Előzetes a következő fejezetből

- Hello baby - simít végig Delia karján egy kék szemű srác, miközben leül mellé az asztalhoz, s belekezdene hódító szövegébe.

- Bocs, de mással vagyok - áll fel Delia az asztaltól, s indul el kifelé, amikor a derekára kulcsolódik két kéz, s szorosan magához szorítja...

- Most már nem hagyhatsz itt - bugja a srác ellenállhatatlanul...

- Dehogynem! - szól erélyesen egy hang, s kitépi Delit az öleléséből, s mire a srác feleszmél, már senkit sem tart a karjaiban...

Kérdéseim :)

Szerinted, ki vitte el Deliát?
Ki ez a srác?
Mit akart Deliától?
Hol van most?
Hol vannak a Cullenek?
Mi jutott még eszedbe?

Éjszaka szülötte 08

 Meddig tudsz ellenálni?

 

A homályban a fény kihuny... s mi van akkor, ha ott látom meg a fényt, ami addig aludt? 

 

Bezárulnak ajtók, ablakok... de midig lesznek nyitott kiskapuk... 

(Renessme szemszöge)

- Delia – szólítottam meg, amikor megéreztem az illatát. Egy perc alatt ott voltam, ahol ő, s fürkésző csokoládébarna szemeire leltem.

- Mit szeretnél? – kérdezte félénken.

- Volna kedved eljönni velem a házunkhoz? – kérdeztem hatalmas mosollyal az ajkaimon, ahogy megláttam a kétkedést az arcán. – Megmutatom – sétáltam oda hozzá, miközben megérintettem a karját.

Érdekes volt, ahogy a bőre hidegebb volt az enyémnél, mégis a szíve hatalmas iramot diktálva járta a tam - tamot. A lélegzete felgyorsult, ahogy képeket vetítettem neki, az otthonunkról. 

- Ez fantasztikus – kapott a kezeim után, ahogy el akartam venni, s egy könnycsepp gördült le az arcán – Köszönöm – lehelte, s a nyakamba borult – Ha tudom, hogy nálatok, ilyen jó, már hamarabb jöttem volna – szipogta a könnyein keresztül.

- Mi a baj? – próbáltam egy picit eltolni magamtól, de ő csak erősen tartott, s aprót rázott a fején, miközben a karjaival átfogott.

- Sajnálom – húzódott el tőlem, amikor már egyenletesebben vette a levegőt. A szemei pirosak voltak, ezáltal hirdetve ingatag lelkiállapotát.

- Mi történt? – kérdeztem rá újra.

- Semmi érdekes – sóhajtott egy nagyot.

- Én nem nevezném semminek – sétált mellénk apa karba font kezekkel.

- Te csak ne szólj bele – morogta Delia.

- Mert mit csinálsz? – mordult rá apa is – Miért baj, ha így érzel… semmi baj nincs belőlle – szólt kedvesen.

- Nem, nem tehetem ezt senkivel – szólalt meg fojtott hangon – ígérem, egyszer elmondom, miért. De kérlek, ne kínozz ezzel… - suttogta, amikor ismét elkezdtek potyogni a könnyei, s felszaladt a lépcsőn mellettünk.

- Mi az, ami így bántja? – fordultam apa felé, aki ugyanúgy a lépcsőket nézte, ahogy én is.

- Tudod, amikor én megismerkedtem Bellával, hasonlóképpen éreztem – mormolta, miközben a tekintetével még mindig a lépcsőket nézte – hihetetlenül erős kitartóereje van… s most blokkolja a képességem – hitetlenkedett.

- Micsoda? – kérdeztem rá hirtelen – de erre, hogyan képes?

- Majd ha készen lesz, elmondja nektek is – fordult el, miközben visszaindult a konyhába. Utána akartam szólni, hogy mondja el amint tud. De tisztában voltam vele, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket személyesen az érintettől kell megtudnunk, s nem használhatjuk ki a gondolatolvasó apánkat… mindig.


Ezernyi kép rohant át az agyamon, ahogy felfogtam, mit is mondott nekem apa. Delia szerelmes, s az érzései elől menekül. Hiszen, apa is pont ezt csinálta. El akart menekülni, de már késő volt. Vágyott a másikra, szüksége volt a közelségére… és végül belátta, hogy nem tud nélküle élni…

Aztán eszembe jutott az - az időszak is, amikor elhagyta őt… a biztonságáért…

Hirtelen felindulásból rohantam Delia szobája felé, s mindennemű előzmény nélkül rontottam be hozzá. Csodáltam a türelmes pillantását, mellyel fogadott… épp az ablakban ült, szemei könnyel telve, s az arcán a nap utolsó sugarai pihentek.

Hiába akartam, nem láttam rajta semmilyen érzelmet. Csak az a megszokott maszk, mely boldogságot sugároz, őszinteség nélkül.

- Nem szeretem, ha elemeznek – szólalt meg halkan, s rám emelte tekintetét.

- Hallod a gondolataimat? – döbbentem le, mire egy pimasz mosoly ült ki arcára, s szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Bocsánat, csak olyan aranyosak… - szabadkozott, miközben kuncogását próbálta leplezni, sikertelenül „Nevess csak” – üzentem és duzzogva leültem az ágyára. Ez nevetséges, eddig csak apa tudott olvasni a gondolataimban, de ő is tiszteletben tartotta a magánszférámat…

- Tudod, amikor már Jacobra nem barátként, hanem a szerelmemként tekintettem, nagyon féltem, hogy majd viszonozhatja e az érzelmeimet. Hogy ő is szeret e majd, úgy, mint én őt? – elmélkedtem hangosan, hogy halja ő is – De rá kellett jönnöm, úgy szeretni, ahogy én őt tudom, csak én vagyok rá képes – néztem mélyen a szemébe. – Mert mindenki a saját igényei szerint teszi ezt a másikkal, s bármi is a döntésünk, mindig figyelembe kell vennünk, mire vagyunk képesek…

- Ez miért mondod nekem? – kérdezte

- Szerelmes vagy, nem igaz? – böktem ki, ami igazán érdekelt.

- Micsoda? – kacagta – dehogy, nem vagyok – legyintett lemondóan a kezével, de az arcán a fájdalmas grimaszai elárulták.

- Hát te tudod, de ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan gyere át – ajánlottam.

- Köszönöm – suttogta utánam, miközben kiléptem az ajtón, s becsuktam azt.

Épp, hogy a folyosóra értem, máris Alicebe ütköztem, aki nagy robajjal nyitotta ki az ajtót, s a kiáltásától lett hangos a ház…

- Holnap megyünk suliba – rohant oda Deliához, s megölelte törékeny testét – jaj annyira fog tetszeni – lelkendezett, miközben kacarászott ott mellette. – Nessi – fordult felém egy percre, mire ismét visszafordultam kettősükhöz.

- Igen? – kérdeztem kedvesen

- Mindannyian megyünk – csiripelte – szólnák a többieknek? – pislogott nagyokat, ártatlanságot színlelve…

- Hát persze – nyöszörögtem, miközben újra útnak indultam, s a lépcsőn leérve dühöngő apámba ütköztem, aki kiabálva osztotta meg velünk, az érzelmei okát.

- Ezt nem hiszem el – zengett az egész ház – az egész család menni fog? – kiabálta – te megbolondultál?

Igen, én is ezen a véleményen voltam. Hisz oly sokan voltunk, s ha mindannyian suliba fogunk járni, az nem lesz egy könnyű menet. Főleg, hogy Anthony ki nem állhatja az embereket…

Éjszaka szülötte 07

 La Push

 Alkonyat:

Vajon a távolság, mire jó?

(Anthony szemszöge)


- Delia beszélhetnénk? – szólítottam meg, mikor láttam, hogy észrevette én utána, loholok, s ő mégis gyorsít tempóján ennek ellenére is.




Végül megállt és pár perc múlva megfordulva bólintott. Nekem ennyi kellett csak. Nem akartam ráerőltetni magam, így előtte mentem és mutattam, az utat merre akarok eljutni. Szerencsére készségesen követett és nem pazarolta arra az időnket, hogy kérdésekkel rövidítse le azt.


La Pusba akartam elvinni, arra a helyre, amely megannyi örömöt és bánatot jelentett nekem. Ahol az életem java része zajlik, ahol lényem kiteljesedhet, s a fő ok, a természet adta csoda, mely olyan, mint ez a nő, csodálatos, s mégis kérdések sorozatát kelti bennem.


Hisz, mikor kicsi voltam is sokat töprengtem azon, hogy képes a természet ennyi féle lényt, és egy ilyen csodálatos dolgot, mint a naplemente létrehozni?


Mindig szerettem azt, aki vagyok. Soha nem volt vele problémám. Nem foglalkoztam, azzal a ténnyel, hogy egyszer párt akarok, hogy lesz- e olyan, aki szeret majd, mert úgy vélekedtem elég vagyok én egymagamnak.


A vámpírok és a farkasok világában is elfogadtak páran, sőt némelyikükkel elég mély barátságot is ápolok, mind a mai napig. De aki, valamilyen oknál fogva nem fogadott el, kitagadott a csapatából… vagy kerülte a társaságomat, azzal én is ugyanazt tettem. Nem érdekelt, nem akartam vele megbeszélni, csak élni akartam, s minden egyes percet kiélvezni, a létem adta lehetőségekkel.


Mostanában, mióta láttam ezt a lányt a réten, a gondolataim folyton vissza térnek hozzá… hihetetlen egy teremtés, hisz ember, de az ereje felülmúlhatatlan, mintha egy képzeletbeli, egy árny lenni…


Igen ez találó rá. Mint egy árny. Úgy surran, mint egy tapasztalt katona, kecsesen és gyorsan, mint egy évszázados vámpír és mégis ott van mellette, a szíve, mely a gyors tempóval egyenletes ütemben dobog…


Káprázatos teremtmény és mindennél jobban szeretném kideríteni a titkát…


Közben elérkeztünk, La Push partjaihoz, ezért lelassítottam és sétálva közelítettem meg a víz peremét. Épp csak megengedtem magamnak, hogy a lábam fejét egy csöppnyi víz elárassza, máris egy hűvös szellő emlékeztettet arra, nem vagyok egyedül. Hiszen ilyen íncsiklandozóan mézédes illata egy farkasnak nincs.


S bármely különleges emberrel nem igen tartottam kapcsolatot. Nem akartam azzal szembesülni, hogy bárki elhagy. A halált kerültem minden szemszögből. Ha egy farkas cimborám bevésődött, akkor ott megszüntettem a kapcsolatot, s pár évig a környékére sem néztem a vidéknek.


Voltak ugyan olyan fellépések, melyek ez a viselkedésem ellen irányultak, de végül mindenki feladta… lehetetlennek bizonyult, olyanról meggyőzni, amiben én már döntöttem.






- Ez a hely gyönyörű – susogta olyan halkan a mögöttem lévő lány, hogy csupán a szél hozta hangfoszlányokból, tudtam megállapítani, hogy miről is van szó.


- Mi benne a gyönyörű? – tettem fel neki, azt a kérdést, amit szinte mindenkinek szoktam, aki nem ezen a környéken él. Mint egy vizsgán fürkészve néztem az arcát, s az egész jellemét, mely első lépésben megdöbbent volt, aztán magabiztosan elmosolyodott. S végül kacagva szólalt meg.


- Szerintem, ha nem látod, menj szemorvoshoz – s belement a vízbe. Hitetlenkedve néztem utána, mert a nadrág, amiben volt, már a fele vizes lett… még a végén megfázik.


- Mit csinálsz? – kiáltottam rá – meg akarsz fázni?


- Nem – dörrent rám – de elárulhatnád végre, miért hoztál ide – s szemei közben villámokat szórtak. Lesütettem enyéimet, mert nem tudtam a tekintetébe nézni… mintha belém látna, s tudná, amit neki nem kellene…


- Beszélgetni – indultam meg egy a közeli táborhelyféle, ahol tudtam most nem, lehet senki – Van kedved hozzá? – pillantottam vissza felé, amikor nem jött.


- Persze – bólintott, s ismét követni kezdett. Igaz most nem futottunk, s ott jött mellettem, ami boldogsággal töltött el, s egy belső hang arra vezérelt, hogy öleljem magamhoz, szívjam be az illatát, és élvezzem ki, amíg engedi és nem hagy magamra… mégsem tettem ezért semmit, csupán elnyomtam ezt a vágyam, s a tájat fürkésztem, míg el nem értük a farönköket, melyek egy kör alakban voltak lerakva, középen a parázzsal.


- Tudod, mikor először láttalak, lenyűgöztél – kezdtem bele lehajtott fejjel. Nem féltem a reakciójától, egyszerűen olyan mélyen érintett a vele való beszélgetés, mintha a puszta tény, hogy nem tehetem meg, amit a szívem diktál, fájt, s ezt így tudtam a legjobban leplezni, talán még magam elől is.


- Pedig nem tettem semmi rendkívülit – szólt közbe erőtlenül csöndes hangon. Erre már felkaptam a fejem, hogy mondhat ilyen butaságot?


- Komolyan így gondolod? – fürkésztem az arcát, melyen semmilyen érzelmet nem lehetett felismerni. Olyan volt, mintha egy álarcot húzott volna fel magára, s azon keresztül kellene kitalálnom, ki is van mögötte. Csakhogy, ő itt ült előttem, élő valójában, mégis úgy éreztem a maszkját, látom, s nem őt… akit akarok.


- Talán azért gondolod így, mert ember vagyok – nézett mélyen a szemembe, melytől iszonyat zavarba jöttem. Ezért, gyorsan elfordítottam a tekintetemet.


- Mit gondolsz melyik vámpír, vagy ember tud annyi képességet birtokolni, amit te? – tettem fel, mire csak megrántotta a vállát, ezért tovább folytattam – a föld elemeit birtoklód: a tűzet és a szelet, amit már láttam is, hogy használsz. Képes vagy a tárgyak mozgatására… sőt… amikor ott az ablakot összetörted… és az a rózsa… utána meg semmi nem látszódott, csak mintha oda lett volna készítve… - elevenítettem fel azt a hihetetlen napot.


- Az csak egy egyszerű dolog – piszkálta közben az egyik kezébe akadt bottal a földet, s közben föl- föl lesett rám, ami mosolyt csalt az arcomra.


- Persze, holnap bemutatok neked én is egy ilyen trükköt – hadonásztam közben a kezeimmel – csak tudnám, hogyan vagyok rá képes – tettem karba a kezem, s fürkésztem kérdőn az arcát.


- Neked más a sorsod – mondta olyan könnyedén, mintha tudná, mi lesz az életemben.


- És mégis mi? – kérdeztem rögtön rá.


- Rá fogsz jönni – emelte fel a földről a tekintetét, s mikor kapcsolódott az enyémmel, egyikőnk sem szakította meg, ezt a pillanatot.





A szemeiben valami ősi fénycsillogót, ezzel hívva táncba az enyémet. Mintha azt mondta volna, hogy ő az enyém, én pedig az övé. Olyan különös volt, s már csak őt láttam…


Arra eszméltem fel, hogy valaki megérinti a vállam, ezzel visszarángatva a valóságba. Azt hiszem, ott mentem ugrottam egy nagyot, s még morogtam is hozzá egyet, amikor észbe kaptam, hogy csak az egyik farkas cimborám az…




- Bocs, hogy zavartam – fordított hátat és öles léptekkel elindult a másik irányba.


- Mindjárt itt vagyok – mondtam Delianak, s Benjamin után rohantam. Pár perc alatt utolértem, s a vállánál megragadva megállásra kényszeríttetem.


- Mit akarsz? – förmedt rám


- Sajnálom, hogy az előbb úgy viselkedtem – kértem tőle azonnal bocsánatot, mire ő lerázta a kezét a válláról, s tovább indult… - Nem beszélhetnénk meg? – kiabáltam utána, mikor észrevettem, hogy esze ágában sincs megállni.


- Ja beszéljük meg – állt meg, s szemeivel végigmért – egy csomó társammal haragban vagyok, mert egyáltalán szóba állók veled. A vének arra ösztökélnek, hogy messzire kerüljelek el. Míg te, néha- néha idedugod a képed, de képtelen vagy szembenézni, azzal mi lenne a kötelességed. – mondta minden egyes szót, jól megnyomva. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam rá képes, hogy bármit is mondjak erre. Évekkel ezelőtt lemondtam a származásommal való előjogokról, mert úgy gondoltam, nem tudom véghezvinni, ami rám lett osztva… s ezt mindeddig, senki nem vetette a szememre…


- Már nem az enyém – suttogtam erőtlenül, miközben kényszeríttetem magam, hogy ránézzek, s erős maradjak.


- Igen, már nem a tiéd – biccentett – de ha most nem haragszol mennék. Már várnak – indult meg újból, de rögtön elé álltam.


- Miért jöttél? – kérdeztem meg tőle jövetele célját. 


- Csak erre jártam, és gondoltam köszönök neked. – mosolyodott el halványan, miközben egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait – De ha nem haragszol, akkor most tényleg megyek, mert még sok dolgom van – nézett rám kérlelő szemekkel.




Azonnal elálltam az útjából, s ő öles léptekkel elvágtázott mellettem, miközben én visszamentem Deliahoz.




- Ő ki volt? – kérdezte, miközben leültem ismét mellé


- Az egyik barátom – talán az egyetlen is… elmélkedtem el, miközben a nap lemenetelében gyönyörködtem.


- Csodálatos dolog igaz? – szólalt meg pár perc múlva. Értetlenül emeltem fel a fejem, miközben azon morfondíroztam, vajon mire is gondolhat.


- Mi csoda? – tettem fel neki a kérdést


- Az alkonyat – mutatott a lemenő nap irányába. – Azt tartják, a sötétség, sok mindent eltüntet… de én úgy vélem, eltünteti a lényegtelent, s megmutatja, mi az, amire érdemes figyelmet szentelni...


- Nem értelek – gondolkodtam a szavain, de nem jutottam semmire


- Majd egyszer megérted – állt fel a fatörzsről, s az erdő felé kezdett el ballagni – Azt hiszem ideje visszamennünk – nézett még egyszer a víz felé, majd irdatlan gyorsan elkezdett futni.


Szinte pislogni sem volt időm, ő már ott sem volt, ahol én…