Éjszaka szülötte 01

(Delia szemszöge)


Futottam az erdőben. A gallyak már össze visszahorzsolták a bőrömet, melegen folydogált a vérem lefelé. De nem állhattam meg, semmi áron. Éreztem, ahogy utánam loholnak, minden erőfeszítés nélkül. A pillantásukat a hátamban érzékeltem, a képtelenül gyors haladásom miatt. Hiszen ki az az emberi lény rajtam kívül, aki vámpírok hada elől meg tud lógni? Nevettem magamban.



Egy kis tisztásra értem ki, ahol egy családot láttam meg. Gyorsan rájuk pillantottam, s felfedeztem valamit. A szemük, a szemük színe barna volt. S a szaguk, más volt, mint az üldözőimé. Halottam már róluk, valamikor régen. Azt hiszem ők azok a vámpírok, akik állati véren élnek.


Aztán a fák közül kiléptek az én üldözőim. Iszonyat dühük melengette a lelkemet. Szembe kellett velük szállnom, de nem hagyhattam, hogy ennek a családnak baja essen. Hiszen ők semmit nem tettek.


Gyorsan bevontam őket egy pajzzsal és csak remélni tudtam, hogy elég erős vagyok, még egy harchoz és a védelemhez egyedül. Ők most túlságosan leblokkoltan álltak egy helyben, hogy segítséget kérhessek tőlük.


Támadtak, de először egy alacsony kis lányka, és egy fiú. Nagyon hasonlítottak egymásra. Mintha csak ikrek lettek volna. A támadásuk egyre erősödött, s nekem most kellett lépnem. Vagy áttörnek az én védelmemen.


Az erejüket használtam rajtuk. Egy másodperc alatt, összeestek, és fájdalmasan sikoltozni kezdtek. Az én arcomon, pedig egy diadalittas mosoly jelent meg. Az összes vámpír tett egy lépést hátra tőlem, ezért megfordultam, így most szembenálltam a barna szeműekkel.


- Meg ne mozduljatok – néztem végig mindegyiken. Nagyon meglepődtek, de abbahagyták a mozgolódást. Közben a támadóim, se tétlenkedtek. Újult erővel próbáltak rám csapást mérni, s ez által a közelembe férni.


Az egyik férfi megindult felém, miközben én ezt a három szót elsuttogtam. Hatalmas öröme szertefoszlott, amint az ég villámai belé hasítottak… még egy szellővel rásegítettem, hogy arrébb kerülhessen, aztán újra visszafordultam támadóimhoz. Immár gúnyos vigyorral, hogy nem tudják felfogni, hogy engem hagyjanak békén végre!


- Mit akarnak tőlem? – kiáltottam feléjük. Újfent meghátráltak a hangomból kihallatszó él hallatán. De sosem voltam jó a tűrőképességemet illetően.



- Ki vagy te? – kérdezte, egy vérvörösen izzó szempár tulajdonosa. Olyan fehérnek és vékonynak tűnt a bőre, hogy azt hittem, ott menten elporlad. De csak ált rendületlenül, a válaszomra várva. 


- Ezt én is kérdezhetném – vetettem oda foghegyről – Miért követtek? – kérdeztem élesen. Forrtam a dühtől, amiért menekülnöm kell, és nem lehetek az én kis világomban, mert ők most belekerültek.


- Én – mutatott magára – Aro Volturi vagyok – egy kicsit meghökkentem. Halottam már róluk. Ők a vámpírok között valamilyen vezetők, de még személyesen nem találkoztam velük. Sőt, aki csak egy kicsit kóstolt is a képességemből, azt tanácsolta, kerüljem el őket messzire, most pedig itt álnak előttem. Hát nagyszerű… bár most már nem tudok tenni ellene…


- Delia – mondtam tömören.


- Te ember vagy, igaz? – kérdezte Aro.


- Igen az volnék. – biccentettem – és most mennék tovább. Semmi jogod, hogy az életemben turkálj – néztem rá szúrósan – nem fogok a kérdéseidre válaszolgatni – ő csak kikerekedett szemekkel figyelt, de én folytattam – nem fogok beállni közétek, s megmagyarázni, hogy miért vagyok, amilyen – elfojtottam egy fintort. Soha nem szerettem, a természet adta lehetőségeket, amiket nekem teremtett, de mindig megragadtam az elém lerakott madzagokat – ha pedig, nem engedsz szépszerével – futattam végig a pillantásom rajtuk – akkor megöllek mindannyiótokat – fordítottam el a fejem, mert nem szerettem ilyen kegyetlen lenni. De néha, muszáj volt.


- Hisz csak egy ember vagy – ismételte el, azt a pár szót, amit az előbb beszéltünk meg.


- Igen az vagyok – helyeseltem – de erős ember. Ki akarod próbálni mennyire? – néztem rá kacéran


- Micsoda? – pislogott meglepetten.


- Ha nem mentek el most azonnal, azzal a hárommal ott – mutattam a mögötte álló három csuklyásra találómból – végzek – mondtam kegyetlenül. A három alak kicsit mozgolódni kezdett, s mintha mondott volna is valamit, de nem halottam semmit. Idegesítő, hogy nekik milyen kifejlettek az érzékszerveik, az enyémekhez képest.


- De… - nem mondott semmit, egyebet, csak ált ott, mint aki kővé dermedt. Közben visszaért az a társuk, akit az előbb elrepítettem. Szegénykém.


- Jól vagy picim? – pillantottam az elszállt támadóm felé – Úgye nem verted be nagyon a popsid? – néztem rá féltőn. Aztán felkacagtam. Halottam, hogy velem együtt nevetnek páran, de ahogy az én nevetésem enyhült úgy hallgattak el ők is. – Nos – kezdtem ismét – az ízelítőt láthattad, kinek a halálával mutassam be az erőm? – néztem körbe a társain.


- Majd rajtam – állt előre egy nagydarab izmos alak – nem félek egy gyenge kis embertől – morgott rám.


- Felkészültél a halálodra? – néztem mélyen a szemembe.


Nem felelt, csak támadóállásba ereszkedet, s elrugaszkodott. Hagytam, hadd fusson, a tisztáson, míg csak egy ugrás nem választotta el tőlem. Ekkor egy kisebb lökéssel arrébb söpörtem. Gyorsan felállt, s újra felém kezdett futni. Most a pajzsomról pattant hátra. Meglepődött képet vágott, de újra nekifutott és újra. Végül meguntam szerencsétlen próbálkozását, de még mielőtt cselekedtem, megkérdeztem, biztos ezt akarja e.


- Nem adod fel ugye? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak újfent nekem ugrott. Nagyot sóhajtottam. Vihart keltettem. Az eső zúgott, de a pajzsom alá nem jutott. Éreztem, hogy megfeszülnek a vámpírok a réten, ahogy tudatosul bennük, lebecsültek. De már késő volt leállítani bármelyikünket.


Egy fára szegeztem a pillantásomat. Egy észveszejtően hangos reccsenéssel adta tudtára, a réten lévőknek, hogy a fa ki fög dőlni, de még mielőtt a fa leért volna, meggyújtottam. Ebben a percben, egy pár vámpír, elfutott. Halottam, az egyre gyorsabb légvételeket, de a mögöttem lévők nem moccantak meg még mindig.


- Nos még most se? – meredtem rá, dühtől izzó szemekkel. De mikor a szemébe pillantottam, rájöttem, hogy innen neki, már nincs visszaút. Legyőztem, s neki ez egyenlő a halállal.


Egy szélcsóvával körülfogtam. S becsuktam a szemem. Csak rá koncentráltam ebben a percben. A tűz képtelenné tette bármire a társait a másik oldalon. Így rájuk már nem kellett figyelnem.


Két kezem-felemeltem, a szélcsóvával pedig körülfogtam a testét. Nyugalmat küldtem rá, végül pedig elvettem az érzéseit. Halottam a síkolyát, de elnyomtam mindenfajta érzésemet. Letéptem a karjait, majd a lábait a szellő segítségével, s a kezem irányításával. Majd kitörtem a nyakát, s a maradványait a tűzre dobtam. Pár perc alatt hamuvá égett, s a tűz, ami volt benne, és elégette őt, már a múlté volt.


Még mindig ott voltam, ahol a támadás kezdetekor. A túloldalon pedig Aroék megkövülten álltak. Vártam pár percet, hátha elmenekülnek, úgy mit a serege másik fele, mely a támadásom kezdetekor megfutamodott, de nem történt semmi.


- Takarodjatok – kiáltottam oda nekik. Metszette a hangom a csöndet, láthatóan összerezzentek a hangomból áradó gyűlölet miatt, de nálam nincs irgalom. Hagyták a társukat meghalni – Takarodjatok – ismételtem meg magam – s soha többé nem akarlak látni titeket – ordítottam.

- Még találkoz... - suttogta Aro, de olyan halkan, hogy ezt is alig halottam meg, majd eltűnt a látóteremből... 


A többiek nem szóltak semmit, csak megfordultak, s elfutottak Aro után gondolom. Kifújtam a benntartott levegőt. S mélyeket lélegeztem. Magam elé meredve engedtem magamnak pár perc önsanyargatást, hogy ismét egy életet oltottam ki. Aztán hátrafordultam, s meglepődve vettem tudomásul, a kíváncsiskodó pillantásuk.


- Nos – kezdtem kedvesen – azt hiszem ez nem mindennapi jelenség – vártam pár percet, hátha valamelyikük reagál, de semmi nem történt. Vettem még egy levegőt, s leengedtem a pajzsom eláztatva ezzel mindannyinkat. Tudtam, hogy Aroék már messze járnak, így bátran hagytam őket védelem nélkül. Éreztem, hogy az erőm nagyon gyenge lábakon áll már. De még tartottam magam – Nos akkor én mennék is… - ásítottam bele a mondatba. Már megindultam, mikor utánam kiáltott valaki.


- Várj – szólt parancsolóan a hangja – ho..ho..hogy… csi..csin..csináltad… ezt? – dadogta. Olyan aranyosan hangzott a hangja, de nem fordultam meg. Csak csendesen nevettem.


- Az legyen az én titkom – mondtam halkan


- Velünk is maradhatnál – szólalt meg egy másik hang – akkor kipihenhetnéd magad – érvelt – átgondoltam egy perc erejéig. Végülis, ha jól emlékszem, ők nem bántják az embereket. A szemük színe is ezért más. Akkor miért ne mehetnék velük? S különben is, most mentettem meg őket, az előbb, akkor miért is hezitálok?


- Rendben – adtam meg magam.


Elindultam, arra amerre sejtettem az otthonukat. Szépen emberi tempóban, ők pedig követtek. Egy fél órás séta után, már kezdtem úgy érezni, magam, hogy most fogok össze esni, mikor is megszólalt mellettem egy szőke hajú fiú.


- Futva gyorsabb – motyogta


- Tudom – sóhajtottam – de kimerült vagyok – pillantottam magamon végig. S csak most vettem észre, hogy a ruháim milyen szakadtak is – nem is beszélve a kinézetemről – morgolódtam. Halk kuncogást véltem felfedezni, magam mellől, de mire odanéztem, senki nem volt ott. A másik oldalamon közben feltűnt egy személy.


- Az én nevem Carlisle Cullen – mutatkozott be a férfi, aki mellém ért. Neki is szőke haja volt, mint az előbbinek, csak ő idősebbnek nézett ki… még folytatni akarta, de én közbe szóltam…

- Tudom, kik maguk – mosolyogtam rájuk – sajnálom, hogy így kellett találkoznunk – hajtottam le a fejem – ha valaki felkap és visznek – álltam meg és néztem rájuk – akkor tőlem mehet a száguldás – kacsintottam rájuk.


- Rendben Delia – mondta egy barna hajú fiú.


Felkapott, s már rohant is velem. Én pedig kitártam a karjaim, hogy a szél még jobban átjárjon. Értette, mit akarok, ezért felültettet a nyakába, s úgy vitt tovább.


Fél óra alatt ott voltunk egy hófehér ház előtt, a futása a srácnak is lassult, végül csak séta lett belőlle. Kapva az alkalmon leugrottam a nyakából, s előre szaladtam.


- Ez jó volt – kiáltottam futás közben, s megálltam, hogy visszafordulhassak hozzájuk – máskor is visztek egy körre?


Nem válaszoltak, csak bámultak előre, mint aki szellemet lát. Tudtam, hogy még válaszolnom kell ezernyi kérdésükre. De nem akartam elmenni. Egy belső hang azt súgta, nem lesz semmi baj.