem csalódtam, Edward állt a túloldalon, kicsit sem örömteli hangulatban.



- Jacob beszélhetnénk? – nézett jelentőségteljesen rám.


- Apa – szólította meg Nessi – valami baj van? – Edward egy percre felé fordult megrázta a fejét, majd újra rám nézett választ várva.





Aprót biccentettem és már mentem is kifelé, de még előtte egy leheletfinom puszit nyomtam Nessi vágytól csillogó arcára. Ahogy meglátta, hogy követem, elindult, ki az udvarra.


Bár itt nem állt meg, hanem berohant a fák közé… az erdő sűrűjébe. Hosszú ideje már csak futottunk egymás mellett, amikor egy kis patakhoz értünk el. Ott megállt és bevárt…



- Kérhetnék tőled valamit – nézte az egyre növekvő holdat.


- Persze – feleltem meggondolatlanul. Hiszen, mi van, ha éppen nem tudom teljesíteni, amit szeretne, hogy megtegyem… dorgáltam meg magam. Mire ő egy mosollyal végre felém fordult.


- Ha olyannak találód nyugodtan nemet mondhatsz rá, akár utána is – mondta, de aztán ismét komor lett az ábrázata. – Ha lehet, akkor elkerülhetnénk a későbbi ilyen incidenseket? – kérdezte számomra ismeretlen hangsúllyal. Vajon zavarban van? Elmélkedtem, amikor egy enyhe, de határozott bólintást kaptam.


- Bocsáss meg – sütöttem le a szemeimet – én nem akartam…


- Semmi gond – ült le a part szélén – a hév minket is sokszor elkap – aztán felnézett rám és maga mellé mutatott – nincs kedved leülni? – kérdezte barátságosan. Azonnal elfogadtam a felkínált helyet, mint a kiskutya, az elé rakott ételt… fintorogtam eme gondolatomra. Persze a következő pillanatban Edward hangos nevetése töltötte be az erdő eddigi zajtalanságát.


- Sajnálom – hagyta abba a kacagást – de ez az elképzelésed nagyon eredeti volt – fojtott el egy újabb nevetést. –

- Szép ez a hely – tereltem el a témát – sokszor jársz itt? – kérdeztem, miközben a lábamat megpróbáltam a vízbe lógatni.


- Nem igazán – rázta a fejét – viszont lenne egy kérdésem hozzád – fordult felém.

- Csak nyugodtan – közben a lábammal a vizet rugdostam.

- Szerinted, tényleg lehet valami Delia és Anthony között? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Rögtön abbahagytam az addigi tevékenységemet és felé irányítottam a figyelmemet. De hiába, nem tudtam kivenni a szeméből, most mit is akarhat…


- Nem tudom – adtam hangot szavaimnak…


- De a gondolataid… - kezdte volna, mire félbeszakítottam…


- Igen, úgy látom, hogy máshogy néz erre a lányra, mint akikkel eddig volt kapcsolata – tűnődtem el – de még nem volt alkalmam beszélni vele erről. – és akkor bevillant, hogy a mellettem ülő egyén, több választ is tudhat, mint amit én.


- Ne is reménykedj – mormolta.


- De hisz te minden gondolatát, hallhattad – mondtam ki hangosan is a véleményemet… Ha már az enyémeket tudja, miért ne mondhatna valamit ő is?


- Jól van – hajtotta le a fejét – Tetszik neki… sőt, ahogy a tisztáson elbánt a Volturival, az nagyon is „bejön neki” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.


- Szerinted ez baj? – kérdeztem


- Nem tudom – forgatta jobbra és balra a fejét – de Dalia még sok mindent titkol. Néha hallom a gondolatait… néha nem… Mintha tudná blokkolni a képességem…és nem csak az enyém - halkult le a hangja


- De hogyan? – hökkentem meg. Ilyen még csak Bella esetében történt. De az ő gondolatait is csak vámpírként hallja, amikor már megtanulta használni a képességét…


- Na ez az – állt fel – Delia tudja használni az övet, de nem tudom hogyan – halkult le a hangja… - és… - hezitált, de végül nem mondott semmit.


- Mi és? – kérdeztem és megragadtam a karját, hogy rám nézzen. Mert közben a ház irányába kezdett nézni.


- Azt hittem van itt valaki – sóhajtott és visszaült – de csak egy kósza őz volt – kuncogott halkan magában.


- Mit láttál még? – kérdeztem rá újra türelmetlenül. Nagyot sóhajtott, látszólag ez egy elég kényes téma lehet, ha ennyire nem akarja kimondani…


- Ez így igaz – mormolta – tudod ez annyira hihetetlen. Alicnek és Carlislenek mondtam el… de – aztán újfent felállt és egy fának támaszkodott – Láttam Deliát, amint öregen párnák között várja a halált… - lehelte – de nem érte el soha…


- Ezt nem értem – adtam tudtára


- Olyan mintha már megélte volna a saját korát, de képes lenne azt megváltoztatni…


- Micsoda? – ugrottam fel a földről – Te azt mondod, hogy Delia képes a korát megváltoztatni? – kerekedtek ki a szemeim.


- Igen – mondta ki.


- De hogyan? – estem vissza előző pozíciómba.




Ám a következő pillanatban egy csíkot láttam meg, ami közvetlenül ellőttünk állt meg…



- Hello fiúk – köszönt kedvesen – remélem nem zavarok – kacagott mikor rám nézett – Ugyan, nem harapok – kacsintott rám, mire egy mosolyt eresztettem meg – Ha kérdésetek van, nyugodtan kérdezzétek meg – nyújtotta a kezét felém – és ami a fiadat illeti, nem szándékozom meghódítani…


- Delia én nem – kezdtem bele, de ő leintett


- Jól mondta Edward az én időm már lejárt, az övé még csak most kezdődik – mosolygott, de ez nem volt olyan szívből jövő – kedves fiú, de nem én vagyok számára az igazi…


- Ezt nem tudhatod – vetetett ellent Edward


- Nekem már nem lenne szabad élnem… - lehelte – nem vagyok az ami te – mutatott Edwardra – se farkas – suttogta – csupán egy ember, hatalmas erővel. Nem én lettem teremtve a fiadnak. S nem fogok az utjába állni, hidd el –  a következő percben egy könnycseppet láttam meg a szeméből kicsordulni, de ahogy megcsillant rajta a hold ezüstös fénye, abban a pillanatban le is törölte kegyetlenül…





Csöndben ültünk így hárman a patak partján. Nem tudtam, min gondolkozhatnak, de bennem felmerült egy kérdés, vajon lehet, hogy ő a fiam számára a legjobb választás?


A csillagok ragyogták be az eget, könnyű fátyol alá rejtve a titkokat. Mégis hánnyal kell még megbirkózni, hogy egy se maradjon… könnyű a válasz rá. Titkok mindig is lesznek, hiszen a sötétség is folyton eljön és elrejti a dolgokat…

Éjszaka szülötte 04

A szobában beállt a csend és érthetetlenül néztek rám, de én nem szólaltam meg. Talán megerősítésre vagy magyarázatra vártak. De nem bírtam volna szavakba foglalni, azt, amit ez a pillanat okozott számomra.


Végül fogtam magam és ott, ahol voltam leültem a szőnyegre, és a kezeimbe temettem az arcom, amikor egy hideg kéz érintésére lettem figyelmes.




- Ez hihetetlen – nyögte ki végül Emmett – de héj kiscsaj – emelt fel a földről – ez nem olyan nagy gond, majd bulizol velünk – megráztam a fejem és elkezdtek potyogni a könnyeim. Miért ilyen nehéz minden?


- Hány éves vagy? – jött a kérdés Anthonytól


- Több mint te – szipogtam a könnyfátyolom keresztül. Éreztem, hogy odajön mellém, és szorosan magához ölel. Nem mondtam semmit, ahogy ő sem. Csak szorosan tartott, én pedig belesimultam az ölelésébe, jó mélyen beszippantva az illatát. Ez egy kicsit megnyugtatott. – Miért ilyen nehéz élni? – nevettem fel keserűen.


- Megengeded, hogy segítsek? – szólított meg Jasper. Aprót bólintottam, mire éreztem, ahogy a szomorúságom továbbillan, és helyét átveszi a boldogság.


- Köszönöm – biccentettem Jasper felé – nos a kérdésedre a válasz – húzódtam hátrébb Anthonytól, hogy a szemébe nézhessek – Egy hét múlva ismét kerek számot ünnepelhetek a születésnapomon – de persze nem érték be ennyivel… én pedig féltem elmondani, nekik, hogy pontosan mennyi is vagyok. Hogyan, amikor azt is csak kérdések övezték volna? Nem akartam ennyire válaszolni.


- 300 éves lesz – halottam meg Edward mély hangját, amint a vállamra tette a kezét. De ez a mondat még számomra is hihetetlen volt, nem csak számukra. Láttam az elképedt arcukat, ahogy még a légzést is elfelejtik. Már épp szólni, akartam, hogy lélegezzenek, amikor ismét megláttam, hogy felsőtestük felemelkedik, aztán elernyed…


- Hogy lehetséges ez? – szólt elsőként Carlisle


- Majd később elmondja – hadarta Edward – most Delianak pihennie kell.


- Hiszen nem vagyok fáradt – tiltakoztam azonnal. Majd leesett, hogy így akart kimenteni a beszélgetés többi része alól…


- Hát valami olyasmi – mormolta. Aprót sóhajtottam. Csak én vagyok ilyen figyelmetlen, hogy még ezt se vegyem észre.


- Mikor jártál utoljára suliban? – termett előttem Alice.


- Hát – töprengtem el – azt hiszem még soha nem voltam – mosolyogtam rá, amint megláttam arcán a kétkedést. – Tudod, én egy olyan világban nőttem fel, ahol a nőnek az volt a dolga, hogy az urát szolgálja. Ilyenekre még akkor a férfiak közül is csak a nemesebbeknek volt idejük.


- De utána? – kérdezte egyből


- Menekültem – tártam szét a karjaimat – mit tehettem volna – ültem le Jasper mellé, mert megnyugtatott a jelenléte, s most szükségem volt rá. – Megrémültem, mikor rájöttem, hogy mi is történt velem… de… de… - temettem ismét a kezeimbe az arcom


- Nem, muszáj mindent azonnal elmondanod – ült le mellém Rosalie – látom rajtad, hogy emészted magad a múlt miatt – fogta meg a kezem és húzott az ölébe – majd ha eljön az ideje mindent, megtudunk – és barátságosan elkezdte simogatni a hátamat.


- Köszönöm – leheltem miközben éreztem, hogy elálmosodok, és az álom kezd elhatalmasodni rajtam.



Még halottam, ahogy dúdol nekem és apró mosolyra húzódott a szám, ahogy tudatosult bennem, hogy ez a nő, akit nekem egy hideg kőszoborként emlegetett Frank, most segített nekem. Talán nem is olyan önző és hiú, mint ahogy azt gondoltam róla.


De nem tudtam tovább a gondolataimat folytatni, mert elnyelt a sötétség és végre hosszú évek óta boldogan álomtalan álomba süllyedve aludtam.


Mikor kinyitottam a szemem az öröm szikrái suhant keresztül a testemen. Hihetetlenül jól éreztem magam, és tudtam, hogy most már ténylegesen is kipihent vagyok. Majd hirtelen kinyílt az ajtó és Renessme alakját láttam meg, amint az ágyam mellé suhan.




- Jó reggel – köszönt, amikor mellém ért – hogy aludtál? – kérdezte azonnal.


- Köszönöm, kellemesen – nyújtottam ki a kezeimet, majd hirtelen kiugrottam az ágyból, mert úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kis reggeli tornának. Hiszen olyan régen voltam már a természetben. – Tudnál nekem, egy sportos felszerelést adni, vagy esetleg megvan még a ruha, amiben jöttem? – hadartam egy szuszra.


- Gyere – fogta meg a kezem és kifelé kezdett húzni. Csak most jöttem rá, hogy a tegnapi ruhában vagyok még mindig miközben egy folyosón vezetett végig. Majd egy szobába tuszkolt befelé


- Meg tudnád mondani, mennyit aludtam? – kérdeztem előre félve a választól


- Két teljes napot aludtál végig – mosolygott rám, velem pedig elkezdett forogni a szoba. Hát ezért vagyok ennyire kipihent…


- Valami baj van? – lépett oda hozzám rögtön Renessme


- Nincs semmi baja – halottuk meg Edward hahotázását – csak kicsit kiborult, mert nem szokott ilyen sokat aludni – aztán megjelent az ajtóban – viszont ameddig velünk maradsz, addig szokj hozzá – kacsintott rám, aztán már el is tűnt. Mérges akartam, rá lenni, de hiába, csupán boldogságot éreztem, amikor eszembejutott, hogy manipulálják az érzelmeimet…


- Jasper – visítottam


- Bocsi – jelent meg az ajtóban egy mosoly kíséretében, majd mikor látta, hogy az arcvonásaim kisimulnak, és már nem akarok dühös lenni tovább ment.


- Szokj hozzá – érintette meg a hátam Renessme – itt nem lehet titka senkinek – kuncogott, aztán a kezembe nyomott egy melegítőt, pólót és a fehérneműket. – Remélem jó lesz – sóhajtotta – de előtte menj és tusolj le – Zavarba jöttem, mert csak most jöttem rá, hogy mióta itt vagyok még nem is, fürödtem, de én úgy gondoltam tegnap távozok innen… tűnődtem miközben bólintottam és megfordultam majd kimentem a szobából. De hirtelen megálltam, hova is megyek most?


- A szobádban van egy saját fürdőszoba – jelent meg előttem Bella – ne haragudj, hogy így letámadlak, de Alicenek volt egy látomása, hogy megint Edward fog segíteni és nagyon dühös leszel rá – magyarázta el. Csak most jutott el a tudatomig, hogy van egy saját szobám. Egy szoba, ami az enyém. – Visszatalálsz? – halottam még Bella halk hangját. De a meghatottságtól, nem tudtam neki válaszolni, csak megöleltem, aztán a szoba felé vettem az irányt. Láttam a szemében ez mekkora boldogságot jelent a számára, hogy megérintettem és egy mosollyal ajándékoztam meg őt… 




Végül bementem a szobába az ágyra dobáltam a ruhákat, amiket Renessmetől kaptam és beléptem a fürdőszobába. Gyönyörű volt, mégis egyszerű. Azonnal levetkőztem, és beálltam a tus alá. Nem tudnám megmondani, hogy meddig álltam alatta, de hihetetlen jó volt, ahogy a vízcseppek simogatták a testemet. Majd a hajamat is kibontottam és azt is megmostam, s boldogan vettem tudomásul, hogy a hátam közepéig ér. Hát igen, mindig le kellett vágnom, mert folyton zavart az utazásaim során…


Nagy nehezen végül átdörzsöltem magam a kikészített tusfödővel, és samponnal a hajam. Aztán két törölközővel megtörölköztem és kimentem a szobába felöltözni.


Szinte ugrálva mentem le a lépcsőn és szaladtam volna ki az udvarra, amikor Jacob elállta az utam. Kérdőn néztem rá, hiszen nem értettem, mit akar tőlem.




- Vizes hajjal még a végén megfázol – nézett mélyen a szemembe. Hirtelen lehervadt a mosoly a számról, a nagy meglepődésnek köszönhetően, hogy aggódik értem. De gyorsan rendeztem a vonásaimat és nevetve válaszoltam neki.


- Nem fogok megfázni – ráztam a fejem – csak egy fél óra kellene – hunytam le a szemem és képzeltem magam elé a virágokat… - utána visszajönnék – néztem rá nagy boci szemekkel.


- Szó sem lehet róla, amíg vizes a hajad – mondta határozottan.


- Hát jó – sétáltam a nappali közepébe – akkor figyelj és tanulj – kacsintottam rá.




Elkezdtem forogni. Először lassan, majd egyre gyorsabban és a meleg napsütésre gondoltam. Majd megálltam a pörgéssel és ugrottam egyet, a levegőben spárgáztam, és élvezettel emlékeztem vissza, amikor a meleg levegő belekap a hajamba. Guggolva értem földet, de azonnal le is mentem hídba, gyorsan felálltam és elkezdtem táncolni, a fejemet előre hátra mozgatni és elégetten vettem észre, hogy a hajam száraz és a nap sugarai megérkeztek.


Kinyitottam az eddig csukott szemem és mosolyra húztam az ajkaimat. Odasétáltam mellé és felrepítettem a hajzuhatagomat, mire hangos kacagásra lettem figyelmes.


Az emeleten ott állt az összes Cullen. Hát nem nagyszerű?




- Jól nyomod – hahotázott még mindig Emmett


- Gyere, edz velem – incselkedtem neki. Szerettem játszani… de a gondoltaim itt megszakadtak, mert Emmett lefutott elém és a hátára kapott, s a következő percben, már az udvaron álltunk egymással szemben. – Háromra kezdjük


- Oké – vigyorgott – majd megpróbálom nem az összes erőmet felhasználni – de erre már az én kacajomtól zengett az egész erdő…


- Csak használd… - néztem fel az égre, majd Rosalie felé pillantottam – mennyire láthatom el a baját? – kérdeztem tőle


- Amennyire szeretnéd – morogta – mostanában megint túl nagy az egója – tette még hozzá


- Na de szívem – mérgelődött Emmett


- Ne félj – legyintettem Emmett felé – kíméletes leszek – fordítottam neki hátat – kezdheted te. Lássuk, el tudsz e kapni – nevettem fel.




Halottam, ahogy a madarak messze repülnek. S megéreztem, ahogy Emmett közeledik felém. Már épp elkapott volna, amikor kitoltam rá a pajzsom és messze repítettem. Azonnal megfordultam, és kinyújtottam a kezem, s magam felé kezdtem őket visszahúzni, ezzel megállítva Emmettet, hogy beszálljon az erdőbe.


Mindannyian hitetlenkedő pillantásokat lövelltek felém, majd kizártam mindent lehunytam a szemem és csak a „Nagy Mackóra” koncentráltam. Mikor kinyitottam a szemem és elterveztem, hogy odaugrok mögé, már meg is tettem és átfogtam a nyakát…




- Túl könnyű falat vagy nekem – suttogtam a fülébe. Megmerevedett a kezeim között. Majd leugrottam a hátáról. Csak most vettem észre, hogy egy kisebb szélvihart is kelesztettem. Gyorsan cselekedtem, odaugrottam és a közepébe fújtam, talán ha az emberi erőm használom, elrepít, de így a szél két perc alatt összeomlott. Én pedig fogtam magam és besétáltam a házba.


- Éhes vagyok – kiáltottam még, hogy magukhoz térjenek. Megtette a hatását, mert Esme azonnal mellettem termett és sietős léptekkel a konyhába menté.


- Készítettem szendvicset – mutatta fel, amint beértem az étkezőbe. De ott feltűnt, hogy még három tányér van kikészítve, az enyémen kívül. Mégsem kellett megkérdeznem, hogy miért, mert ahogy én helyet foglaltam, bejött Renessme, Jacob és Anthony is.


- Nagyon ügyes voltál – mondták egyhangúan.


- Emmettet még senki nem győzte le ilyen gyorsan – röhögött Jacob – hol tanultál meg ilyen jól mozogni és verekedni? – kérdezte kíváncsian


- Táncolni mindig is szerettem – idéztem fel a múltam – nyomon követtem, hogyan alakult az évek során… bár azt hiszem egy kicsit, lemaradtam, mert egy pár éve nem néztem már utána…


- És a harci tudásod? – kíváncsiskodott Renessme is


- Az az évek alatt ragadt rám – haraptam bele a szendvicsembe. A továbbiakban senki nem szólt semmit, csak csöndesen eszegettünk. Mikor végezem és szálltam volna le a székről, akkor toppant be a Alice és kérdés nélkül a nappaliba rángatott és leültetett egy kanapéra.


- Azt szeretnénk tudni, meddig maradsz velünk? – tért egyből a tárgyra.


- Még nem tudom – válaszoltam őszintén


- Mit szólnál, ha beirtanánk téged is a suliba? Akkor ismét emberek között lehetnél – lelkesedett – és ha valamit nem értesz, majd mi segítünk. Úgyis sokszor jártuk már ki a gimit…


- Hát nem is tudom… - hezitáltam – nem biztos, hogy ez jó ötlet…


- Légyszi… légyszi… - könyörgött Alice


- Nem lesz semmi baj, mi is ott leszünk – vette át a szót Edward. Mélyet sóhajtottam, aztán megráztam a fejem, jelezve mennyire nem tetszik ez nekem. Majd végül kimondtam az ítéletem


- Rendben, de ha bármilyen kellemetlenség adódna, azonnal elmegyek… - döntöttem el.


- Jupí – ugrott a nyakamba Alice – akkor elmegyünk még ma vásárolni. Holnap beíratlak a suliba… Jaj annyira jó lesz – ugrándozott – Tényleg ugye akarsz jönni velem, vásárolni? – állt meg egy percre. Eltöprengtem, ha már csak a tudat, hogy vásárolhat, így lázba hozza, nem sok jót ígér a többi sem…


- Most inkább maradnék. Legközelebb pedig együtt megyünk – közben Alicet figyeltem, ahogy az arca eltorzult egy percre, de amint meghallotta a második mondatom, ismét ugrándozott és folytatta az előbbi monológját. És csak mondta, és mondta, és mondta…



Már nem is értettem, mit mond, mikor egyszer hirtelen megállt előttem és megfogta az én két kezem



- Szuper lesz – nézett mélyen a szemembe – ne félj nem lesz semmi gond. Jól fogod érezni magad nálunk. Láttam – kacsintott rám – de most mennem kell – eresztette el a kezeimet – még be kell vásárolnom, a legújabb testvéremnek – mosolyt felém


- Várj, én is megyek – kiáltott utána Rosalie. Aztán már csak az autó süvítését lehetett hallani.


- Remélem ez nem, okoz nektek gondot – pillantottam Esme és Carlisle felé


- Ugyan – mondták egyszerre – mi csak örülünk, ha te is családunk része leszel.


- Köszönöm – hatódtam meg – hm, akkor iskolába fogok járni… majd mesél nekem valaki, milyen is az?


- Gyere – jött oda mellém Bella – mit szólnál, ha egy filmet néznék meg róla? – félve néztem rá, mert fogalmam sem volt az micsoda.


- Azt is elmagyarázzuk mi – halottam meg Edward öblös nevetését.




Egy kicsit féltem, hogy mi fog ebből kisülni, de nagyon örültem, hogy végre nem kell egyedül lennem és van, akire számíthatok. Boldoggá tettek, azzal hogy türelmesek voltak hozzám és nem kényszeríttetek arra, hogy rögtön, mindent elmondjak nekik…

Éjszaka szülötte 03

(Delia szemszöge)




Miközben a lépcsőn mentem lefelé, akaratlanul is, a házat vettem szemügyre. Nagyon otthonos volt. Rend uralkodott mindenhol, sehol nem lehetett látni egy porszemet. A berendezés pedig egyszerűen lenyűgöző volt…




- Örülök, hogy így tetszik az otthonunk – hangzott fel Edward hangja – de talán lejöhetnél a körünkbe is

- Hiszen oda tartok – szóltam neki vissza

- Akkor segítek – hangzott fel egy mély öblös nevetés. Mire rákérdezhettem volna, miről beszél, már csak egy árny közeledését láttam és a következő percben, a nappaliban álltam – így ni emberlány – nevetett Emmett. Csak megforgattam a szemeimet türelmetlenkedésén, de végül helyet foglaltam egy üres fotelban.




Már mindenki itt volt. Majdnem pont úgy ültek, mint tegnap. Esme és Carlisle a kanapén a tv-vel szemben. A mellettük lévő ülőgarnitúrán Alice, Jasper és Rosalie. Mellettük Bella és Edward egy fotelben, velük szemben Renessme, Jacob és Anthony egy másik kanapén. S ott állt mellettem Emmett.

Felnéztem rá, olyan magas és erős ez a humorzsák. Vajon azért van, itt hogy nehogy megszökjek? Nevettem volna ismét, amikor megszólítottak.





- Tegnap elmondtad, hogy mindannyiunkat ismersz – kezdte Carlisle – és ezt bizonyítottad, hogy fel is ismertél minket – bólintottam – honnan tudsz ennyit? – kérdezte

- Ez hosszú… - sóhajtottam

- Van időnk – mondták egyhangúan. Ezen csak mosolyogni tudtam. A kíváncsiság egyszerűen elűzhetetlen. Bármi is vagy, ha lecsap rád, meg sem próbálsz ellenállni, csak mész, hogy végre megtudd, amire oly nagy áhítattal vágysz.

- Ez így igaz – mondta Edward a gondolataimra, de rögtön rá is tért a tárgyra – tegnap egy legendát is említettél, erről is mesélnél? – nézett rám

- Hát persze – mosolyogtam – a legenda Carlisleval kezdődik és Emmettel zárul. Bár ez nem teljesen, jó megfogalmazás – morfondíroztam – mégis úgy gondolom, kezdhetném innen is…

- Jó csak mondj már valamit – szólt rám Rosalie csípősen – már megőrjít, hogy nem tudok semmit – mondta kicsit higgadtabb hangvétele. Végül nagy levegőt vettem és belekezdtem, az életem egy darabjának mesélésébe. 

- A 19 században volt egy kedves ismerősöm, aki sokat tudott – emlékeztem még vissza Frankra – Akkoriban még hittek a fajtátok létezésében. Ő volt az én tanárom – néztem közben rájuk – már idős ember volt, mikor találkoztunk, de ő hitt benne, hogy szükségem van arra a tudásra, amit ő tud. Ezért, mikor a falujukba költöztem, megkeresett és elmesélte, amit a misztikus lényekről megtudott. Először nem nagyon akartam neki hinni… - gondolkodtam el – hiába találkoztam már akkor is vámpírral…

- Találkoztál már vámpírral? – kerekedett ki a szeme Jaspernek.

- Sőt még beszélgettem is vele – nevettem az arckifejezését látva – de ez most nem lényeg – tereltem vissza a témát, az eredetihez – tehát ez az ismerősöm volt, aki a vámpírokról felvilágosított. Megtanította, hogy miről lehet felismerni titeket, hogy mi az, ami megöli a fajtátokat – grimaszoltam – és a vér iránti vágyakozásotokért nem gyűlölhetem, azt, amit nem ismerek… - sóhajtottam

- Ezt nem értem – szólalt meg Jacob – a vér, a vámpírok lételeme. Már miért ne lehetne gyűlölni őket, azért, mert megölnek egy ártatlan embert? – nézett mélyen a szemembe. Elmosolyodtam a hevességén.

- Látszik, hogy nem vagy vámpír – sütöttem le a szemeimet – tudod, amikor én először halottam erről, hasonlóképp vélekedtem, mint most te. Nem értettem, miért nem lehet azt gyűlölni, aki megöl valakit? – álltam fel – miért kellene megértenem, azt, aki mást nem próbál? – sétáltam körbe – miért akarja velem megértetni a gyilkolás ösztönös cselekedetét? – nevettem fel érzelemmentesen.

- Hm ez érdekes – szólalt meg Carlisle – és sikerült megértened?

- Ezt nem lehet – fordultam felé – hogy tudnál, olyat megérteni, amit te magad nem művelsz? Nem lehet – ráztam a fejem…

- De akkor… - szólalt meg Renessme

- Elfogadtam… - megrántottam a vállam – hiszen ti nem tudtok ellene mit tenni. A vér számotokra olyan, mint számomra az étel. Alapszükséglet.

- Tehát ennyi? – suttogta Anthony – elfogadtad és kész? – duzzogott.

- Nem egészen – sétáltam mellé – megmutatták – kuncogtam és megsimogattam az arcát… az arcvonásai azonnal kisimultak és rám emelte nagy barna szemeit.

- Te voltál vámpír vadászaton? – kiáltották szinte együttesen

- Igen – fordultam feléjük és sétáltam a helyem felé – az a vámpír… ő is úgy nevezett vegetáriánus volt… - ültem le ismét a fotelbe, amelyből az előbb keltem fel – mikor elmeséltem neki, hogy tudom, ő vámpír megkérdtem, vigyen magával az egyik vadászatára…

- Ő meg volt olyan bátor, hogy magával vigyen? – hökkent meg Emmett

- Dehogy – fogtam meg a kezét – érzed? – pillantottam a kézfejére, ahol megérintettem

- Mit is? – nézett rám félve

- Hát ezt… - vigyorogtam rá

- Meleg … hideg … most megint meleg… most megint hideg… - nyíltak el az ajkai a csodálkozástól – de… de hogy csinálod? Hiszen tegnap is, az a kis mutatványod…

- Oh – emlékeztem vissza – nem baj, ha megnézem? – félve pillantottam feléjük – olyan kíváncsi vagyok, és ilyenkor éhes is – kordul meg bizonyítékként a hasam.

- Hát akkor gyere – fogta meg a kezem Emmett. Furán nézhettem rá, mert a kacajától zengett ismét a ház – ha már az előbb ilyen élményben részesítettél – kacsintott rám. Megráztam a fejem. Hát ő sosem fog felnőni, most én vagyok neki a játéka, ezért nem enged el… de nem volt időm ezen gondolkozni, mert elkezdett az ablak felé húzni, s közvetlenül a művem előtt állt meg.

- Hát ezért nem bírtam tegnap – hunytam le a szemem – ez gyönyörű lett – hatódtam meg. A rózsa pontos mása volt egy igazinak. Igaz színtelen volt, de még az üvegen sem látszódott meg, hogy én millió apró darabra törtem tegnap este. Hozzá kellett érnem, de nem tört össze a kezem nyomán. Mosolyognom kellett. Talán ez lett az egyik legszebb művem. Hát ezt teszik velem, a jó aurák, jöttem rá.

- Érzed az aurákat is? – fordított maga felé Edward – mennyi rejtély övez téged? – lépett közelebb hozzám – még csak nem is gondolsz soha semmi olyanra, amiből rájöhetnék, bármire veled kapcsolatban. Olyan, mintha már gyakorlott lennél…

- A Volturit nem teszed fel – húztam fel a szemöldököm – hiszen előlük menekültem el – fújtattam – azt nem akarod, tudni, hogy csináltam?

- Dehogynem! – csattant fel Edward

- A Volturit – kiáltott fel Jasper – de hiszen ők…

- Nem meséltétek el nekik a tegnap történteket a tisztáson? – néztem szúrósan Edwardra

- Nehéz egy ilyet elmesélni… főleg, hogy még Alice sem látott előre – vált kérdővé a tekintete

- Látod – bújtam ki a karja alatt és sétáltam ismét vissza a fotelemhez – felfogni nehéz mennyi kérdést tennétek fel, ha én most mindent elmondanék – sóhajtottam – még nem vagytok készen rá – fordultam feléjük – de ha ezért elküldtök, megértem – bámultam ki az ablakon

- De miért nem próbálod meg elmondani? – kérdezte Bella

- Ha azt mondom több mint 100 éves vagyok és leragadtam tizenéves emberként, elhinnéd? – pillantottam rá

- Hát… - hezitált

- Nem igazán – mondtam helyette

- Ez hogy lenne lehetséges? – lépett közelebb hozzám Carlisle – hiszen hallom a szívritmusodat is – állt be a szobában a csönd – és teljesen normális

- Mondtam, hogy ember vagyok – tanulmányoztam a földet – de azt soha, hogy olyan lennék, mint a többi…

- De ez mit jelent? – kérdezte Anthony – miben vagy más?

- Mit jelent a halhatatlanság? – egyszerűsítettem

- Azt, hogy örökké élsz – csilingelte Alice

- Örökké? – próbáltam eldönteni számára, hogy kimondom a megfejtés gyanánt alkalmazható szót, mikor is a tekintete üvegessé vált, s remegve kapaszkodott meg Jasper ölelő karjaiban. Pár perc múlva ismét köztünk volt, s hitetlenkedő pillantásokat lövellt felém

- Az nem lehet – mondták egyszerre Edwarddal

- Miért nem? – meglepődtem. Akkor én mégis, hogy élhetek.

- Mondjátok már el nekünk is – szólt ránk Emmett

- Igen, mi is tudni akarjuk – csatlakozott Bella is. De ők csak néztem rám, mint a megkövült szobrok és nem szóltak semmit. Szerintem még nem is lélegeztem.

- Ilyen nem létezik – dünnyögte Edward – mégis mivel magyaráznád

- Nézz rám – mosolyogtam – hát nem egyértelmű. Megrázta a fejét, aztán csak az ajtó csapódást lehetett hallani. Sajnáltam őt, tényleg nem készültek még fel erre.

- Azt mondja, várjuk egy kicsit – szólalt meg egy kis késéssel Bella

- De mire? – kérdeztem egyből

- Azt mondja, igazad van – mondta Carlisle is – még nem készültünk fel erre.

- Ez így igaz – de már nem csinálhatom vissza – üzenem neki, hogy bocsánat. Neki ezt a legnehezebb megérteni…

- De mit… - kérdezték mindannyian együtt

- Hogy miért is létezem én még mindig… - sóhajtottam.





Még csak öt perce volt némaság a szobában, mikor Renessme megjelent a szobában egy tálca íncsiklandozó étellel. Rögtön összefutott a számban a nyál. Letette elém, s én nem győztem ámuldozni, a sokféle finomságon.




- Ezt nem kellett volna – mormoltam, de máris nekiláttam az egyik kenyeret megvajazni, majd egy szelet párizsival már a számba is gyömöszöltem

- Csak egyél nyugodtan – kedveskedett – van bőven, ugye itt vannak a far… – akart még mondani valamit, de gyorsan elfordult és köhintett egyet. Engem is most jobban lefoglalt az evés, mint hogy elgondolkozzak, ezen. Ezután senki, nem szólt senkihez. Némaság uralta az egész házat. Csupán az én szöszmötölésem, az étellel adott hangot.




Már vagy fél órája vártuk a gondolatolvasó visszatérését, amikor mindenki ismét helyet foglaltak az ülőalkalmatosságokon. Én is elpusztítottam, ha jól néztem majdnem egy fél kiló kenyeret és egy üveg almalét. A felvágottból és a lekvárból is már alig volt csupán… hát ennyit tesz, ha rendszertelenül eszik, az ember vagy éppen semmit.

Végül kényelmesen hátradőltem és hallgattam a csöndet, miközben azon agyaltam, mikén üthetném el hasznosabban az időt. Végül felálltam, kivittem a tálcámat és megpróbáltam elpakolni. Ami egy pár mellényúlással sikerült is. Elmostam a tányéromat és a tálcámat is. S meg kellett állapítanom, nagyon otthonos és elegáns konyhájuk van.

Be kellett látnom, minden van itt, ami egy egyszerű tudatlan halandót abba a tévhitbe ringat, hogy itt bizony emberek élnek. Mire kiértem, már mindannyian ott voltak. Edward fel alá járkált és az állát fogta. Alice pedig, még mindig Jasper ölelő karjaiban foglalt helyet, s félve pillantott felém. Én is megálltam, az egyik kanapé háta mögött és megfogva azt, megszólítottam a járkáló vámpírt.



- Mit szeretnél? – köszörültem meg a torkom – most mondjam el nekik, vagy később?

- Talán apránként beadagolhatnád nekik – félve pillantott felém, s én azonnal megértettem, a múltja kísérti ismét. Gyors léptekkel melle termettem és szorosan megöleltem.

- Vele biztos nem történt volna meg – gördült ki egy kósza könnycsepp a szememből – őt meg is vizsgálták. Jól tetted, amit akkor.

- De mégis… - suttogta és végre átölelt – félelmetes, hogy pont emiatt nem tudtál, akkoriban meghalni…

- Igen én is meglepődtem – váltam el tőle nevetne

- Na akkor végre mi is megtudhatunk valamit – kérdezte csípőre tett kézzel Rosalie. Edward rám pillantott, én pedig csak bólintottam. Tedd azt, amit helyesnek tartasz… mondtam neki gondolatban

- Delia halhatatlan – mondta ki azt a két szót, ami a sorsomat megpecsételte, sok-sok évvel ezelőtt…

Éjszaka szülötte 02

(Delia szemszöge)

Visszafordultam a ház felé, s csak most vettem észre, a többi személyt a családból. Hiszen nem is voltak mindannyian ott. Nah most mit fognak szólni, hogy embert hoztak ide…

Láttam, hogy némelyiknek mozog a szája, de olyan gyorsan tette ezt a mozdulatot, hogy nem tudtam nyomon követni, így másra tereltem a figyelmemet. 

- Hm – morfondíroztam – megnövekedett a családszám? – pillantottam Carlisle felé. Kikerekedett szemekkel vizslatott, de nem válaszolt. Sóhajtottam egyet, s elindultam a bejárati ajtó felé, de még előtte visszaszóltam – ha nem bánjátok, akkor én most bemennék – aprót biccentettek, én pedig egyre közelebb értem a ház bejáratához.

Elég hideg volt már, s ahogy egy kisebb szellőt hozott a szél, rajtam enyhe borzongás futott át. Gondolatban egy jó meleg ruháért ordítottam, egy meleg bögre kakaóval a kezembe, egy kényelmes ágyban, ahol végre aludhatok pár percet.

Elhaladtam a kővé dermedt szempárok mellett az ajtóhoz igyekezve, s beléptem a házba. Egy egyenes folyosó a nappaliba vezetett, melyben boldogan foglaltam el az egyik kanapé sarkát. Még észrevettem egy pokrócot, amit gyorsan magam köré csavartam, s leültem.

Mire mindennel végeztem, már az egész család beszállingózott. De négy ismeretlen lényben megütköztem. Róluk nem szólt az a legenda, mely a Cullen családot övezi körbe… elmélkedtem…

- Milyen legenda? – szólalt meg most először valaki. Rögtön arra kaptam a fejem, s egy bronzvörös hajú fiúval találtam magam szemben. Tekintete tele volt kíváncsisággal, akár csak a szobában, mindenki másé is.

- Edward Cullen – mondtam magabiztosan – milyenek a gondolataim? – mosolyogtam rá.

- Te…- hápogott – de én nem is – nevetett ő is.

- Hm – elmélkedtem. Most akkor kit is akarunk becsapni? Én őket, s majd kiderül minden egy idő után, vagy most túlesünk rajta, és minden kellemes lesz titkok nélkül? Végül az utóbbi mellett döntöttem – mint tapasztaltátok igen sokat tudok rólatok – szegénykéim nagyon megdöbbentek – de nem kell megijedni – legyintettem – én semmit nem mondok senkinek, mert nem járok emberek közé – biggyesztettem le a számat… milyen régen volt már, hogy még én is… de nem tudtam befejezni a gondolatmenetemet, mert valaki közbeszólt.

- Ha tényleg ismersz minket, akkor ki vagyok én? – állt fel egy szőke hajú nő. Hófehér ruhája egész alakját kiemelte. Hiúsága ott lobogott a szemében, hogy ebben a szobában nála szebb nem lehet… sőt sehol sem…

- Csak is Rosalie – adtam tudtára. Eddigi állásában megrogyott, s rögvest visszaült férje mellé. Egy percig fontolgattam, hogy sokkot kaphatott- e, vagy esetleg elájulhat- e egy vámpír, egy ilyen hallatán. De gyorsan száműztem ezt a gondolatot. Ők erre képtelenek…

- Tehát tudod, hogy mi mik vagyunk – mondta Edward szomorkásan. Nem értettem a hangulatát. Mégis mi olyan szörnyű ezen? – Nem félsz tőlünk? – kikerekedett szemekkel meredtem rá. Aztán hangos nevetésbe kezdtem. Kellett pár perc, míg összeszedtem magam.

- Ezen már rég túl vagyok – kacsintottam a kérdezőm felé – nem ti vagytok az első vámpírok, akikkel összehozott a sors – mosolyogtam rájuk – és ha jól tudom, ti jók vagytok, mármint – gondolkodtam a megfogalmazáson – ti nem emberi, hanem állati véren éltek – bólintottak…

- De honnan tudsz ennyi mindent… - kérdezte most a szőke srác, de közbevágtam.

- Nem! – mondtam – először én kérdezek – csillant fel a szemem, hogy most végre választ kaphatok a kérdéseimre

- Mit szeretnél tudni? – nézett rám, a barna hajú fiú.

- Nos – kezdtem el – remélem nem baj, ha tegezlek benneteket – pillantottam ismét körbe, de mikor beleegyezően bólintottak, folytattam – azt szeretném tudni, kik azok, akiket nem ismerek. Te itt mellettem – néztem a mellettem ülő nőre – Esme, ennek a családnak a szíve és lelke. Legalábbis, akitől halottam rólad, ezt mesélte. A szerető vámpír feleség, akinek öt gyermeke van – mosolyodtam el.

- Ez igazán kedves – hatódott meg. De nem akartam most ebbe a részbe belemenni, így szépen sorban mindenkinek a nevét elmondtam, s azt, amit tudtam róla, hogy végre a tudásszomjam csillapodjon, az idegenek iránt.

- Te – pillantottam a mellette ülő szőke férfira – csakis Carlisle lehetsz – mondtam magabiztosan.

- Ahogy mondod, de még mindig nem értem, honnan tudsz ilyen sokat – morfondírozott – s az erőd… - de közbeszóltam.

- Mindennek eljön az ideje – mosolyogtam rá melegen – Ti négyen, - pillantottam a mellettünk lévő kanapéra – vagytok a gyerekeik. Rosalie, a megtestesült hiúság. Aki álarc mögé rejti valódi érzéseit, s egy igazi vadmacska – kuncogtam – a kedvese foglal helyet mellette, a nagy és erős Emmett.

- Csak tudnád mennyire… - mondta vigyorogva Emmett, de lepisszentettem.

- Később – mondtam tömören – mellettetek, a legenergikusabb családtag, Alice és férje a tapasztalt katona, s stratégiai harcos Jasper – néztem rájuk.

- Pontosan – ismerte el Jasper, a szavaimat. Láttam a szemeiben a csillogást, mikor leesett, hogy ez miért is van…

- Oh elnézést – szabadkoztam – bocsáss meg Jasper, de nagyon izgatott vagyok, főleg, ha megtudhatom, amire vágyom – Alice arca felragyogott, míg kedvese csak félénken pislogott – tudom, hogy érzed, amit én is. Hiszen neked ez a képességed, az érzelmek felismerése s manupálálása – suttogtam neki – Alice pedig látja a jövőt.

- Te tényleg tudsz valamit – szólalt meg Emmett.

- Igen, de eddig terjed a tudományom – sóhajtottam lemondóan – első kérdés Edwárdhoz szól, hiszen téged még ismerlek, a gondolatolvasót, – kezdtem bele –de ki az a barna hajú nő ott melletted? - kérdeztem

- Ő a feleségem, Bella – mondta tömören… és akkor beugrott. Minta pár száz éve halottam volna, egy ilyen szerelemről. Merengtem el…

- Pár száz éve? – kérdezte kikerekedett szemekkel Edward.

- Most én kérdezek – szóltam rá – már emlékszem rád Bella – mosolyogtam rá, amit ő viszonzott – elnézést, de az emberi memória, kicsit feledékeny…

- De most mondtad, hogy… - kezdte Edwárd.

- Te emlékszel rá, hiszen, az már nagyon régen volt… - hadarta Bella elmélkedve.

- Héj – szóltam rájuk – most én vagyok soron. Legalább hadd érjek végig – próbáltam hatni rájuk. Olyan lelkesen kíváncsiak, hogy egy szónál elakadunk. De én tudni akarom, ki a többi családtag is.

- Bocsánat – szabadkozott Bella és Edwárd egyszerre. Jót nevettem ezen, de végül ismét belevetettem magam a kérdezéskedésbe. Amíg van idő, ki kell használni, nem igaz?

- Téged sem ismerlek – pillantottam egy vörös hajú, barna szemű lányra – bár – gondolkodtam el egy percre – mintha mesélték volna akkoriban, hogy mikor a vámpír és az emberlány egymásba szeretet, a szerelmük olyan erősnek bizonyult, hogy a gyermekük is sikeresen megszületett – merengtem el. – te lennél Bella és Edward lánya? A gyerek nemére soha nem tértünk ki – makogtam zavartan – jól mondom a történeteteket, igaz? – pillantottam az Edward és Bella páros felé…

- Igen – suttogta Bella – ő a mi kislányunk.

- Renessme – mosolygott a lány rám – vagy Nessi – mondta kedvesen - De akkor a kedvesemet sem ismered, gondolom – pillantott a mellette ülő bronzbőrű fiúra, akinek fekete szemei gondterheltnek tűntek. Megráztam a fejem, jelezve, hogy tényleg nem ismerem – ő az én férjem – lelkesedett – Jacob.

- De ő nem vámpír – következtettem, a kinézete alapján

- Nem – szólalt meg – én –hezitált. De végül nem mondott semmit. Csend települt a szobára…

- Nem, muszáj most elmondanod – pillantottam felé – majd ha eljön az ideje… bár sejtésem van… de inkább térjünk át, az utolsó ismeretlen személyhez – pillantottam a fotelben ülő barnás- vöröses hajú fiú felé – Te – szólítottam meg, mire összerezzent, de nem nézett rám – ki vagy? – kérdeztem kíváncsian

- Anthony – felelte tömören, majd fogta magát, s kivonult a helyiségből, amiben voltunk.

- Ne haragudj rá – halottam Renessme csalódott hangját – nem szereti igazán a vendégeket – próbált meg mosolyogni, nem sok sikerrel – ő a mi kisfiúnk – nézett még mindig a fiú után.

De onnan nem jött senki vissza már. Még egy kósza hangfoszlányt sem halottam…

Végül a csendet én törtem meg. Ismét egy kérdést tettem fel, de egy olyat, melyre a fél csapat hangos – csilingelő kacajban tört ki, miközben nekem leesett, ők még nem halottam rólam… nem tudják, ki vagyok…

- Már megbocsássatok – pillantottam ismét a szobában lévők felé, mire mind felém fordultak. Olyan volt, mintha eddig az ajtót hipnotizálták volna, hogy majd onnan bejön valaki, de ez nem jött össze…

- Nem kell félned – hahotázott Emmett, mikor nem mondtam semmit. Fáradtam sóhajtottam. Ez az én egyik bajom. Képes vagyok, bárhol és bármilyen helyzetben veszélyesen mély vizekre evezni a gondolataim tengerén. De mielőtt még jobban elragadtattam volna magam, gyorsan megköszörültem a torkom, s belekezdtem… 

- Azt már tisztáztuk, hogy én nem félek tőleletek… - akartam folytatni, de más úgy gondolta, jobban tudja, mit akarok mondani. Mérgelődtem, a közbeszólásért.

- Mit akarsz ezzel, meggondoltad magad? – s Emmett hahotázásban tört ki. Bennem pedig újult erővel csapott fel a harag…

- Nos azt szeretném tudni, ti féltek e tőlem? – böktem ki. Szinte köptem a szavakat, a fortyogó mérgem mellett. Aztán hitetlenkedő pillantásuk ráébresztett, hogy van, aki nem tudja, milyen erejű emberrel áll szemben. Bár a tudás, valószínűleg csak az én kezemben található meg. Elmélkedtem el. Majd a hangos kacajok térítettek magamhoz. Próbáltak beszélni, de a nevetésük, ezt szinte lehetetlenné tette…

- Te egy… - mondta az egyikük.

- Egy embertől… - halottam egy másik foszlányt

- Biztos, tudja kivel, van dolga ez a kis fruska? – halottam meg egy ép mondatot.

- Rosalie fejezd be – szólt rá Edward. Biztos ő szólt hozzám ilyen sértőn, értettem meg Edward reakcióját.

- Igazatok van – suttogtam lehajtott fejjel – én csak egy ember vagyok – s szépen lassan felálltam a kanapéról, ahol eddig voltam. Pont jó helyen volt. Jobbra a folyosó, ahonnan bejöttünk. Előttünk a nagy plazma tv, balra pedig az üvegfal.

Ez lesz az én, bemutatom. Döntöttem el. Nagyon lassan odamentem és megérintettem. Hidegsége, szinte hűtötte az én perszelő bőrömet. Egy kicsit vártam, míg az indulataim lecsillapodnak, hiszen ha az érzelmeimnek adom át magam, féltem, hogy a házat is tönkreteszem. Az pedig nem bemutató lenne, hanem egyenesen rombolás.

Az eddigi susmutulásuk elhalkult. Úgy éreztem, próbálnak megszólítani, de nem figyeltem rájuk, nem tehettem. Közben igyekeztem, beméri, hol lehet Anthony, és mikor felmértem, hogy az udvaron van… próbáltam a tudtukra adni, hogy hozzák be…

- Anthony… - nyöszörögtem – Anthony… - próbáltam ismét, hallatni a hangom, több sikerrel – hozzátok be, most – parancsoltam.

Nem tudtam tovább rájuk koncentrálni. Csak azt akartam, hogy mindannyian lássák, a saját szemükkel. Hogy tudják kivel, van dolguk, s ne az legyen, hogy nem hiszik el a mesének, mint amikor nekem mondta az első vámpírom, hogy ő mi is valójában… én nem akartam őket így súlytani, csak szép sorjában…

Elmosolyodtam az emlék hatására. S éreztem már képes, vagyok szembefordulni velük. Nem voltam álmos. Felemelt fejjel feléjük fordultam, s végigpásztáztam, mindannyian ott vannak e.

- Jól vagy? – kérdezte Carlisle

- Persze – mondtam elfúló hangon – csak nehéz – akadozott a hangom – beszélni.


- Megvizsgálhatnálak? – kérdezte, s már nyúlt is volna értem, mikor elrántottam a karom.

- Te, Edward, Jasper és azt hiszem Anthony látott engem odakint – néztem rá, segélykérőn a választ illetően.


- Igen – bólintott – de ugye most – esett kétségbe rögtön, ahogy felismerte, mit is készülök tenni

- Ne félj – próbáltam nyugtatni – nem fogok senkit bántatni – sóhajtottam ismét – de nekik is tudni kell – néztem a családja felé.


- De még van időnk… - folytatta még, de már nem halottam. Meghoztam a döntésem és ilyenkor már nem, hátrálok meg.

- Csak menj hátrébb - suttogtam megtörten – minden úgy lesz, mint volt. Ez csak egy röpke bemutató – tájékoztattam.


Még halottam pár hangfoszlányt, de most már, csak a kinti szél simogató hatására koncentráltam. Gyorsan kellett cselekednem, mert éreztem, hogy tenni akarnak valamit. Hátrébb léptem, s az üveg abban, a percben hangos csattanással adta meg magát. De nem ezt szántam nekik meglepetésnek, hogy a földön ezernyi apró darabban üvegszilánkok legyenek.

Egy apró rózsára gondoltam, mely még most próbál kinyílni, de eme tevékenységében megakadályozzák. S egy leszakított kinyílatlan rózsafej lesz, aki fiatalon örökéletet kapott. Csak úgy, mint ebben a teremben mindannyian.

Mire kinyitottam a szemem, az üveg már a helyén volt. A testem nehéz volt, úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú sivatagi túra után, most érkezik meg, az oázisba, s reményei egy pohár víz körül forognak.

De elnyomtam az igényeimet. Nagy nehezen megfordultam. S csodálattattal szemléltem a művemet. Mikor egy hangfoszlány kúszott a tudatomba…

- … csodálatos… készíttetted… - nem tudtam felfogni melyikük vagy, hogy pontosan mit mondott. A látásom már cserben hagyott. Az erőm már nagyon tompa volt. Tudtam, hogy össze fogok esni, mégis reménykedtem benne, hogy kibírom, addig, míg elmennek, s nekik nem kell ezt végig néznie. Próbáltam magam tartani. Igyekeztem. De már alig bírtam, mikor egy síitást halottam meg, s két hideg ölelő karban éreztem magam.

A következő emlékem az, hogy mohon kortyolom a vizet. S egyre többet és többet akarok. Az édes nedű melengette a testemet. Szinte megújultam tőle. S végre ismét láttam, halottam mindent.

Mikor körbenéztem, Alice koboldszerű alakját láttam meg. nem tudtam, eldönteni hol vagyok, amikor tudatosult bennem, hogy még mindig az ablak előtt vagyunk. Csak épp én térdelek, miközben Alice itat… ez elég muris látvány lehetet, miért nem láthattam én ezt kívülről, mérgelődtem magamban. Olyan unalmas, mindig a sebezhető ember lenni.

- Jobban vagy? – kérdezte egyből.

- Bocsánat – szabadkoztam azonnal, a kontrolvesztésem miatt – igen jobban vagyok – mondtam komolyan – már semmi bajom nincs – tájékoztattam – leszámítva a fáradságot.


- Most lefekszel aludni – jött be Edward

- Tessék? – horkantam fel


- Az előbb majdnem elájultál – szidott le – mikor aludtál utoljára? – kérdezte. Gondolkoznom kellett, de sehogy sem bírtam rájönni, hogy a tisztáson, vagy még a patak partján pihentem meg legutóbb…

- Talán egy hete… - merültem az emlékeimbe.


- Te az erdőben éltél? – kerekedtek ki a szemei. Egy fáradt sóhaj hagyta el a számat. Nem kéne túl sokat tudniuk rólam. Hiszen a tudás néha átok, és én az vagyok… - Dehogy vagy az – mormolta – hiszen mindenkit megmentettél az esetleges harctól ott kint a tisztáson – mutatott rá, a valóságra.

- Ez igaz – ásítottam bele a mondatba.


- Akkor most Alice ad neked ruhát, lefekszel aludni, és holnap mindent megbeszélünk – nézett az ablak felé – persze, ha itt mersz aludni…

- Ha mertek az álmaimra vigyázni – vágtam vissza. Erre halkan kuncogott, amit nem értettem, de nem mondott semmit.


- Rendben – néztem Alicre segélykérőn – menjünk most az ágyhoz, de csak holnap tusolok, ma az ágyé vagyok – mondtam ki a gondolataimat…

- De …- akart tiltakozni


- Ha a zuhany alatt akarod, hogy megfázzak – ásítottam ismét – mert mikor alszom, érinthetetlen vagyok – hagyták el a szavak a számat…

- Ezt nem értem – s végül beértünk a szobába. Még odabotorkált velem az ágyhoz, majd lefektetett rá – de remélem holnap mi is válaszokat kapunk – adott a fejem tetejére egy puszit.

Nem értettem ezt a gesztust, de nem is törődtem vele sokáig. Az álom, mint a villám sújtott le rám, s ragadott a mélységeibe. Álomtalan álmokban repdestem, s végül egy kosza fénycsóvára ébredtem.

Már álltam volna fel, mikor eszembe jutott, hogy végre egy ágyban vagyok, ami meleg… és tapogattam magam, majd le is néztem a testemre, mert… valaki átöltöztetet…

Sehol a tőröm… vagy a bicskám… a pántom…a kötelem, ez csak egy egyszerű, de annál kényelmesebb pizsama. De miközben így morfondíroztam lustálkodás közben az ajtó lassan kinyílt, s Alice dugta be a fejét…

- Remélem nem bánod, hogy én nyaggatlak folyton… - kezdte el. – de a család már vár lent rád…
- Rendben, ha kapok egy ruhát, máris ott vagyok – motyogtam zavartan. Eddig soha nem érdekelt, mi van rajtam, hiszen, az én öltözékem az erdőhöz volt igazítva. Ez a pizsama meg kicsi volt, szinte alig takart, szép volt, és elegáns… pont, mint a múltam…
- Máris – mondta Alice, s azzal kinyitott egy ajtót, mely után egy csomó szebbnél szebb ruha volt…

Én csak ámulattal figyeltem, azt a sok darabot, miközben ez a pöttöm vámpír lány, megpróbált számomra valami, göncöt találni. Mégis úgy éreztem, sántikál valamiben. Sőt, mikor egy zöld selyemruhát nyomott a kezembe, a kiegészítőivel együtt, s kikerekedett szemeim láttán csak elviharzott. Csak még jobban megerősödött ez a gyanúm.

De nem tehettem semmi egyebet. Belebújtam a ruhába, s eldöntöttem, majd ha megtalálom a sajátom, akkor felveszem azt, de addig is szembe kell néznem a Cullen családdal. Remélem, nem néznek teljesen idiótának. Csak sajnos néha elfelejtem, hogy nekem pihennem kell, s ebből vannak a legnagyobb bajok.

Végül elindultam a lépcsőn lefelé. Hiszen tartozom nekik azzal, hogy a kérdéseiket megválaszolom, ha ők már az enyémekre megtették.

Éjszaka szülötte 01

(Delia szemszöge)


Futottam az erdőben. A gallyak már össze visszahorzsolták a bőrömet, melegen folydogált a vérem lefelé. De nem állhattam meg, semmi áron. Éreztem, ahogy utánam loholnak, minden erőfeszítés nélkül. A pillantásukat a hátamban érzékeltem, a képtelenül gyors haladásom miatt. Hiszen ki az az emberi lény rajtam kívül, aki vámpírok hada elől meg tud lógni? Nevettem magamban.



Egy kis tisztásra értem ki, ahol egy családot láttam meg. Gyorsan rájuk pillantottam, s felfedeztem valamit. A szemük, a szemük színe barna volt. S a szaguk, más volt, mint az üldözőimé. Halottam már róluk, valamikor régen. Azt hiszem ők azok a vámpírok, akik állati véren élnek.


Aztán a fák közül kiléptek az én üldözőim. Iszonyat dühük melengette a lelkemet. Szembe kellett velük szállnom, de nem hagyhattam, hogy ennek a családnak baja essen. Hiszen ők semmit nem tettek.


Gyorsan bevontam őket egy pajzzsal és csak remélni tudtam, hogy elég erős vagyok, még egy harchoz és a védelemhez egyedül. Ők most túlságosan leblokkoltan álltak egy helyben, hogy segítséget kérhessek tőlük.


Támadtak, de először egy alacsony kis lányka, és egy fiú. Nagyon hasonlítottak egymásra. Mintha csak ikrek lettek volna. A támadásuk egyre erősödött, s nekem most kellett lépnem. Vagy áttörnek az én védelmemen.


Az erejüket használtam rajtuk. Egy másodperc alatt, összeestek, és fájdalmasan sikoltozni kezdtek. Az én arcomon, pedig egy diadalittas mosoly jelent meg. Az összes vámpír tett egy lépést hátra tőlem, ezért megfordultam, így most szembenálltam a barna szeműekkel.


- Meg ne mozduljatok – néztem végig mindegyiken. Nagyon meglepődtek, de abbahagyták a mozgolódást. Közben a támadóim, se tétlenkedtek. Újult erővel próbáltak rám csapást mérni, s ez által a közelembe férni.


Az egyik férfi megindult felém, miközben én ezt a három szót elsuttogtam. Hatalmas öröme szertefoszlott, amint az ég villámai belé hasítottak… még egy szellővel rásegítettem, hogy arrébb kerülhessen, aztán újra visszafordultam támadóimhoz. Immár gúnyos vigyorral, hogy nem tudják felfogni, hogy engem hagyjanak békén végre!


- Mit akarnak tőlem? – kiáltottam feléjük. Újfent meghátráltak a hangomból kihallatszó él hallatán. De sosem voltam jó a tűrőképességemet illetően.



- Ki vagy te? – kérdezte, egy vérvörösen izzó szempár tulajdonosa. Olyan fehérnek és vékonynak tűnt a bőre, hogy azt hittem, ott menten elporlad. De csak ált rendületlenül, a válaszomra várva. 


- Ezt én is kérdezhetném – vetettem oda foghegyről – Miért követtek? – kérdeztem élesen. Forrtam a dühtől, amiért menekülnöm kell, és nem lehetek az én kis világomban, mert ők most belekerültek.


- Én – mutatott magára – Aro Volturi vagyok – egy kicsit meghökkentem. Halottam már róluk. Ők a vámpírok között valamilyen vezetők, de még személyesen nem találkoztam velük. Sőt, aki csak egy kicsit kóstolt is a képességemből, azt tanácsolta, kerüljem el őket messzire, most pedig itt álnak előttem. Hát nagyszerű… bár most már nem tudok tenni ellene…


- Delia – mondtam tömören.


- Te ember vagy, igaz? – kérdezte Aro.


- Igen az volnék. – biccentettem – és most mennék tovább. Semmi jogod, hogy az életemben turkálj – néztem rá szúrósan – nem fogok a kérdéseidre válaszolgatni – ő csak kikerekedett szemekkel figyelt, de én folytattam – nem fogok beállni közétek, s megmagyarázni, hogy miért vagyok, amilyen – elfojtottam egy fintort. Soha nem szerettem, a természet adta lehetőségeket, amiket nekem teremtett, de mindig megragadtam az elém lerakott madzagokat – ha pedig, nem engedsz szépszerével – futattam végig a pillantásom rajtuk – akkor megöllek mindannyiótokat – fordítottam el a fejem, mert nem szerettem ilyen kegyetlen lenni. De néha, muszáj volt.


- Hisz csak egy ember vagy – ismételte el, azt a pár szót, amit az előbb beszéltünk meg.


- Igen az vagyok – helyeseltem – de erős ember. Ki akarod próbálni mennyire? – néztem rá kacéran


- Micsoda? – pislogott meglepetten.


- Ha nem mentek el most azonnal, azzal a hárommal ott – mutattam a mögötte álló három csuklyásra találómból – végzek – mondtam kegyetlenül. A három alak kicsit mozgolódni kezdett, s mintha mondott volna is valamit, de nem halottam semmit. Idegesítő, hogy nekik milyen kifejlettek az érzékszerveik, az enyémekhez képest.


- De… - nem mondott semmit, egyebet, csak ált ott, mint aki kővé dermedt. Közben visszaért az a társuk, akit az előbb elrepítettem. Szegénykém.


- Jól vagy picim? – pillantottam az elszállt támadóm felé – Úgye nem verted be nagyon a popsid? – néztem rá féltőn. Aztán felkacagtam. Halottam, hogy velem együtt nevetnek páran, de ahogy az én nevetésem enyhült úgy hallgattak el ők is. – Nos – kezdtem ismét – az ízelítőt láthattad, kinek a halálával mutassam be az erőm? – néztem körbe a társain.


- Majd rajtam – állt előre egy nagydarab izmos alak – nem félek egy gyenge kis embertől – morgott rám.


- Felkészültél a halálodra? – néztem mélyen a szemembe.


Nem felelt, csak támadóállásba ereszkedet, s elrugaszkodott. Hagytam, hadd fusson, a tisztáson, míg csak egy ugrás nem választotta el tőlem. Ekkor egy kisebb lökéssel arrébb söpörtem. Gyorsan felállt, s újra felém kezdett futni. Most a pajzsomról pattant hátra. Meglepődött képet vágott, de újra nekifutott és újra. Végül meguntam szerencsétlen próbálkozását, de még mielőtt cselekedtem, megkérdeztem, biztos ezt akarja e.


- Nem adod fel ugye? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak újfent nekem ugrott. Nagyot sóhajtottam. Vihart keltettem. Az eső zúgott, de a pajzsom alá nem jutott. Éreztem, hogy megfeszülnek a vámpírok a réten, ahogy tudatosul bennük, lebecsültek. De már késő volt leállítani bármelyikünket.


Egy fára szegeztem a pillantásomat. Egy észveszejtően hangos reccsenéssel adta tudtára, a réten lévőknek, hogy a fa ki fög dőlni, de még mielőtt a fa leért volna, meggyújtottam. Ebben a percben, egy pár vámpír, elfutott. Halottam, az egyre gyorsabb légvételeket, de a mögöttem lévők nem moccantak meg még mindig.


- Nos még most se? – meredtem rá, dühtől izzó szemekkel. De mikor a szemébe pillantottam, rájöttem, hogy innen neki, már nincs visszaút. Legyőztem, s neki ez egyenlő a halállal.


Egy szélcsóvával körülfogtam. S becsuktam a szemem. Csak rá koncentráltam ebben a percben. A tűz képtelenné tette bármire a társait a másik oldalon. Így rájuk már nem kellett figyelnem.


Két kezem-felemeltem, a szélcsóvával pedig körülfogtam a testét. Nyugalmat küldtem rá, végül pedig elvettem az érzéseit. Halottam a síkolyát, de elnyomtam mindenfajta érzésemet. Letéptem a karjait, majd a lábait a szellő segítségével, s a kezem irányításával. Majd kitörtem a nyakát, s a maradványait a tűzre dobtam. Pár perc alatt hamuvá égett, s a tűz, ami volt benne, és elégette őt, már a múlté volt.


Még mindig ott voltam, ahol a támadás kezdetekor. A túloldalon pedig Aroék megkövülten álltak. Vártam pár percet, hátha elmenekülnek, úgy mit a serege másik fele, mely a támadásom kezdetekor megfutamodott, de nem történt semmi.


- Takarodjatok – kiáltottam oda nekik. Metszette a hangom a csöndet, láthatóan összerezzentek a hangomból áradó gyűlölet miatt, de nálam nincs irgalom. Hagyták a társukat meghalni – Takarodjatok – ismételtem meg magam – s soha többé nem akarlak látni titeket – ordítottam.

- Még találkoz... - suttogta Aro, de olyan halkan, hogy ezt is alig halottam meg, majd eltűnt a látóteremből... 


A többiek nem szóltak semmit, csak megfordultak, s elfutottak Aro után gondolom. Kifújtam a benntartott levegőt. S mélyeket lélegeztem. Magam elé meredve engedtem magamnak pár perc önsanyargatást, hogy ismét egy életet oltottam ki. Aztán hátrafordultam, s meglepődve vettem tudomásul, a kíváncsiskodó pillantásuk.


- Nos – kezdtem kedvesen – azt hiszem ez nem mindennapi jelenség – vártam pár percet, hátha valamelyikük reagál, de semmi nem történt. Vettem még egy levegőt, s leengedtem a pajzsom eláztatva ezzel mindannyinkat. Tudtam, hogy Aroék már messze járnak, így bátran hagytam őket védelem nélkül. Éreztem, hogy az erőm nagyon gyenge lábakon áll már. De még tartottam magam – Nos akkor én mennék is… - ásítottam bele a mondatba. Már megindultam, mikor utánam kiáltott valaki.


- Várj – szólt parancsolóan a hangja – ho..ho..hogy… csi..csin..csináltad… ezt? – dadogta. Olyan aranyosan hangzott a hangja, de nem fordultam meg. Csak csendesen nevettem.


- Az legyen az én titkom – mondtam halkan


- Velünk is maradhatnál – szólalt meg egy másik hang – akkor kipihenhetnéd magad – érvelt – átgondoltam egy perc erejéig. Végülis, ha jól emlékszem, ők nem bántják az embereket. A szemük színe is ezért más. Akkor miért ne mehetnék velük? S különben is, most mentettem meg őket, az előbb, akkor miért is hezitálok?


- Rendben – adtam meg magam.


Elindultam, arra amerre sejtettem az otthonukat. Szépen emberi tempóban, ők pedig követtek. Egy fél órás séta után, már kezdtem úgy érezni, magam, hogy most fogok össze esni, mikor is megszólalt mellettem egy szőke hajú fiú.


- Futva gyorsabb – motyogta


- Tudom – sóhajtottam – de kimerült vagyok – pillantottam magamon végig. S csak most vettem észre, hogy a ruháim milyen szakadtak is – nem is beszélve a kinézetemről – morgolódtam. Halk kuncogást véltem felfedezni, magam mellől, de mire odanéztem, senki nem volt ott. A másik oldalamon közben feltűnt egy személy.


- Az én nevem Carlisle Cullen – mutatkozott be a férfi, aki mellém ért. Neki is szőke haja volt, mint az előbbinek, csak ő idősebbnek nézett ki… még folytatni akarta, de én közbe szóltam…

- Tudom, kik maguk – mosolyogtam rájuk – sajnálom, hogy így kellett találkoznunk – hajtottam le a fejem – ha valaki felkap és visznek – álltam meg és néztem rájuk – akkor tőlem mehet a száguldás – kacsintottam rájuk.


- Rendben Delia – mondta egy barna hajú fiú.


Felkapott, s már rohant is velem. Én pedig kitártam a karjaim, hogy a szél még jobban átjárjon. Értette, mit akarok, ezért felültettet a nyakába, s úgy vitt tovább.


Fél óra alatt ott voltunk egy hófehér ház előtt, a futása a srácnak is lassult, végül csak séta lett belőlle. Kapva az alkalmon leugrottam a nyakából, s előre szaladtam.


- Ez jó volt – kiáltottam futás közben, s megálltam, hogy visszafordulhassak hozzájuk – máskor is visztek egy körre?


Nem válaszoltak, csak bámultak előre, mint aki szellemet lát. Tudtam, hogy még válaszolnom kell ezernyi kérdésükre. De nem akartam elmenni. Egy belső hang azt súgta, nem lesz semmi baj.