Éjszaka szülötte 03

(Delia szemszöge)




Miközben a lépcsőn mentem lefelé, akaratlanul is, a házat vettem szemügyre. Nagyon otthonos volt. Rend uralkodott mindenhol, sehol nem lehetett látni egy porszemet. A berendezés pedig egyszerűen lenyűgöző volt…




- Örülök, hogy így tetszik az otthonunk – hangzott fel Edward hangja – de talán lejöhetnél a körünkbe is

- Hiszen oda tartok – szóltam neki vissza

- Akkor segítek – hangzott fel egy mély öblös nevetés. Mire rákérdezhettem volna, miről beszél, már csak egy árny közeledését láttam és a következő percben, a nappaliban álltam – így ni emberlány – nevetett Emmett. Csak megforgattam a szemeimet türelmetlenkedésén, de végül helyet foglaltam egy üres fotelban.




Már mindenki itt volt. Majdnem pont úgy ültek, mint tegnap. Esme és Carlisle a kanapén a tv-vel szemben. A mellettük lévő ülőgarnitúrán Alice, Jasper és Rosalie. Mellettük Bella és Edward egy fotelben, velük szemben Renessme, Jacob és Anthony egy másik kanapén. S ott állt mellettem Emmett.

Felnéztem rá, olyan magas és erős ez a humorzsák. Vajon azért van, itt hogy nehogy megszökjek? Nevettem volna ismét, amikor megszólítottak.





- Tegnap elmondtad, hogy mindannyiunkat ismersz – kezdte Carlisle – és ezt bizonyítottad, hogy fel is ismertél minket – bólintottam – honnan tudsz ennyit? – kérdezte

- Ez hosszú… - sóhajtottam

- Van időnk – mondták egyhangúan. Ezen csak mosolyogni tudtam. A kíváncsiság egyszerűen elűzhetetlen. Bármi is vagy, ha lecsap rád, meg sem próbálsz ellenállni, csak mész, hogy végre megtudd, amire oly nagy áhítattal vágysz.

- Ez így igaz – mondta Edward a gondolataimra, de rögtön rá is tért a tárgyra – tegnap egy legendát is említettél, erről is mesélnél? – nézett rám

- Hát persze – mosolyogtam – a legenda Carlisleval kezdődik és Emmettel zárul. Bár ez nem teljesen, jó megfogalmazás – morfondíroztam – mégis úgy gondolom, kezdhetném innen is…

- Jó csak mondj már valamit – szólt rám Rosalie csípősen – már megőrjít, hogy nem tudok semmit – mondta kicsit higgadtabb hangvétele. Végül nagy levegőt vettem és belekezdtem, az életem egy darabjának mesélésébe. 

- A 19 században volt egy kedves ismerősöm, aki sokat tudott – emlékeztem még vissza Frankra – Akkoriban még hittek a fajtátok létezésében. Ő volt az én tanárom – néztem közben rájuk – már idős ember volt, mikor találkoztunk, de ő hitt benne, hogy szükségem van arra a tudásra, amit ő tud. Ezért, mikor a falujukba költöztem, megkeresett és elmesélte, amit a misztikus lényekről megtudott. Először nem nagyon akartam neki hinni… - gondolkodtam el – hiába találkoztam már akkor is vámpírral…

- Találkoztál már vámpírral? – kerekedett ki a szeme Jaspernek.

- Sőt még beszélgettem is vele – nevettem az arckifejezését látva – de ez most nem lényeg – tereltem vissza a témát, az eredetihez – tehát ez az ismerősöm volt, aki a vámpírokról felvilágosított. Megtanította, hogy miről lehet felismerni titeket, hogy mi az, ami megöli a fajtátokat – grimaszoltam – és a vér iránti vágyakozásotokért nem gyűlölhetem, azt, amit nem ismerek… - sóhajtottam

- Ezt nem értem – szólalt meg Jacob – a vér, a vámpírok lételeme. Már miért ne lehetne gyűlölni őket, azért, mert megölnek egy ártatlan embert? – nézett mélyen a szemembe. Elmosolyodtam a hevességén.

- Látszik, hogy nem vagy vámpír – sütöttem le a szemeimet – tudod, amikor én először halottam erről, hasonlóképp vélekedtem, mint most te. Nem értettem, miért nem lehet azt gyűlölni, aki megöl valakit? – álltam fel – miért kellene megértenem, azt, aki mást nem próbál? – sétáltam körbe – miért akarja velem megértetni a gyilkolás ösztönös cselekedetét? – nevettem fel érzelemmentesen.

- Hm ez érdekes – szólalt meg Carlisle – és sikerült megértened?

- Ezt nem lehet – fordultam felé – hogy tudnál, olyat megérteni, amit te magad nem művelsz? Nem lehet – ráztam a fejem…

- De akkor… - szólalt meg Renessme

- Elfogadtam… - megrántottam a vállam – hiszen ti nem tudtok ellene mit tenni. A vér számotokra olyan, mint számomra az étel. Alapszükséglet.

- Tehát ennyi? – suttogta Anthony – elfogadtad és kész? – duzzogott.

- Nem egészen – sétáltam mellé – megmutatták – kuncogtam és megsimogattam az arcát… az arcvonásai azonnal kisimultak és rám emelte nagy barna szemeit.

- Te voltál vámpír vadászaton? – kiáltották szinte együttesen

- Igen – fordultam feléjük és sétáltam a helyem felé – az a vámpír… ő is úgy nevezett vegetáriánus volt… - ültem le ismét a fotelbe, amelyből az előbb keltem fel – mikor elmeséltem neki, hogy tudom, ő vámpír megkérdtem, vigyen magával az egyik vadászatára…

- Ő meg volt olyan bátor, hogy magával vigyen? – hökkent meg Emmett

- Dehogy – fogtam meg a kezét – érzed? – pillantottam a kézfejére, ahol megérintettem

- Mit is? – nézett rám félve

- Hát ezt… - vigyorogtam rá

- Meleg … hideg … most megint meleg… most megint hideg… - nyíltak el az ajkai a csodálkozástól – de… de hogy csinálod? Hiszen tegnap is, az a kis mutatványod…

- Oh – emlékeztem vissza – nem baj, ha megnézem? – félve pillantottam feléjük – olyan kíváncsi vagyok, és ilyenkor éhes is – kordul meg bizonyítékként a hasam.

- Hát akkor gyere – fogta meg a kezem Emmett. Furán nézhettem rá, mert a kacajától zengett ismét a ház – ha már az előbb ilyen élményben részesítettél – kacsintott rám. Megráztam a fejem. Hát ő sosem fog felnőni, most én vagyok neki a játéka, ezért nem enged el… de nem volt időm ezen gondolkozni, mert elkezdett az ablak felé húzni, s közvetlenül a művem előtt állt meg.

- Hát ezért nem bírtam tegnap – hunytam le a szemem – ez gyönyörű lett – hatódtam meg. A rózsa pontos mása volt egy igazinak. Igaz színtelen volt, de még az üvegen sem látszódott meg, hogy én millió apró darabra törtem tegnap este. Hozzá kellett érnem, de nem tört össze a kezem nyomán. Mosolyognom kellett. Talán ez lett az egyik legszebb művem. Hát ezt teszik velem, a jó aurák, jöttem rá.

- Érzed az aurákat is? – fordított maga felé Edward – mennyi rejtély övez téged? – lépett közelebb hozzám – még csak nem is gondolsz soha semmi olyanra, amiből rájöhetnék, bármire veled kapcsolatban. Olyan, mintha már gyakorlott lennél…

- A Volturit nem teszed fel – húztam fel a szemöldököm – hiszen előlük menekültem el – fújtattam – azt nem akarod, tudni, hogy csináltam?

- Dehogynem! – csattant fel Edward

- A Volturit – kiáltott fel Jasper – de hiszen ők…

- Nem meséltétek el nekik a tegnap történteket a tisztáson? – néztem szúrósan Edwardra

- Nehéz egy ilyet elmesélni… főleg, hogy még Alice sem látott előre – vált kérdővé a tekintete

- Látod – bújtam ki a karja alatt és sétáltam ismét vissza a fotelemhez – felfogni nehéz mennyi kérdést tennétek fel, ha én most mindent elmondanék – sóhajtottam – még nem vagytok készen rá – fordultam feléjük – de ha ezért elküldtök, megértem – bámultam ki az ablakon

- De miért nem próbálod meg elmondani? – kérdezte Bella

- Ha azt mondom több mint 100 éves vagyok és leragadtam tizenéves emberként, elhinnéd? – pillantottam rá

- Hát… - hezitált

- Nem igazán – mondtam helyette

- Ez hogy lenne lehetséges? – lépett közelebb hozzám Carlisle – hiszen hallom a szívritmusodat is – állt be a szobában a csönd – és teljesen normális

- Mondtam, hogy ember vagyok – tanulmányoztam a földet – de azt soha, hogy olyan lennék, mint a többi…

- De ez mit jelent? – kérdezte Anthony – miben vagy más?

- Mit jelent a halhatatlanság? – egyszerűsítettem

- Azt, hogy örökké élsz – csilingelte Alice

- Örökké? – próbáltam eldönteni számára, hogy kimondom a megfejtés gyanánt alkalmazható szót, mikor is a tekintete üvegessé vált, s remegve kapaszkodott meg Jasper ölelő karjaiban. Pár perc múlva ismét köztünk volt, s hitetlenkedő pillantásokat lövellt felém

- Az nem lehet – mondták egyszerre Edwarddal

- Miért nem? – meglepődtem. Akkor én mégis, hogy élhetek.

- Mondjátok már el nekünk is – szólt ránk Emmett

- Igen, mi is tudni akarjuk – csatlakozott Bella is. De ők csak néztem rám, mint a megkövült szobrok és nem szóltak semmit. Szerintem még nem is lélegeztem.

- Ilyen nem létezik – dünnyögte Edward – mégis mivel magyaráznád

- Nézz rám – mosolyogtam – hát nem egyértelmű. Megrázta a fejét, aztán csak az ajtó csapódást lehetett hallani. Sajnáltam őt, tényleg nem készültek még fel erre.

- Azt mondja, várjuk egy kicsit – szólalt meg egy kis késéssel Bella

- De mire? – kérdeztem egyből

- Azt mondja, igazad van – mondta Carlisle is – még nem készültünk fel erre.

- Ez így igaz – de már nem csinálhatom vissza – üzenem neki, hogy bocsánat. Neki ezt a legnehezebb megérteni…

- De mit… - kérdezték mindannyian együtt

- Hogy miért is létezem én még mindig… - sóhajtottam.





Még csak öt perce volt némaság a szobában, mikor Renessme megjelent a szobában egy tálca íncsiklandozó étellel. Rögtön összefutott a számban a nyál. Letette elém, s én nem győztem ámuldozni, a sokféle finomságon.




- Ezt nem kellett volna – mormoltam, de máris nekiláttam az egyik kenyeret megvajazni, majd egy szelet párizsival már a számba is gyömöszöltem

- Csak egyél nyugodtan – kedveskedett – van bőven, ugye itt vannak a far… – akart még mondani valamit, de gyorsan elfordult és köhintett egyet. Engem is most jobban lefoglalt az evés, mint hogy elgondolkozzak, ezen. Ezután senki, nem szólt senkihez. Némaság uralta az egész házat. Csupán az én szöszmötölésem, az étellel adott hangot.




Már vagy fél órája vártuk a gondolatolvasó visszatérését, amikor mindenki ismét helyet foglaltak az ülőalkalmatosságokon. Én is elpusztítottam, ha jól néztem majdnem egy fél kiló kenyeret és egy üveg almalét. A felvágottból és a lekvárból is már alig volt csupán… hát ennyit tesz, ha rendszertelenül eszik, az ember vagy éppen semmit.

Végül kényelmesen hátradőltem és hallgattam a csöndet, miközben azon agyaltam, mikén üthetném el hasznosabban az időt. Végül felálltam, kivittem a tálcámat és megpróbáltam elpakolni. Ami egy pár mellényúlással sikerült is. Elmostam a tányéromat és a tálcámat is. S meg kellett állapítanom, nagyon otthonos és elegáns konyhájuk van.

Be kellett látnom, minden van itt, ami egy egyszerű tudatlan halandót abba a tévhitbe ringat, hogy itt bizony emberek élnek. Mire kiértem, már mindannyian ott voltak. Edward fel alá járkált és az állát fogta. Alice pedig, még mindig Jasper ölelő karjaiban foglalt helyet, s félve pillantott felém. Én is megálltam, az egyik kanapé háta mögött és megfogva azt, megszólítottam a járkáló vámpírt.



- Mit szeretnél? – köszörültem meg a torkom – most mondjam el nekik, vagy később?

- Talán apránként beadagolhatnád nekik – félve pillantott felém, s én azonnal megértettem, a múltja kísérti ismét. Gyors léptekkel melle termettem és szorosan megöleltem.

- Vele biztos nem történt volna meg – gördült ki egy kósza könnycsepp a szememből – őt meg is vizsgálták. Jól tetted, amit akkor.

- De mégis… - suttogta és végre átölelt – félelmetes, hogy pont emiatt nem tudtál, akkoriban meghalni…

- Igen én is meglepődtem – váltam el tőle nevetne

- Na akkor végre mi is megtudhatunk valamit – kérdezte csípőre tett kézzel Rosalie. Edward rám pillantott, én pedig csak bólintottam. Tedd azt, amit helyesnek tartasz… mondtam neki gondolatban

- Delia halhatatlan – mondta ki azt a két szót, ami a sorsomat megpecsételte, sok-sok évvel ezelőtt…