Éjszaka szülötte 07

 La Push

 Alkonyat:

Vajon a távolság, mire jó?

(Anthony szemszöge)


- Delia beszélhetnénk? – szólítottam meg, mikor láttam, hogy észrevette én utána, loholok, s ő mégis gyorsít tempóján ennek ellenére is.




Végül megállt és pár perc múlva megfordulva bólintott. Nekem ennyi kellett csak. Nem akartam ráerőltetni magam, így előtte mentem és mutattam, az utat merre akarok eljutni. Szerencsére készségesen követett és nem pazarolta arra az időnket, hogy kérdésekkel rövidítse le azt.


La Pusba akartam elvinni, arra a helyre, amely megannyi örömöt és bánatot jelentett nekem. Ahol az életem java része zajlik, ahol lényem kiteljesedhet, s a fő ok, a természet adta csoda, mely olyan, mint ez a nő, csodálatos, s mégis kérdések sorozatát kelti bennem.


Hisz, mikor kicsi voltam is sokat töprengtem azon, hogy képes a természet ennyi féle lényt, és egy ilyen csodálatos dolgot, mint a naplemente létrehozni?


Mindig szerettem azt, aki vagyok. Soha nem volt vele problémám. Nem foglalkoztam, azzal a ténnyel, hogy egyszer párt akarok, hogy lesz- e olyan, aki szeret majd, mert úgy vélekedtem elég vagyok én egymagamnak.


A vámpírok és a farkasok világában is elfogadtak páran, sőt némelyikükkel elég mély barátságot is ápolok, mind a mai napig. De aki, valamilyen oknál fogva nem fogadott el, kitagadott a csapatából… vagy kerülte a társaságomat, azzal én is ugyanazt tettem. Nem érdekelt, nem akartam vele megbeszélni, csak élni akartam, s minden egyes percet kiélvezni, a létem adta lehetőségekkel.


Mostanában, mióta láttam ezt a lányt a réten, a gondolataim folyton vissza térnek hozzá… hihetetlen egy teremtés, hisz ember, de az ereje felülmúlhatatlan, mintha egy képzeletbeli, egy árny lenni…


Igen ez találó rá. Mint egy árny. Úgy surran, mint egy tapasztalt katona, kecsesen és gyorsan, mint egy évszázados vámpír és mégis ott van mellette, a szíve, mely a gyors tempóval egyenletes ütemben dobog…


Káprázatos teremtmény és mindennél jobban szeretném kideríteni a titkát…


Közben elérkeztünk, La Push partjaihoz, ezért lelassítottam és sétálva közelítettem meg a víz peremét. Épp csak megengedtem magamnak, hogy a lábam fejét egy csöppnyi víz elárassza, máris egy hűvös szellő emlékeztettet arra, nem vagyok egyedül. Hiszen ilyen íncsiklandozóan mézédes illata egy farkasnak nincs.


S bármely különleges emberrel nem igen tartottam kapcsolatot. Nem akartam azzal szembesülni, hogy bárki elhagy. A halált kerültem minden szemszögből. Ha egy farkas cimborám bevésődött, akkor ott megszüntettem a kapcsolatot, s pár évig a környékére sem néztem a vidéknek.


Voltak ugyan olyan fellépések, melyek ez a viselkedésem ellen irányultak, de végül mindenki feladta… lehetetlennek bizonyult, olyanról meggyőzni, amiben én már döntöttem.






- Ez a hely gyönyörű – susogta olyan halkan a mögöttem lévő lány, hogy csupán a szél hozta hangfoszlányokból, tudtam megállapítani, hogy miről is van szó.


- Mi benne a gyönyörű? – tettem fel neki, azt a kérdést, amit szinte mindenkinek szoktam, aki nem ezen a környéken él. Mint egy vizsgán fürkészve néztem az arcát, s az egész jellemét, mely első lépésben megdöbbent volt, aztán magabiztosan elmosolyodott. S végül kacagva szólalt meg.


- Szerintem, ha nem látod, menj szemorvoshoz – s belement a vízbe. Hitetlenkedve néztem utána, mert a nadrág, amiben volt, már a fele vizes lett… még a végén megfázik.


- Mit csinálsz? – kiáltottam rá – meg akarsz fázni?


- Nem – dörrent rám – de elárulhatnád végre, miért hoztál ide – s szemei közben villámokat szórtak. Lesütettem enyéimet, mert nem tudtam a tekintetébe nézni… mintha belém látna, s tudná, amit neki nem kellene…


- Beszélgetni – indultam meg egy a közeli táborhelyféle, ahol tudtam most nem, lehet senki – Van kedved hozzá? – pillantottam vissza felé, amikor nem jött.


- Persze – bólintott, s ismét követni kezdett. Igaz most nem futottunk, s ott jött mellettem, ami boldogsággal töltött el, s egy belső hang arra vezérelt, hogy öleljem magamhoz, szívjam be az illatát, és élvezzem ki, amíg engedi és nem hagy magamra… mégsem tettem ezért semmit, csupán elnyomtam ezt a vágyam, s a tájat fürkésztem, míg el nem értük a farönköket, melyek egy kör alakban voltak lerakva, középen a parázzsal.


- Tudod, mikor először láttalak, lenyűgöztél – kezdtem bele lehajtott fejjel. Nem féltem a reakciójától, egyszerűen olyan mélyen érintett a vele való beszélgetés, mintha a puszta tény, hogy nem tehetem meg, amit a szívem diktál, fájt, s ezt így tudtam a legjobban leplezni, talán még magam elől is.


- Pedig nem tettem semmi rendkívülit – szólt közbe erőtlenül csöndes hangon. Erre már felkaptam a fejem, hogy mondhat ilyen butaságot?


- Komolyan így gondolod? – fürkésztem az arcát, melyen semmilyen érzelmet nem lehetett felismerni. Olyan volt, mintha egy álarcot húzott volna fel magára, s azon keresztül kellene kitalálnom, ki is van mögötte. Csakhogy, ő itt ült előttem, élő valójában, mégis úgy éreztem a maszkját, látom, s nem őt… akit akarok.


- Talán azért gondolod így, mert ember vagyok – nézett mélyen a szemembe, melytől iszonyat zavarba jöttem. Ezért, gyorsan elfordítottam a tekintetemet.


- Mit gondolsz melyik vámpír, vagy ember tud annyi képességet birtokolni, amit te? – tettem fel, mire csak megrántotta a vállát, ezért tovább folytattam – a föld elemeit birtoklód: a tűzet és a szelet, amit már láttam is, hogy használsz. Képes vagy a tárgyak mozgatására… sőt… amikor ott az ablakot összetörted… és az a rózsa… utána meg semmi nem látszódott, csak mintha oda lett volna készítve… - elevenítettem fel azt a hihetetlen napot.


- Az csak egy egyszerű dolog – piszkálta közben az egyik kezébe akadt bottal a földet, s közben föl- föl lesett rám, ami mosolyt csalt az arcomra.


- Persze, holnap bemutatok neked én is egy ilyen trükköt – hadonásztam közben a kezeimmel – csak tudnám, hogyan vagyok rá képes – tettem karba a kezem, s fürkésztem kérdőn az arcát.


- Neked más a sorsod – mondta olyan könnyedén, mintha tudná, mi lesz az életemben.


- És mégis mi? – kérdeztem rögtön rá.


- Rá fogsz jönni – emelte fel a földről a tekintetét, s mikor kapcsolódott az enyémmel, egyikőnk sem szakította meg, ezt a pillanatot.





A szemeiben valami ősi fénycsillogót, ezzel hívva táncba az enyémet. Mintha azt mondta volna, hogy ő az enyém, én pedig az övé. Olyan különös volt, s már csak őt láttam…


Arra eszméltem fel, hogy valaki megérinti a vállam, ezzel visszarángatva a valóságba. Azt hiszem, ott mentem ugrottam egy nagyot, s még morogtam is hozzá egyet, amikor észbe kaptam, hogy csak az egyik farkas cimborám az…




- Bocs, hogy zavartam – fordított hátat és öles léptekkel elindult a másik irányba.


- Mindjárt itt vagyok – mondtam Delianak, s Benjamin után rohantam. Pár perc alatt utolértem, s a vállánál megragadva megállásra kényszeríttetem.


- Mit akarsz? – förmedt rám


- Sajnálom, hogy az előbb úgy viselkedtem – kértem tőle azonnal bocsánatot, mire ő lerázta a kezét a válláról, s tovább indult… - Nem beszélhetnénk meg? – kiabáltam utána, mikor észrevettem, hogy esze ágában sincs megállni.


- Ja beszéljük meg – állt meg, s szemeivel végigmért – egy csomó társammal haragban vagyok, mert egyáltalán szóba állók veled. A vének arra ösztökélnek, hogy messzire kerüljelek el. Míg te, néha- néha idedugod a képed, de képtelen vagy szembenézni, azzal mi lenne a kötelességed. – mondta minden egyes szót, jól megnyomva. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam rá képes, hogy bármit is mondjak erre. Évekkel ezelőtt lemondtam a származásommal való előjogokról, mert úgy gondoltam, nem tudom véghezvinni, ami rám lett osztva… s ezt mindeddig, senki nem vetette a szememre…


- Már nem az enyém – suttogtam erőtlenül, miközben kényszeríttetem magam, hogy ránézzek, s erős maradjak.


- Igen, már nem a tiéd – biccentett – de ha most nem haragszol mennék. Már várnak – indult meg újból, de rögtön elé álltam.


- Miért jöttél? – kérdeztem meg tőle jövetele célját. 


- Csak erre jártam, és gondoltam köszönök neked. – mosolyodott el halványan, miközben egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait – De ha nem haragszol, akkor most tényleg megyek, mert még sok dolgom van – nézett rám kérlelő szemekkel.




Azonnal elálltam az útjából, s ő öles léptekkel elvágtázott mellettem, miközben én visszamentem Deliahoz.




- Ő ki volt? – kérdezte, miközben leültem ismét mellé


- Az egyik barátom – talán az egyetlen is… elmélkedtem el, miközben a nap lemenetelében gyönyörködtem.


- Csodálatos dolog igaz? – szólalt meg pár perc múlva. Értetlenül emeltem fel a fejem, miközben azon morfondíroztam, vajon mire is gondolhat.


- Mi csoda? – tettem fel neki a kérdést


- Az alkonyat – mutatott a lemenő nap irányába. – Azt tartják, a sötétség, sok mindent eltüntet… de én úgy vélem, eltünteti a lényegtelent, s megmutatja, mi az, amire érdemes figyelmet szentelni...


- Nem értelek – gondolkodtam a szavain, de nem jutottam semmire


- Majd egyszer megérted – állt fel a fatörzsről, s az erdő felé kezdett el ballagni – Azt hiszem ideje visszamennünk – nézett még egyszer a víz felé, majd irdatlan gyorsan elkezdett futni.


Szinte pislogni sem volt időm, ő már ott sem volt, ahol én…