Éjszaka szülötte 02

(Delia szemszöge)

Visszafordultam a ház felé, s csak most vettem észre, a többi személyt a családból. Hiszen nem is voltak mindannyian ott. Nah most mit fognak szólni, hogy embert hoztak ide…

Láttam, hogy némelyiknek mozog a szája, de olyan gyorsan tette ezt a mozdulatot, hogy nem tudtam nyomon követni, így másra tereltem a figyelmemet. 

- Hm – morfondíroztam – megnövekedett a családszám? – pillantottam Carlisle felé. Kikerekedett szemekkel vizslatott, de nem válaszolt. Sóhajtottam egyet, s elindultam a bejárati ajtó felé, de még előtte visszaszóltam – ha nem bánjátok, akkor én most bemennék – aprót biccentettek, én pedig egyre közelebb értem a ház bejáratához.

Elég hideg volt már, s ahogy egy kisebb szellőt hozott a szél, rajtam enyhe borzongás futott át. Gondolatban egy jó meleg ruháért ordítottam, egy meleg bögre kakaóval a kezembe, egy kényelmes ágyban, ahol végre aludhatok pár percet.

Elhaladtam a kővé dermedt szempárok mellett az ajtóhoz igyekezve, s beléptem a házba. Egy egyenes folyosó a nappaliba vezetett, melyben boldogan foglaltam el az egyik kanapé sarkát. Még észrevettem egy pokrócot, amit gyorsan magam köré csavartam, s leültem.

Mire mindennel végeztem, már az egész család beszállingózott. De négy ismeretlen lényben megütköztem. Róluk nem szólt az a legenda, mely a Cullen családot övezi körbe… elmélkedtem…

- Milyen legenda? – szólalt meg most először valaki. Rögtön arra kaptam a fejem, s egy bronzvörös hajú fiúval találtam magam szemben. Tekintete tele volt kíváncsisággal, akár csak a szobában, mindenki másé is.

- Edward Cullen – mondtam magabiztosan – milyenek a gondolataim? – mosolyogtam rá.

- Te…- hápogott – de én nem is – nevetett ő is.

- Hm – elmélkedtem. Most akkor kit is akarunk becsapni? Én őket, s majd kiderül minden egy idő után, vagy most túlesünk rajta, és minden kellemes lesz titkok nélkül? Végül az utóbbi mellett döntöttem – mint tapasztaltátok igen sokat tudok rólatok – szegénykéim nagyon megdöbbentek – de nem kell megijedni – legyintettem – én semmit nem mondok senkinek, mert nem járok emberek közé – biggyesztettem le a számat… milyen régen volt már, hogy még én is… de nem tudtam befejezni a gondolatmenetemet, mert valaki közbeszólt.

- Ha tényleg ismersz minket, akkor ki vagyok én? – állt fel egy szőke hajú nő. Hófehér ruhája egész alakját kiemelte. Hiúsága ott lobogott a szemében, hogy ebben a szobában nála szebb nem lehet… sőt sehol sem…

- Csak is Rosalie – adtam tudtára. Eddigi állásában megrogyott, s rögvest visszaült férje mellé. Egy percig fontolgattam, hogy sokkot kaphatott- e, vagy esetleg elájulhat- e egy vámpír, egy ilyen hallatán. De gyorsan száműztem ezt a gondolatot. Ők erre képtelenek…

- Tehát tudod, hogy mi mik vagyunk – mondta Edward szomorkásan. Nem értettem a hangulatát. Mégis mi olyan szörnyű ezen? – Nem félsz tőlünk? – kikerekedett szemekkel meredtem rá. Aztán hangos nevetésbe kezdtem. Kellett pár perc, míg összeszedtem magam.

- Ezen már rég túl vagyok – kacsintottam a kérdezőm felé – nem ti vagytok az első vámpírok, akikkel összehozott a sors – mosolyogtam rájuk – és ha jól tudom, ti jók vagytok, mármint – gondolkodtam a megfogalmazáson – ti nem emberi, hanem állati véren éltek – bólintottak…

- De honnan tudsz ennyi mindent… - kérdezte most a szőke srác, de közbevágtam.

- Nem! – mondtam – először én kérdezek – csillant fel a szemem, hogy most végre választ kaphatok a kérdéseimre

- Mit szeretnél tudni? – nézett rám, a barna hajú fiú.

- Nos – kezdtem el – remélem nem baj, ha tegezlek benneteket – pillantottam ismét körbe, de mikor beleegyezően bólintottak, folytattam – azt szeretném tudni, kik azok, akiket nem ismerek. Te itt mellettem – néztem a mellettem ülő nőre – Esme, ennek a családnak a szíve és lelke. Legalábbis, akitől halottam rólad, ezt mesélte. A szerető vámpír feleség, akinek öt gyermeke van – mosolyodtam el.

- Ez igazán kedves – hatódott meg. De nem akartam most ebbe a részbe belemenni, így szépen sorban mindenkinek a nevét elmondtam, s azt, amit tudtam róla, hogy végre a tudásszomjam csillapodjon, az idegenek iránt.

- Te – pillantottam a mellette ülő szőke férfira – csakis Carlisle lehetsz – mondtam magabiztosan.

- Ahogy mondod, de még mindig nem értem, honnan tudsz ilyen sokat – morfondírozott – s az erőd… - de közbeszóltam.

- Mindennek eljön az ideje – mosolyogtam rá melegen – Ti négyen, - pillantottam a mellettünk lévő kanapéra – vagytok a gyerekeik. Rosalie, a megtestesült hiúság. Aki álarc mögé rejti valódi érzéseit, s egy igazi vadmacska – kuncogtam – a kedvese foglal helyet mellette, a nagy és erős Emmett.

- Csak tudnád mennyire… - mondta vigyorogva Emmett, de lepisszentettem.

- Később – mondtam tömören – mellettetek, a legenergikusabb családtag, Alice és férje a tapasztalt katona, s stratégiai harcos Jasper – néztem rájuk.

- Pontosan – ismerte el Jasper, a szavaimat. Láttam a szemeiben a csillogást, mikor leesett, hogy ez miért is van…

- Oh elnézést – szabadkoztam – bocsáss meg Jasper, de nagyon izgatott vagyok, főleg, ha megtudhatom, amire vágyom – Alice arca felragyogott, míg kedvese csak félénken pislogott – tudom, hogy érzed, amit én is. Hiszen neked ez a képességed, az érzelmek felismerése s manupálálása – suttogtam neki – Alice pedig látja a jövőt.

- Te tényleg tudsz valamit – szólalt meg Emmett.

- Igen, de eddig terjed a tudományom – sóhajtottam lemondóan – első kérdés Edwárdhoz szól, hiszen téged még ismerlek, a gondolatolvasót, – kezdtem bele –de ki az a barna hajú nő ott melletted? - kérdeztem

- Ő a feleségem, Bella – mondta tömören… és akkor beugrott. Minta pár száz éve halottam volna, egy ilyen szerelemről. Merengtem el…

- Pár száz éve? – kérdezte kikerekedett szemekkel Edward.

- Most én kérdezek – szóltam rá – már emlékszem rád Bella – mosolyogtam rá, amit ő viszonzott – elnézést, de az emberi memória, kicsit feledékeny…

- De most mondtad, hogy… - kezdte Edwárd.

- Te emlékszel rá, hiszen, az már nagyon régen volt… - hadarta Bella elmélkedve.

- Héj – szóltam rájuk – most én vagyok soron. Legalább hadd érjek végig – próbáltam hatni rájuk. Olyan lelkesen kíváncsiak, hogy egy szónál elakadunk. De én tudni akarom, ki a többi családtag is.

- Bocsánat – szabadkozott Bella és Edwárd egyszerre. Jót nevettem ezen, de végül ismét belevetettem magam a kérdezéskedésbe. Amíg van idő, ki kell használni, nem igaz?

- Téged sem ismerlek – pillantottam egy vörös hajú, barna szemű lányra – bár – gondolkodtam el egy percre – mintha mesélték volna akkoriban, hogy mikor a vámpír és az emberlány egymásba szeretet, a szerelmük olyan erősnek bizonyult, hogy a gyermekük is sikeresen megszületett – merengtem el. – te lennél Bella és Edward lánya? A gyerek nemére soha nem tértünk ki – makogtam zavartan – jól mondom a történeteteket, igaz? – pillantottam az Edward és Bella páros felé…

- Igen – suttogta Bella – ő a mi kislányunk.

- Renessme – mosolygott a lány rám – vagy Nessi – mondta kedvesen - De akkor a kedvesemet sem ismered, gondolom – pillantott a mellette ülő bronzbőrű fiúra, akinek fekete szemei gondterheltnek tűntek. Megráztam a fejem, jelezve, hogy tényleg nem ismerem – ő az én férjem – lelkesedett – Jacob.

- De ő nem vámpír – következtettem, a kinézete alapján

- Nem – szólalt meg – én –hezitált. De végül nem mondott semmit. Csend települt a szobára…

- Nem, muszáj most elmondanod – pillantottam felé – majd ha eljön az ideje… bár sejtésem van… de inkább térjünk át, az utolsó ismeretlen személyhez – pillantottam a fotelben ülő barnás- vöröses hajú fiú felé – Te – szólítottam meg, mire összerezzent, de nem nézett rám – ki vagy? – kérdeztem kíváncsian

- Anthony – felelte tömören, majd fogta magát, s kivonult a helyiségből, amiben voltunk.

- Ne haragudj rá – halottam Renessme csalódott hangját – nem szereti igazán a vendégeket – próbált meg mosolyogni, nem sok sikerrel – ő a mi kisfiúnk – nézett még mindig a fiú után.

De onnan nem jött senki vissza már. Még egy kósza hangfoszlányt sem halottam…

Végül a csendet én törtem meg. Ismét egy kérdést tettem fel, de egy olyat, melyre a fél csapat hangos – csilingelő kacajban tört ki, miközben nekem leesett, ők még nem halottam rólam… nem tudják, ki vagyok…

- Már megbocsássatok – pillantottam ismét a szobában lévők felé, mire mind felém fordultak. Olyan volt, mintha eddig az ajtót hipnotizálták volna, hogy majd onnan bejön valaki, de ez nem jött össze…

- Nem kell félned – hahotázott Emmett, mikor nem mondtam semmit. Fáradtam sóhajtottam. Ez az én egyik bajom. Képes vagyok, bárhol és bármilyen helyzetben veszélyesen mély vizekre evezni a gondolataim tengerén. De mielőtt még jobban elragadtattam volna magam, gyorsan megköszörültem a torkom, s belekezdtem… 

- Azt már tisztáztuk, hogy én nem félek tőleletek… - akartam folytatni, de más úgy gondolta, jobban tudja, mit akarok mondani. Mérgelődtem, a közbeszólásért.

- Mit akarsz ezzel, meggondoltad magad? – s Emmett hahotázásban tört ki. Bennem pedig újult erővel csapott fel a harag…

- Nos azt szeretném tudni, ti féltek e tőlem? – böktem ki. Szinte köptem a szavakat, a fortyogó mérgem mellett. Aztán hitetlenkedő pillantásuk ráébresztett, hogy van, aki nem tudja, milyen erejű emberrel áll szemben. Bár a tudás, valószínűleg csak az én kezemben található meg. Elmélkedtem el. Majd a hangos kacajok térítettek magamhoz. Próbáltak beszélni, de a nevetésük, ezt szinte lehetetlenné tette…

- Te egy… - mondta az egyikük.

- Egy embertől… - halottam egy másik foszlányt

- Biztos, tudja kivel, van dolga ez a kis fruska? – halottam meg egy ép mondatot.

- Rosalie fejezd be – szólt rá Edward. Biztos ő szólt hozzám ilyen sértőn, értettem meg Edward reakcióját.

- Igazatok van – suttogtam lehajtott fejjel – én csak egy ember vagyok – s szépen lassan felálltam a kanapéról, ahol eddig voltam. Pont jó helyen volt. Jobbra a folyosó, ahonnan bejöttünk. Előttünk a nagy plazma tv, balra pedig az üvegfal.

Ez lesz az én, bemutatom. Döntöttem el. Nagyon lassan odamentem és megérintettem. Hidegsége, szinte hűtötte az én perszelő bőrömet. Egy kicsit vártam, míg az indulataim lecsillapodnak, hiszen ha az érzelmeimnek adom át magam, féltem, hogy a házat is tönkreteszem. Az pedig nem bemutató lenne, hanem egyenesen rombolás.

Az eddigi susmutulásuk elhalkult. Úgy éreztem, próbálnak megszólítani, de nem figyeltem rájuk, nem tehettem. Közben igyekeztem, beméri, hol lehet Anthony, és mikor felmértem, hogy az udvaron van… próbáltam a tudtukra adni, hogy hozzák be…

- Anthony… - nyöszörögtem – Anthony… - próbáltam ismét, hallatni a hangom, több sikerrel – hozzátok be, most – parancsoltam.

Nem tudtam tovább rájuk koncentrálni. Csak azt akartam, hogy mindannyian lássák, a saját szemükkel. Hogy tudják kivel, van dolguk, s ne az legyen, hogy nem hiszik el a mesének, mint amikor nekem mondta az első vámpírom, hogy ő mi is valójában… én nem akartam őket így súlytani, csak szép sorjában…

Elmosolyodtam az emlék hatására. S éreztem már képes, vagyok szembefordulni velük. Nem voltam álmos. Felemelt fejjel feléjük fordultam, s végigpásztáztam, mindannyian ott vannak e.

- Jól vagy? – kérdezte Carlisle

- Persze – mondtam elfúló hangon – csak nehéz – akadozott a hangom – beszélni.


- Megvizsgálhatnálak? – kérdezte, s már nyúlt is volna értem, mikor elrántottam a karom.

- Te, Edward, Jasper és azt hiszem Anthony látott engem odakint – néztem rá, segélykérőn a választ illetően.


- Igen – bólintott – de ugye most – esett kétségbe rögtön, ahogy felismerte, mit is készülök tenni

- Ne félj – próbáltam nyugtatni – nem fogok senkit bántatni – sóhajtottam ismét – de nekik is tudni kell – néztem a családja felé.


- De még van időnk… - folytatta még, de már nem halottam. Meghoztam a döntésem és ilyenkor már nem, hátrálok meg.

- Csak menj hátrébb - suttogtam megtörten – minden úgy lesz, mint volt. Ez csak egy röpke bemutató – tájékoztattam.


Még halottam pár hangfoszlányt, de most már, csak a kinti szél simogató hatására koncentráltam. Gyorsan kellett cselekednem, mert éreztem, hogy tenni akarnak valamit. Hátrébb léptem, s az üveg abban, a percben hangos csattanással adta meg magát. De nem ezt szántam nekik meglepetésnek, hogy a földön ezernyi apró darabban üvegszilánkok legyenek.

Egy apró rózsára gondoltam, mely még most próbál kinyílni, de eme tevékenységében megakadályozzák. S egy leszakított kinyílatlan rózsafej lesz, aki fiatalon örökéletet kapott. Csak úgy, mint ebben a teremben mindannyian.

Mire kinyitottam a szemem, az üveg már a helyén volt. A testem nehéz volt, úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú sivatagi túra után, most érkezik meg, az oázisba, s reményei egy pohár víz körül forognak.

De elnyomtam az igényeimet. Nagy nehezen megfordultam. S csodálattattal szemléltem a művemet. Mikor egy hangfoszlány kúszott a tudatomba…

- … csodálatos… készíttetted… - nem tudtam felfogni melyikük vagy, hogy pontosan mit mondott. A látásom már cserben hagyott. Az erőm már nagyon tompa volt. Tudtam, hogy össze fogok esni, mégis reménykedtem benne, hogy kibírom, addig, míg elmennek, s nekik nem kell ezt végig néznie. Próbáltam magam tartani. Igyekeztem. De már alig bírtam, mikor egy síitást halottam meg, s két hideg ölelő karban éreztem magam.

A következő emlékem az, hogy mohon kortyolom a vizet. S egyre többet és többet akarok. Az édes nedű melengette a testemet. Szinte megújultam tőle. S végre ismét láttam, halottam mindent.

Mikor körbenéztem, Alice koboldszerű alakját láttam meg. nem tudtam, eldönteni hol vagyok, amikor tudatosult bennem, hogy még mindig az ablak előtt vagyunk. Csak épp én térdelek, miközben Alice itat… ez elég muris látvány lehetet, miért nem láthattam én ezt kívülről, mérgelődtem magamban. Olyan unalmas, mindig a sebezhető ember lenni.

- Jobban vagy? – kérdezte egyből.

- Bocsánat – szabadkoztam azonnal, a kontrolvesztésem miatt – igen jobban vagyok – mondtam komolyan – már semmi bajom nincs – tájékoztattam – leszámítva a fáradságot.


- Most lefekszel aludni – jött be Edward

- Tessék? – horkantam fel


- Az előbb majdnem elájultál – szidott le – mikor aludtál utoljára? – kérdezte. Gondolkoznom kellett, de sehogy sem bírtam rájönni, hogy a tisztáson, vagy még a patak partján pihentem meg legutóbb…

- Talán egy hete… - merültem az emlékeimbe.


- Te az erdőben éltél? – kerekedtek ki a szemei. Egy fáradt sóhaj hagyta el a számat. Nem kéne túl sokat tudniuk rólam. Hiszen a tudás néha átok, és én az vagyok… - Dehogy vagy az – mormolta – hiszen mindenkit megmentettél az esetleges harctól ott kint a tisztáson – mutatott rá, a valóságra.

- Ez igaz – ásítottam bele a mondatba.


- Akkor most Alice ad neked ruhát, lefekszel aludni, és holnap mindent megbeszélünk – nézett az ablak felé – persze, ha itt mersz aludni…

- Ha mertek az álmaimra vigyázni – vágtam vissza. Erre halkan kuncogott, amit nem értettem, de nem mondott semmit.


- Rendben – néztem Alicre segélykérőn – menjünk most az ágyhoz, de csak holnap tusolok, ma az ágyé vagyok – mondtam ki a gondolataimat…

- De …- akart tiltakozni


- Ha a zuhany alatt akarod, hogy megfázzak – ásítottam ismét – mert mikor alszom, érinthetetlen vagyok – hagyták el a szavak a számat…

- Ezt nem értem – s végül beértünk a szobába. Még odabotorkált velem az ágyhoz, majd lefektetett rá – de remélem holnap mi is válaszokat kapunk – adott a fejem tetejére egy puszit.

Nem értettem ezt a gesztust, de nem is törődtem vele sokáig. Az álom, mint a villám sújtott le rám, s ragadott a mélységeibe. Álomtalan álmokban repdestem, s végül egy kosza fénycsóvára ébredtem.

Már álltam volna fel, mikor eszembe jutott, hogy végre egy ágyban vagyok, ami meleg… és tapogattam magam, majd le is néztem a testemre, mert… valaki átöltöztetet…

Sehol a tőröm… vagy a bicskám… a pántom…a kötelem, ez csak egy egyszerű, de annál kényelmesebb pizsama. De miközben így morfondíroztam lustálkodás közben az ajtó lassan kinyílt, s Alice dugta be a fejét…

- Remélem nem bánod, hogy én nyaggatlak folyton… - kezdte el. – de a család már vár lent rád…
- Rendben, ha kapok egy ruhát, máris ott vagyok – motyogtam zavartan. Eddig soha nem érdekelt, mi van rajtam, hiszen, az én öltözékem az erdőhöz volt igazítva. Ez a pizsama meg kicsi volt, szinte alig takart, szép volt, és elegáns… pont, mint a múltam…
- Máris – mondta Alice, s azzal kinyitott egy ajtót, mely után egy csomó szebbnél szebb ruha volt…

Én csak ámulattal figyeltem, azt a sok darabot, miközben ez a pöttöm vámpír lány, megpróbált számomra valami, göncöt találni. Mégis úgy éreztem, sántikál valamiben. Sőt, mikor egy zöld selyemruhát nyomott a kezembe, a kiegészítőivel együtt, s kikerekedett szemeim láttán csak elviharzott. Csak még jobban megerősödött ez a gyanúm.

De nem tehettem semmi egyebet. Belebújtam a ruhába, s eldöntöttem, majd ha megtalálom a sajátom, akkor felveszem azt, de addig is szembe kell néznem a Cullen családdal. Remélem, nem néznek teljesen idiótának. Csak sajnos néha elfelejtem, hogy nekem pihennem kell, s ebből vannak a legnagyobb bajok.

Végül elindultam a lépcsőn lefelé. Hiszen tartozom nekik azzal, hogy a kérdéseiket megválaszolom, ha ők már az enyémekre megtették.