Éjszaka szülötte 04

A szobában beállt a csend és érthetetlenül néztek rám, de én nem szólaltam meg. Talán megerősítésre vagy magyarázatra vártak. De nem bírtam volna szavakba foglalni, azt, amit ez a pillanat okozott számomra.


Végül fogtam magam és ott, ahol voltam leültem a szőnyegre, és a kezeimbe temettem az arcom, amikor egy hideg kéz érintésére lettem figyelmes.




- Ez hihetetlen – nyögte ki végül Emmett – de héj kiscsaj – emelt fel a földről – ez nem olyan nagy gond, majd bulizol velünk – megráztam a fejem és elkezdtek potyogni a könnyeim. Miért ilyen nehéz minden?


- Hány éves vagy? – jött a kérdés Anthonytól


- Több mint te – szipogtam a könnyfátyolom keresztül. Éreztem, hogy odajön mellém, és szorosan magához ölel. Nem mondtam semmit, ahogy ő sem. Csak szorosan tartott, én pedig belesimultam az ölelésébe, jó mélyen beszippantva az illatát. Ez egy kicsit megnyugtatott. – Miért ilyen nehéz élni? – nevettem fel keserűen.


- Megengeded, hogy segítsek? – szólított meg Jasper. Aprót bólintottam, mire éreztem, ahogy a szomorúságom továbbillan, és helyét átveszi a boldogság.


- Köszönöm – biccentettem Jasper felé – nos a kérdésedre a válasz – húzódtam hátrébb Anthonytól, hogy a szemébe nézhessek – Egy hét múlva ismét kerek számot ünnepelhetek a születésnapomon – de persze nem érték be ennyivel… én pedig féltem elmondani, nekik, hogy pontosan mennyi is vagyok. Hogyan, amikor azt is csak kérdések övezték volna? Nem akartam ennyire válaszolni.


- 300 éves lesz – halottam meg Edward mély hangját, amint a vállamra tette a kezét. De ez a mondat még számomra is hihetetlen volt, nem csak számukra. Láttam az elképedt arcukat, ahogy még a légzést is elfelejtik. Már épp szólni, akartam, hogy lélegezzenek, amikor ismét megláttam, hogy felsőtestük felemelkedik, aztán elernyed…


- Hogy lehetséges ez? – szólt elsőként Carlisle


- Majd később elmondja – hadarta Edward – most Delianak pihennie kell.


- Hiszen nem vagyok fáradt – tiltakoztam azonnal. Majd leesett, hogy így akart kimenteni a beszélgetés többi része alól…


- Hát valami olyasmi – mormolta. Aprót sóhajtottam. Csak én vagyok ilyen figyelmetlen, hogy még ezt se vegyem észre.


- Mikor jártál utoljára suliban? – termett előttem Alice.


- Hát – töprengtem el – azt hiszem még soha nem voltam – mosolyogtam rá, amint megláttam arcán a kétkedést. – Tudod, én egy olyan világban nőttem fel, ahol a nőnek az volt a dolga, hogy az urát szolgálja. Ilyenekre még akkor a férfiak közül is csak a nemesebbeknek volt idejük.


- De utána? – kérdezte egyből


- Menekültem – tártam szét a karjaimat – mit tehettem volna – ültem le Jasper mellé, mert megnyugtatott a jelenléte, s most szükségem volt rá. – Megrémültem, mikor rájöttem, hogy mi is történt velem… de… de… - temettem ismét a kezeimbe az arcom


- Nem, muszáj mindent azonnal elmondanod – ült le mellém Rosalie – látom rajtad, hogy emészted magad a múlt miatt – fogta meg a kezem és húzott az ölébe – majd ha eljön az ideje mindent, megtudunk – és barátságosan elkezdte simogatni a hátamat.


- Köszönöm – leheltem miközben éreztem, hogy elálmosodok, és az álom kezd elhatalmasodni rajtam.



Még halottam, ahogy dúdol nekem és apró mosolyra húzódott a szám, ahogy tudatosult bennem, hogy ez a nő, akit nekem egy hideg kőszoborként emlegetett Frank, most segített nekem. Talán nem is olyan önző és hiú, mint ahogy azt gondoltam róla.


De nem tudtam tovább a gondolataimat folytatni, mert elnyelt a sötétség és végre hosszú évek óta boldogan álomtalan álomba süllyedve aludtam.


Mikor kinyitottam a szemem az öröm szikrái suhant keresztül a testemen. Hihetetlenül jól éreztem magam, és tudtam, hogy most már ténylegesen is kipihent vagyok. Majd hirtelen kinyílt az ajtó és Renessme alakját láttam meg, amint az ágyam mellé suhan.




- Jó reggel – köszönt, amikor mellém ért – hogy aludtál? – kérdezte azonnal.


- Köszönöm, kellemesen – nyújtottam ki a kezeimet, majd hirtelen kiugrottam az ágyból, mert úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kis reggeli tornának. Hiszen olyan régen voltam már a természetben. – Tudnál nekem, egy sportos felszerelést adni, vagy esetleg megvan még a ruha, amiben jöttem? – hadartam egy szuszra.


- Gyere – fogta meg a kezem és kifelé kezdett húzni. Csak most jöttem rá, hogy a tegnapi ruhában vagyok még mindig miközben egy folyosón vezetett végig. Majd egy szobába tuszkolt befelé


- Meg tudnád mondani, mennyit aludtam? – kérdeztem előre félve a választól


- Két teljes napot aludtál végig – mosolygott rám, velem pedig elkezdett forogni a szoba. Hát ezért vagyok ennyire kipihent…


- Valami baj van? – lépett oda hozzám rögtön Renessme


- Nincs semmi baja – halottuk meg Edward hahotázását – csak kicsit kiborult, mert nem szokott ilyen sokat aludni – aztán megjelent az ajtóban – viszont ameddig velünk maradsz, addig szokj hozzá – kacsintott rám, aztán már el is tűnt. Mérges akartam, rá lenni, de hiába, csupán boldogságot éreztem, amikor eszembejutott, hogy manipulálják az érzelmeimet…


- Jasper – visítottam


- Bocsi – jelent meg az ajtóban egy mosoly kíséretében, majd mikor látta, hogy az arcvonásaim kisimulnak, és már nem akarok dühös lenni tovább ment.


- Szokj hozzá – érintette meg a hátam Renessme – itt nem lehet titka senkinek – kuncogott, aztán a kezembe nyomott egy melegítőt, pólót és a fehérneműket. – Remélem jó lesz – sóhajtotta – de előtte menj és tusolj le – Zavarba jöttem, mert csak most jöttem rá, hogy mióta itt vagyok még nem is, fürödtem, de én úgy gondoltam tegnap távozok innen… tűnődtem miközben bólintottam és megfordultam majd kimentem a szobából. De hirtelen megálltam, hova is megyek most?


- A szobádban van egy saját fürdőszoba – jelent meg előttem Bella – ne haragudj, hogy így letámadlak, de Alicenek volt egy látomása, hogy megint Edward fog segíteni és nagyon dühös leszel rá – magyarázta el. Csak most jutott el a tudatomig, hogy van egy saját szobám. Egy szoba, ami az enyém. – Visszatalálsz? – halottam még Bella halk hangját. De a meghatottságtól, nem tudtam neki válaszolni, csak megöleltem, aztán a szoba felé vettem az irányt. Láttam a szemében ez mekkora boldogságot jelent a számára, hogy megérintettem és egy mosollyal ajándékoztam meg őt… 




Végül bementem a szobába az ágyra dobáltam a ruhákat, amiket Renessmetől kaptam és beléptem a fürdőszobába. Gyönyörű volt, mégis egyszerű. Azonnal levetkőztem, és beálltam a tus alá. Nem tudnám megmondani, hogy meddig álltam alatta, de hihetetlen jó volt, ahogy a vízcseppek simogatták a testemet. Majd a hajamat is kibontottam és azt is megmostam, s boldogan vettem tudomásul, hogy a hátam közepéig ér. Hát igen, mindig le kellett vágnom, mert folyton zavart az utazásaim során…


Nagy nehezen végül átdörzsöltem magam a kikészített tusfödővel, és samponnal a hajam. Aztán két törölközővel megtörölköztem és kimentem a szobába felöltözni.


Szinte ugrálva mentem le a lépcsőn és szaladtam volna ki az udvarra, amikor Jacob elállta az utam. Kérdőn néztem rá, hiszen nem értettem, mit akar tőlem.




- Vizes hajjal még a végén megfázol – nézett mélyen a szemembe. Hirtelen lehervadt a mosoly a számról, a nagy meglepődésnek köszönhetően, hogy aggódik értem. De gyorsan rendeztem a vonásaimat és nevetve válaszoltam neki.


- Nem fogok megfázni – ráztam a fejem – csak egy fél óra kellene – hunytam le a szemem és képzeltem magam elé a virágokat… - utána visszajönnék – néztem rá nagy boci szemekkel.


- Szó sem lehet róla, amíg vizes a hajad – mondta határozottan.


- Hát jó – sétáltam a nappali közepébe – akkor figyelj és tanulj – kacsintottam rá.




Elkezdtem forogni. Először lassan, majd egyre gyorsabban és a meleg napsütésre gondoltam. Majd megálltam a pörgéssel és ugrottam egyet, a levegőben spárgáztam, és élvezettel emlékeztem vissza, amikor a meleg levegő belekap a hajamba. Guggolva értem földet, de azonnal le is mentem hídba, gyorsan felálltam és elkezdtem táncolni, a fejemet előre hátra mozgatni és elégetten vettem észre, hogy a hajam száraz és a nap sugarai megérkeztek.


Kinyitottam az eddig csukott szemem és mosolyra húztam az ajkaimat. Odasétáltam mellé és felrepítettem a hajzuhatagomat, mire hangos kacagásra lettem figyelmes.


Az emeleten ott állt az összes Cullen. Hát nem nagyszerű?




- Jól nyomod – hahotázott még mindig Emmett


- Gyere, edz velem – incselkedtem neki. Szerettem játszani… de a gondoltaim itt megszakadtak, mert Emmett lefutott elém és a hátára kapott, s a következő percben, már az udvaron álltunk egymással szemben. – Háromra kezdjük


- Oké – vigyorgott – majd megpróbálom nem az összes erőmet felhasználni – de erre már az én kacajomtól zengett az egész erdő…


- Csak használd… - néztem fel az égre, majd Rosalie felé pillantottam – mennyire láthatom el a baját? – kérdeztem tőle


- Amennyire szeretnéd – morogta – mostanában megint túl nagy az egója – tette még hozzá


- Na de szívem – mérgelődött Emmett


- Ne félj – legyintettem Emmett felé – kíméletes leszek – fordítottam neki hátat – kezdheted te. Lássuk, el tudsz e kapni – nevettem fel.




Halottam, ahogy a madarak messze repülnek. S megéreztem, ahogy Emmett közeledik felém. Már épp elkapott volna, amikor kitoltam rá a pajzsom és messze repítettem. Azonnal megfordultam, és kinyújtottam a kezem, s magam felé kezdtem őket visszahúzni, ezzel megállítva Emmettet, hogy beszálljon az erdőbe.


Mindannyian hitetlenkedő pillantásokat lövelltek felém, majd kizártam mindent lehunytam a szemem és csak a „Nagy Mackóra” koncentráltam. Mikor kinyitottam a szemem és elterveztem, hogy odaugrok mögé, már meg is tettem és átfogtam a nyakát…




- Túl könnyű falat vagy nekem – suttogtam a fülébe. Megmerevedett a kezeim között. Majd leugrottam a hátáról. Csak most vettem észre, hogy egy kisebb szélvihart is kelesztettem. Gyorsan cselekedtem, odaugrottam és a közepébe fújtam, talán ha az emberi erőm használom, elrepít, de így a szél két perc alatt összeomlott. Én pedig fogtam magam és besétáltam a házba.


- Éhes vagyok – kiáltottam még, hogy magukhoz térjenek. Megtette a hatását, mert Esme azonnal mellettem termett és sietős léptekkel a konyhába menté.


- Készítettem szendvicset – mutatta fel, amint beértem az étkezőbe. De ott feltűnt, hogy még három tányér van kikészítve, az enyémen kívül. Mégsem kellett megkérdeznem, hogy miért, mert ahogy én helyet foglaltam, bejött Renessme, Jacob és Anthony is.


- Nagyon ügyes voltál – mondták egyhangúan.


- Emmettet még senki nem győzte le ilyen gyorsan – röhögött Jacob – hol tanultál meg ilyen jól mozogni és verekedni? – kérdezte kíváncsian


- Táncolni mindig is szerettem – idéztem fel a múltam – nyomon követtem, hogyan alakult az évek során… bár azt hiszem egy kicsit, lemaradtam, mert egy pár éve nem néztem már utána…


- És a harci tudásod? – kíváncsiskodott Renessme is


- Az az évek alatt ragadt rám – haraptam bele a szendvicsembe. A továbbiakban senki nem szólt semmit, csak csöndesen eszegettünk. Mikor végezem és szálltam volna le a székről, akkor toppant be a Alice és kérdés nélkül a nappaliba rángatott és leültetett egy kanapéra.


- Azt szeretnénk tudni, meddig maradsz velünk? – tért egyből a tárgyra.


- Még nem tudom – válaszoltam őszintén


- Mit szólnál, ha beirtanánk téged is a suliba? Akkor ismét emberek között lehetnél – lelkesedett – és ha valamit nem értesz, majd mi segítünk. Úgyis sokszor jártuk már ki a gimit…


- Hát nem is tudom… - hezitáltam – nem biztos, hogy ez jó ötlet…


- Légyszi… légyszi… - könyörgött Alice


- Nem lesz semmi baj, mi is ott leszünk – vette át a szót Edward. Mélyet sóhajtottam, aztán megráztam a fejem, jelezve mennyire nem tetszik ez nekem. Majd végül kimondtam az ítéletem


- Rendben, de ha bármilyen kellemetlenség adódna, azonnal elmegyek… - döntöttem el.


- Jupí – ugrott a nyakamba Alice – akkor elmegyünk még ma vásárolni. Holnap beíratlak a suliba… Jaj annyira jó lesz – ugrándozott – Tényleg ugye akarsz jönni velem, vásárolni? – állt meg egy percre. Eltöprengtem, ha már csak a tudat, hogy vásárolhat, így lázba hozza, nem sok jót ígér a többi sem…


- Most inkább maradnék. Legközelebb pedig együtt megyünk – közben Alicet figyeltem, ahogy az arca eltorzult egy percre, de amint meghallotta a második mondatom, ismét ugrándozott és folytatta az előbbi monológját. És csak mondta, és mondta, és mondta…



Már nem is értettem, mit mond, mikor egyszer hirtelen megállt előttem és megfogta az én két kezem



- Szuper lesz – nézett mélyen a szemembe – ne félj nem lesz semmi gond. Jól fogod érezni magad nálunk. Láttam – kacsintott rám – de most mennem kell – eresztette el a kezeimet – még be kell vásárolnom, a legújabb testvéremnek – mosolyt felém


- Várj, én is megyek – kiáltott utána Rosalie. Aztán már csak az autó süvítését lehetett hallani.


- Remélem ez nem, okoz nektek gondot – pillantottam Esme és Carlisle felé


- Ugyan – mondták egyszerre – mi csak örülünk, ha te is családunk része leszel.


- Köszönöm – hatódtam meg – hm, akkor iskolába fogok járni… majd mesél nekem valaki, milyen is az?


- Gyere – jött oda mellém Bella – mit szólnál, ha egy filmet néznék meg róla? – félve néztem rá, mert fogalmam sem volt az micsoda.


- Azt is elmagyarázzuk mi – halottam meg Edward öblös nevetését.




Egy kicsit féltem, hogy mi fog ebből kisülni, de nagyon örültem, hogy végre nem kell egyedül lennem és van, akire számíthatok. Boldoggá tettek, azzal hogy türelmesek voltak hozzám és nem kényszeríttetek arra, hogy rögtön, mindent elmondjak nekik…