-

-

Éjszaka szülötte 10

 A fehér lepedőbe bugyolált... 

Képesség

Ölelés

Fájdalmas vallomás...

(Delia szemszöge)

Dideregve ültem a kádban, s közben azt latolgattam, amit Anthony nem mondott ki, csak nekem árulta el. Mintha a saját fel nem tett kérdéseimre adta volna meg a válaszokat. Olyan volt, mintha csak nekem akarná teljesíteni a kívánságaimat…

Kedves volt, és nem mondta el, de vajon, mit tudott meg? Úgy emlékszem beszéltem álmomban… de nem volt kivehető számomra mit, bár nem is az én szememen keresztül láttam ezt… előttem még mindig lebegnek a képek melyek álmomban kísértettek, ahogy a kis fehér lepedőbe bugyolált…

-          Kérlek, ne folytasd – kiáltott fel fojtottan Edward. Szegény, róla teljesen elfeledkeztem… nem húztam fel magamra a pajzsomat…

-          Sajnálom – suttogtam, mert a hangom még nem igazán jött meg a beszédhez. Csak most vettem észre, hogy mennyire ziháltan lélegzek, s ismét elkezdtem dideregni a vízben.

Gyorsan kimásztam a vízből, ledobáltam magamról a vizes ruháimat, miközben egy törölközőbe csavarva kimentem a szobámba. Vajon, tényleg én is idetartoznék már? Hiszen olyan rövid ideje vagyok itt, mégis szinte már otthon érzem magam köztük.

Boldog vagyok, ha velük lehetek. Megfeledkezhetek arról, amin keresztül mentem, s egy kicsit elfeledhetem, akivé váltam. Kedvesek velem, és nem erőltetnek semmit… persze ami a legfontosabb, nem vájkálnak a múltamban… hanem várnak.

Közben a szekrényem elé léptem, amiben hála Alicenek már volt pár ruha is… igaz, hogy ő sokkal többel akarta megpakolni, de a tiltakozásomnak hála, belement, hogy csak ezzel a pár darabbal tegye tele… És azok a kivágott darabok… borzongtam meg, hát nem is az én ízlésemnek való… még ezek sem igazán.

Dobtam az ágyra egy zöld felsőt, és egy farmer nadrágot, miközben a földre ejtettem a törölközőt, ami rajtam volt és felvettem egy fehérnemű szettet...

-          Oh, bocsánat – halottam meg egy mosolygós hangot, s mire odafordultam, csak Anthony távolodó alakját láttam meg, ahogy épp csukja be az ajtót… A szája szegletében mosoly bujkált, de a szemeiben valami egészen más csillogott, amit nem akartam beazonosítani… - Ha kész vagy kérlek, gyere le – üzente még az ajtó becsukódása előtt, egy lopott pillantással egybekötve felém. De mikor találkozott a pillantásunk, gyorsan lesütötte a szemeit, s az ajtóm becsukódott. Utána már csak a sietős lépteket lehetett hallani, a lépcsőn lefelé…

-          Természetesen – halt el a hangom a végére, mikor észbe kaptam, s megmozdultam a szoba közepén… Odaléptem az ágyamhoz, miközben gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, és már indultam is lefelé. Most felvettem a kikészített kiscipőt, ami ellen az elején oly annyira tiltakoztam. Végül is nem is olyan rossz, és hasznos is… talán.

Miközben mentem a lépcsőkön lefelé, az előző mozdulatsort tanulmányoztam. Tudom, hogy nem lenne szabad, a gondolataimnak, megengednem, hogy ilyen irányt vegyenek fel. Hogy férfiként nézzek erre a fiatal fiúra. Hiszen én jóval idősebb vagyok nála… a többiről nem is beszélve.

Áh, hülyeség az egész, ennek semmi értelme. Meg kell tudnom, elégedni azzal, amim van, és nem még többet kívánni. Oly sok mindent vesztettem el… legalább most nem akarok ismét hasra esni, s az érzéseim miatt szenvedni…

-          Akkor leülsz vagy inkább álnál? – állt előttem Alice egy hatalmas mosollyal, miközben Anthony felé mutatott. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, miért kellene oda ülnöm. Láthatólag értette a reakcióm, mert azonnal magyarázatba fogott. – Kérlek mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonsz le, nézz körbe – jártatta végig a kezét a helyiségen – ha csak nem döntesz az állás mellett, akkor ott kell helyet foglalnod – mosolygott ismét rám, aztán leült Jasper mellé.

Igazat kell, hogy adjak neki, mert mindenhol ültek, hacsak nem fogok végig állni, ami most kizárt, akkor ott kell helyet foglalnom. Ha csak… igen, ez lesz a megfelelő megoldás. Tuti a legjobb, mosolyodtam el az ötletemen…

S leültem a szőnyegre, egy kicsit beljebb ahol álltam, s így pont középen lehettem. Mintha csak nekem tervezték volna ezt a félkört, bár tény, a tévé a hátam mögött, egészen mást sugallt, de az a pár másodperc, míg ez nem jutott eszembe, örömmel töltött el a tudat, a véletlenszerű félkörön, az élen velem.

Már csak azt kellene eldöntenem, mivel is kezdhetném meg a beszédemet, amivel magyarázatot adok nekik a történtekre. Olyan kellemes ez a családi idill. Nem akarom elrontani, a teljes igazsággal, hazudni pedig nem fogom. Talán ha most még nem mindent mondok el, és később elmondom azt is, megértik majd. Ha akkor is itt leszek… nem ringathatom magam hiú ábrándokba… dorgáltam meg magam, a feltételezésemért… miszerint még hosszú ideig itt leszek…

-          Tehát, az éjszakát nagyon sajnálom – mondtam egy nagy levegővétellel egybekötve, mert most mind engem figyeltek. Hozzá vagyok szokva ehhez a figyelemhez, csak ahhoz nem, hogy el kell mondanom, mi miért volt…

-          Kedvesem, emiatt ne mentegetőzz – jött oda mellém Esme, s átölelt – ha nem akarsz, nem kell most elmondanod, majd ha úgy érzed – simogatta meg nyugtatólak a hátam, miközben észbe kaptam, hogy remegek…

-          Semmi gond, én szívesen elmondom nektek – ellenkeztem azonnal, persze a hangom a végére elcsuklott, csakhogy ezzel is bizonyítsam, szavaim ellenkezőjét. Hát ez nem nagyon akar összejönni, miért nem lehet ez egy kicsit könnyebb… gondolkoztam.

-          Ne akard az ellenkezőjét állítani annak, ami – szólt közbe kedvesen Anthony, és egy mosolyt is küldött felém – Egy rémálom, nem a kedves emlékek közé tartozik… - borzongott meg – és ez sem volt az – tette még hozzá lehalkítva a hangját.

-          Miért nem mondod el, amit tudsz? – kérdeztem félénken, miközben kíváncsi voltam a válaszára, s féltem is, attól, hogy talán túl sokat tudok meg. Bár nem egészen értettem, hogyan.

-          Mert, ez a te történeted – mondta – ha majd úgy érzed, akkor megosztod velük is – hajtotta le a fejét a kezei közé, s annak mélyébe temette őket – hiszen abban sem vagyok biztos, hogy ezt mind velem meg akartad osztani… - mire közbevágtam.

-          Egyet árulj el kérlek, álmomban, ha elmondtam valamit, akkor, hogy lehetséges, hogy a többiek, nem tudnak róla? Tudtommal ők is itt voltak. – tettem fel végre, a már oly régóta bennem dúló kérdésözönt.

-          Igen – csuklott el a hangja – erről akartam veled beszélni fent is – emelte a tekintetét rám…

-          Miről? – kérdeztem pár perc múlva, amikor semmit nem mondott.

-          A képességemről – adta a tudtomra válaszát, mint egy halálraítélt, a végső akaratát. Hangja szomorúan, bűnbánóan csengett… és még most se tudtam meg többet, mint eddig.

-          Mi a képességed? – tettem fel a kérdést végül, mikor ismét nem szólalt meg senki.

-          Elég összetett dolog – mosolyodott el féloldalasan, miközben a hajnali napfénybe bámult – de egyszerűen meg is mutathatom – suttogta – úgy… könnyebb – nézett újra rám.

-          Rendben – egyezetem bele rögtön, s mint egy kisgyerek, magam előtt láttam, ahogy az izgatottság ég a szememben.

Lassan sétált oda mellém, miközben Esme már rég visszament a helyére, s csak most vettem észre, hogy egyedül foglalok helyet a szőnyegen. Anthony közvetlenül előttem ált meg, már vártam, hogy mi fog történni, de ő csak a kezét nyújtotta, amibe én készségesen csúsztattam bele az enyémet.

Felemelt a földről, s visszasétált velem az egyik kanapéhoz, melyre elvileg én is ültem volna. Le akartam ülni mellé, de ő gyorsan alám csusszant, s így pont az ölében foglaltam helyett.

v  Ezt most direkt csinálta? – tettem fel a kérdést gondolatban, majd kifújtam a bent tartott levegőt. Akartam megkérdezni.

v  Igen – hangzott a válasz, miközben az ajkai csukva voltak. Elkerekedtek a szemeim, de nem kaptam semmiféle választ sem.

v  Hogy csináltad ezt? – kérdeztem válaszra éhesen.

v  Választ akartál – mosolygott rám.

v  Akkor, ha valamit akarok, te teljesíted nekem? – viszonoztam a gesztust, miközben elfeledkeztem, hol vagyok, s mit is akartam pontosan. De válasz sehogy sem jött. Ez azért elég idegesítő, akkor most nekem kellene rájönnöm, mi is a képessége. Azért jó lenne egy irány, amin elindulhatok.

S a következő percben, magamat láttam, egy ágyban, amint Jasper a kezemet fogja, miközben én szinte már nyugodtan fekszem, ezzel szemben az ő arca, szinte már fájdalmasan nézett ki. Ekkor hangok hallatszódtak, de nem tudtam egyiket sem kivenni, hogy miről szólhatnak, vagy kiktől.

Pár perc múlva Jasper elengedte a kezem, s ezzel egyidejűleg valaki más váltotta fel a helyét. Éreztem, az illető aggodalmát, s félelmét, de mire odaért hozzám, csak a szeretetét lehetett érezni, s ahogy a keze hozzám ért, egy új, erősebb nyugalomhullám járt át… Nyugalmat akarok… halottam a saját hangom… miközben a szám csukva volt.

-          Mit néz most? – kérdezte Emmett kíváncsian, de  amint rá néztem egy hatalmas mosollyal ajándékozott meg – Na, jó a műsor kiscsaj? – kérdezte vidáman.

-          Tehát igazam volt – mondtam ki hangosan, miközben a szemeimet ide- oda jártattam Anthony és a többiek között – te, teljesíted a kívánságokat.

-          Ez nem ennyire egyszerű – kezdett rögtön magyarázkodásba Anthony, de mint annyiszor, most sem mondott többet… Már kezdtem megunni… - Nagyapa, kérlek, elmondanád neki? – nézett át a vállam fölött, miközben fel akart állni, engem pedig maga mellé tenni. Csak az én ellenkezésemre nem számított…

-          Miért akarsz elmenni? – kérdeztem azonnal, ahogy abbahagyta a felkeléssel való próbálkozást – Miért nem te mondod el, hogy mi a képességed? – folytattam a kérdések feltevését…

-          Delia – szólt közbe, ezzel megakadályozva, hogy egy másikkal ostromoljam még – Nagyon sokszor meséltem már el, de nagyapa tudja a legjobban elmagyarázni neked, a képességem – sóhajtott végül megadóan – és mielőtt még azt feltételeznéd, én nem mondanám el, azelőtt szólok, hogy természetesen elmondanám – akarta karba fonni a karjait, mire én a mellkasának dőltem – és – köszörülte meg a torkát, miközben levegőt vett – nem szeretek róla beszélni -  nyögte ki végül.

-          Rendben – egyeztem bele – akkor, majd ha felkészültél elmondod – mozdultam meg, hogy felkeljek és az útjára engedjem, mire megragadta a karom, s most miatta ragadtam ott az ölében. Pár percig farkasszemet néztünk, aztán a többiek felé nézett, majd ismét rám.

-          Igen, jól mondtad – kezdett bele – teljesítem a kívánságokat, de csak azokat, melyeket gondolatban mondasz ki – nézett mélyen a szememben, miközben a barna szeme csak úgy záporozott a szikráktól – mert hallom a gondolatokat… - közölte egyszerűen.

-          Te is? – lepődtem meg.

-          Igen – simított végig a karomon – de csak akkor, ha valakit megérintek… és ilyenkor, teljesíteni tudom számára a kívánságait… - fordította el a fejét – ezért tudom, mit álmodtál… és ezért tudtam neked segíteni…

-          Mert te teljesítetted a kívánságaimat… csak ehhez az kellett, hogy tud, miről álmodom… - raktam össze, amit kikövetkeztettem, abból, amit mondott.

-          Sajnálom – hajtotta le a fejét… - de nem volt kedvem nézni, ahogy Jasper szenved… - szomorodott el – rám nincs hatással, de rá igen – sóhajtott – Meg tudsz nekem bocsátani? – emelte rám barna szemeit, tele megbánással.

-          Hiszen nem tettél semmit – próbáltam egy mosolyt összehozni – csak segítettél… - akkor mond ki a nevét… mond ki a nevét, kérlek… könyörögtem gondolatban, az utolsó emlékemért… miközben Anthony karjaiba csimpaszkodva, a vállára hajtottam a fejem. Ha tudja, akkor tud mindent. Mindent, amit még nem kellene.

-          Lejla – simított végig a hátamon – de nem kell róla még beszélned… majd ha felkészültél – fogta meg a kezem, mely a vállába kapaszkodott…

-          Ühüm – szipogtam, tehát vége… - szívesen beszélek róla, csak adjatok pár percet – kérleltem őket, miközben nagy levegőt véve, felkészültem, a szívem egy sebének felszakítására…