Éjszaka szülötte 06

Megjegyzés: A történetben nem 2010et írnak, már jóval előrébb járnak.

(Jasper szemszöge)



Különös érzések érintenek meg, amikor Delia a közelemben van. Próbálja őket elrejteni, de ami a lényébe égtette magát, az elől nehéz elmenekülni… Szenved, csak azt nem tudom, hogy mi okozott neki ekkora sebet, ami az életét így befolyásolta.


Láttam, amint kifut az ajtón az erdő felé. Épp arra ment az előbb fivérem és Jacob. Úgy éreztem, nekem is oda kell mennem, így egy kis idő múlva követtem.


Pont ott voltak, ahol sejtettem őket. A kis tó partján, mindannyian csöndbe burkolózva…


Szép lassan odamentem hozzájuk. S megszólítottam volna őket, ha nem velem teszik ugyanezt…




- Mit akarsz Jasper? – szólított meg Delia keserves hangja. Jacob és Edward azonnal ráemelte tekintetét, de ez még engem is meglepett. Hiszen hangtalanul osontam végig a fák között… egy ember ezt nem szokta észrevenni…


- Honnan tudtad, hogy itt vagyok… És, hogy én? – kérdeztem pár perc múlva.


- Hm – állt fel, hogy szembefordulhasson velem – aurád neked is van – rántott egyet a vállán – most kicsit feszélyezettnek, érzed magad… és érthetetlen számodra ez az egész… de ez van – sóhajtott


- Ez különös – mormoltam.


- Sok minden az – biccentett beleegyezően – De ha megbocsátotok, én most elmennék sétálni – kezdett el távolodni a parttól, mikor leesett, merre is tart. De mit akar ott? Hiszen ott csak a folyó van, melyben megfázik a végén… vagy a víz elsodorja…


- Csak nem fürdeni van kedved? – kérdezte nevetve Jacob.


- Nyisd ki a szemed nagyra, mert ilyet nem látsz sokszor – kacagta Delia. S egy szökkenéssel, a part túloldalán volt. Nem akartam hinni a szememnek, de most legfőképp azt akartam megakadályozni, hogy a beszélgetésünknek itt vége szakadjon. Ezért sebesen utána mentem. Hihetetlenül gyorsan és kecsesen mozgott. Pár vámpír megirigyelhetné ezt…


- Veled tarthatok? – szólítottam meg, mikor utolértem.


- Persze – mosolygott felém – de akkor lenne hozzád egy kérésem – szélesedett ki a mosolya.


- Mond csak – álltam meg egy fa tövében, ahol ő is volt. Vajon, hogy tud ilyen gyorsan futni, morfondíroztam miközben fölmértem, hogy nagyon messze vagyunk már a többiektől. Ilyen távolságban már Edward sem hallja meg a gondolatokat…


- Vinnél egy kört? – mormolta lehajtott fejjel.


- De hisz az előbb alig tudtam veled lépést tartani – gondolkoztam hangosan – mivel jobb neked, ha én viszlek? – kérdeztem miközben megpróbáltam közelebb menni hozzá. Persze ő azonnal hátrált és a fa mögé bújt.


- Ember vagyok – szólalt meg, de nem jött elő, a hatalmas lombkoronájú nővény mögül – elfáradok – fordult ki a törzsének dőlve végül.



- Miért nem árulsz el többet magadról? – tettem fel neki a kérdést, ami már régóta bennem volt.


- Nem akarlak megrémíteni titeket – állt elém, s ajkain megjelent egy huncut mosoly – Viszel? Akkor utána ígérem pár kérdésedre, válaszolok. – sóhajtott – de most szükségem van egy kis kijózanító friss levegőre. Eszméletlen, hogy ennyi idő után is, képes vagyok összezavarodni – rázta a fejét közben, mintha attól remélné, hogy kiűzi a fejéből a gondolatait.


- Pattanj fel – fordítottam neki hátat, ő pedig azonnal már a nyakamban csimpaszkodott, s a két lábával körülölelt. Fejét pedig a lapockámra tette.


- De ugye nem érted félre? – mormolta mielőtt még elindultunk – Én nem akarlak elvenni Alicetől… - közbeszóltam. Hogy jut ilyen az eszébe? Hiszen látszik rajta, hogy tiszta szívű…


- Meg sem fordult a fejemben – közben öblösen felnevettem az elképzelésen. – de most, hogy így mondod… - tettem a kezem az államhoz, mintha épp nagyon elgondolkoznék ezen a feltételezésen. Aztán egy enyhe kis ütést éreztem meg a fejemen… megütött? Akartam hátra fordulni, de aztán leesett, hogy rajtam van…


- Inkább indulj – adta ki a parancsot, miközben ő is elkezdett kuncogni. Örömmel teljesítettem akaratát. S közben úgy éreztem, mintha épp most repülnék… pedig nem először szelem keresztül az erdőt.




Az irányítást nagyon kedvesen oldotta meg Delia. Mint a lovaknál, ha épp irányt akarsz váltani, szépen oldalba bökött, és a fülembe súgta szavak formájában is… Tényleg félreérthető helyzetnek nézett ki, de valamilyen oknál fogva most minden érzelmét tisztán érzékeltem, s ez azt sugallta, biztos nem verne át, s nem akar tőlem semmit.


Egy órája futkároztam vele az erdő rengetegében, amikor végre, megállításra késztetett. Az érzelmei a felszabadultságáról árulkodtak, s a megnyugvásáról, amikor hirtelen felemelte a fejét és egy kis nyomást éreztem a nyakamnál.




- Állj meg – suttogta. Rögtön megtettem, amit kért, s a következő pillanatban a testét láttam, meg amint repül a levegőben. Szép ívesen szállt, de mire odaértem volna, hogy elkapom, már a földet érintette az ujjaival s guggolótámaszából állt fel. Csodálatos gondoltam magamban, miközben ámuldoztam tehetségén. – Csukd be a szád – kuncogta. Ahogy mondta, vettem csak észre, hogy tátott szájjal bámulom.




Sebesen rendeztem a vonásaimat. S próbáltam valami másra figyelni. Persze ez nem sok sikerrel ment, hiszen itt volt előttem, s a nevetését sem, hagyta abba egy percre sem…


- Kinevetted végre magad? – kérdeztem mikor már egyenletesen lélegzett.


- Bocsáss meg – gördült lefelé mosolyból a szája.


- Semmi gond – legyintettem, miközben felcsillant a szemem – De ha jól emlékszem, most én kérdezhetek – lettem rögtön izgatott, hogy most végre megtudhatok valamit erről a titokzatos nőről.


- Úgy van – bólintott, s közben leült a nyirkos földre. Én persze rögtön utána kaptam, s még idejében csúsztattam alá a kabátomat. Szúrósan néztem rá, miközben próbáltam rájönni, mi is legyen az első kérdésem… - Köszönöm – hálálkodott, mikor észrevette, mit is tetettem. Én csak biccentettem, aztán el kezdtem fel alá járkálni. Szerencsére nem szólt közbe, hanem hagyta, hadd gondoljam végig, mit is szeretnék, most elsőnek.


- Mikor születtél? – tettem fel az első kérdésem. Nem nehéz kérdés, de talán sok mindent elárul.


- Az 1800-as évek elején valahol Amerikában… Nem igazán emlékszem már rá. Tudod, azok az emlékeim már igazán elhomályosodtak. Talán tavasszal, de az is lehet, hogy ősszel… Emlékszem édesanyám mindig azt mondta, a születésnapom, a természet csodájával egyenlő – törölt le közben egy kósza könnycseppet – Sajnálom – próbált meg egy mosolyt összehozni, nem sok sikerrel – a szüleim emlegetése, mindig könnyeket csal a szemembe – nevetett fel érzelemmentesen.


- Hol éltél idáig? – tettem fel a következő kérdésemet elterelésképpen.


- Egy ideig a szüleimmel éltem, majd letelepedtem abban a faluban, ahol éltünk. – emelte rám tekintetét, s mikor biccentettem folyattatta – 90 évesen jöttem rá, hogy halhatatlan vagyok. Rémület… ez volt az első gondolatom, hogy a sátán bűntett a vétkeimért – fojtotta el érzelmeim egy percre, hogy aztán nagy dózisú fájdalmat érezhessek – Először el akartam mondani a családomnak, vagy legalább a barátnőmnek… de mindannyian hittek az ördög létezésében. S akkoriban sok volt nálunk, a boszorkányok máglyára vétetése. Nem akartam arra a sorsra jutni – suttogta megtörten – Édesanyám mindig azt mondta nekem, minden okkal történik, s, még ha most nem is érted meg, akkor is el kell fogadnod… - temette a kezeibe az arcát. – Az erdőbe menekültem, miután mindenki meghalt, aki számított nekem… Megrendeztem a halálom és elmentem… - mondta. – Még ma is emlékszem a sírköre, melyet a tiszteletemre emeltek… - csuklott el a hangja.


- Nem kell mindent elmesélned – mentem oda hozzá, s megérintettem a vállát. Próbáltam pár nyugalomhullámmal lenyugtatni az érzelmeit… ami egy kis idő múlva hatott csak…


- Mit szeretnél még tudni? – tanulmányozta az avart közben.


- Merre jártál már? – kérdeztem kedvesen.


- Bejártam az egész világot – mosolygott végre – tudod meséltem, hogy volt egy vámpír barátom – lett megint tele pozitív érzelemmel – Ő meg akarta mutatni nekem az egész világot. Egy olyan barátot látott bennem, aki erős és halhatatlan, mégis a legemberibb… Mindig kedves volt velem… Még egyszer egy boltba is elment bevásárolni, mert betegen feküdtem az éppen akkori szállásunkon, és szinte beszélni sem tudtam. Mindent megtettem értem. Egy igazi hű barát volt – közben könnyei az arcát áztatták el.


- Mi lett vele? – érdekelt, akit ennyire kedvelt, vajon hol lehet.


- Nem – csuklott el a hangja – nem tudtam megmenteni – mormolta csüggedten – Olaszországban belebotlottunk a Volturiba, természetesen azonnal meg akartak ölni, mivel ember nem tudhat a fajtátok létezéséről – nevetett fel keserűen – Mindent megtettem, hogy ne férközennek a közelébe, de egyik éjszaka mikor külön váltunk elkapták és bezárták egy börtönbe. Azt hitték, miatta nem tudnak a közelembe jönni. Aznap éjjel szerencsésen kiszabadítottam, de nem számoltam azzal, ha odamegyek több vámpír is lesz ott, akik különleges képességgel rendelkeznek. Rajtam nem fogtak, de őt azonnal megölték. A gyilkosát viszonoztam, ezt a tettét én is, de el kellett jönnöm, mert bekerítettek. S mint mondtam az erőm véges, elfáradok. De ezt tapasztaltátok is – merengett el.


- Igen – helyeseltem – Akkor gondolom ettől a vámpírtól, tudsz ilyen sokat a fajtánkról…


- Bizony – bólogatott – sokat mesélt, s tanított. Neki köszönhetem, hogy a beszédem is fejlődött, és nem a saját korom szerint használom a nyelvet…


- Más lett a világunk – értettem vele egyet.


- Végeztél? – fürkészte az arcom.


- Nem – mondtam határozottan – még van egy kérdésem – villantottam felé egy mosolyt, hogy egy kicsit lazítson, mert újra éreztem felőle, azt a szorongató érzést.


- Ki vele – viszonozta közben gesztusomat – mit szeretnél még tudni?


- Mi a képességed? – ez már megismerkedésünk óta foglalkoztatott. Hiszen annyi mindent láttam, amire képes, hogy egyszerűen nem tudtam beazonosítani, hogy mi is pontosan, az ereje.


- Biztos tudni akarod? – puhatolódzott, s a hangjában félelem csengett.


- Igen – mondtam magabiztosan.


- Rendben, elmondom, de nem adok mellé most bemutatót, mert már egy párszor láthattad – beleegyezően bólintottam, mire belekezdett a mesélésbe – az én képességem a szabad akarat.


- Micsoda? – kerekedtek ki a szemeim. Olvastam már a szabad akaratról… de ez lehetetlen, hogy ő ezt birtokolja… 


- Az első években nem tudtam, hogy minek is nevezzem. Így a bármit megkapok nevet, adtam a képességemnek. De ahogy egyre többet olvastam, úgy akadtam rá erre a kifejezésre is. A szabad akarat a filozófia egyik régi és sok vitát kiváltó fogalma. A filozófia régi kérdéseinek egyike, hogy létezik-e szabad akarat: azaz hatalmunkban áll-e cselekedeteink, gondolataink irányítása, vagy egy külső erő irányít minket cselekvésre? E kérdés később kiterjedt az állatokra, illetve újabban a mesterséges intelligencia kérdéskörére is. – magyarázta el számomra azt, amit már tudtam ezzel kapcsolatban…


- Ez hihetetlen – ültem le a földre, miközben az agyam ezerféle variációt mutatott meg, hogy ha ez tényleg igaz, akkor ő mikre is képes…


- Az akaratszabadság kérdése különösen azért bír nagy fontossággal, s azért vonta magára a filozófia és a vallástudományok figyelmét, mert olyan területekkel határos, amelyekbe istenhit, sors és hasonló problémák torkollanak. – mormolta úgy, mintha csak egy könyvből vette volna a szavakat – A szabad akarat kérdése az emberiség történelmének egyik legrégebbi problémája. A szabad akarat problémájának vitatásakor az emberi szabadságot, cselekedeteink szabad megválasztásának lehetőségét fontolgatjuk. A kérdés az, hogy valamilyen magasabb hatalom befolyásolja-e tetteinket, vagy mi magunk vagyunk sorsunk kovácsa.

- Az akarat szabadságának kétségbe vonásának legsúlyosabb következménye, hogy cselekedeteink erkölcsi értéke is vitathatóvá válik: tehet-e egy gyilkos a tettéről, ha neki a gyilkosság elkövetése volt a sorsa?

- Az emberi szabad akarat tagadása azt feltételezi, hogy sorsunk eleve elrendelt, hogy a világ összes történése, beleértve az emberi cselekedeteket és gondolatokat is, előre meg vannak határozva.


- Hű – nyögtem, mikor egy percre megállt a beszédben – te ezt hol tanultad?


- Szeretem a könyveket – mosolygott. – De annyit még el kell mondanom, nem mindenki ért a szabad akarat irányításához. Van, aki csak az árral úszik… de mindannyian képesek vagyunk befolyással bírni az életünkre. Bár, aki megtagadja, az valóban egyfajta sorsot választ magának, melyet mások irányítanak ő helyette.


- Azt hiszem igazad volt – álltam fel, miközben szembefordultam vele.


- Miben is? – kíváncsiskodott.


- Hogy ezt akkor nem mondtad el. Nagy falat ez így egyben – mosolyogtam.


- Mit gondolsz, most már visszatérhetünk? – kérdezte kedvesen – Vagy van még kérdésed? – pillantott rám, miközben leporolta a kabátomat és a kezembe adta.


- Menjünk – bólintottam helyeslően – ennyi elég volt egy időre.


- És Alicnek is – gondolkodott el.


- Mi? – néztem rá kikerekedett szemekkel.


- Most nincs a közelünkben farkas, nem blokkoltam a képességedet, ezért éreztél tisztán, s ezért tuti, hogy Alice is mindent látott – fújt ki egy adag levegőt… - De menjünk már vár ránk – indult el.


- Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten


- Nem – kacagva ejtette ki ezt az egy szót – a helyes kérdés mit nem tudok – kacsintott aztán rám.




Egy negyed óra múlva már ott is voltunk a Cullen ház előtt, mikor megláttam Alicet, amint felénk tart. Delia is megállt, épp úgy, mint én. S Alice először őt zárta a karjaiba, majd engem.




- Hihetetlen vagy – motyogta a mellkasomba, miközben a szemeivel Deliát pásztázta.


- Nem volt választásom – vont vállat


- Ez igaz – értettünk egyet szerelmemmel. Már épp indultunk volna, be a házba, amikor a fák sűrűjéből egy félmeztelen alak lépett elő.



Mikor jobban megnéztem tűnt csak fel, hogy Anthony az, s csupán egy bokszer takarta egész testét. Egyre közelebb jött hozzánk, ezzel szemben pedig Delia gyorsította fel a lépteit. De hirtelen Anthony megállt, lehajtotta a fejét, majd erőt vett magán és megszólalt.



- Delia beszélhetnénk? – ez a két szó, megállította őt, s éreztem, ahogy hezitál, majd végül megfordult, s beleegyezően bólintott Anthonynak.


Kedvesemmel itt indultunk be a házba, de azt még láttam, amint átugorják a folyót, s La Push határai felé veszik az irányt…