Éjszaka szülötte 05

A várakozás... a kicsi Anthonyra

Anthony első képei :)

(Jacob szemszöge)


Emlékszem, még mikor először tartottam a kezeim között, az én drága kicsi Nessimet. Az első perctől fogva imádtam. Nem is értem azt, aki haragudni képes rá, mert számomra ő a reggeli napsugár. Ő az, aki nélkül az életem nem érne semmit.


Ő ajándékozott meg engem a legszebb dologgal, amit valaha is kaphattam. A mi gyönyörű kisfiúnkkal. Apja tiszteletére megkapta az Anthony nevet. Imádták a kicsit, csak úgy, mint mi is.


Eleinte volt bennem némi bizalmatlanság, hiszen a pici farkas géneket is örökölt. De szerencsére ennek semmi akadálya nem volt abban, hogy szeressék őt.


Emlékszem még, Rosalie is ugyanolyan csodálattal és szeretettel fogadta, mint egykoron Nessit. Bár a házasságunkat nagyon ellenezte, de az évek őt is meglágyították. De az is lehet, hogy egy piciny törékeny test, így meg tudja olvasztani, kőkemény álarcát. Egy biztos, mindig örömmel jön hozzánk.


A terhessége alatt féltettem létezem alatt a legjobban, hogy elveszítem Nessit. De szerencsére erős volt, s kisebb komplikációkkal, de sikeresen megszülte fiúnkat.


Ma már mindez homályos számomra, bár kedvesem sokszor vetíti le nekem a múlt képeit, de még így is néha a feledésbe merül, egy – egy emlék.


Bár kétségkívül vannak, olyan emlékek, amit soha nem tudnék elfelejteni…


Ilyen a vele töltött első pár évünk, amikor még csak ifjú házasok voltunk. Vagy mikor Nessi és köztem a barátságból szerelem lett. Amikor először érinthettem meg…


Amikor bejelentette, hogy gyereke lesz, s megérkezett a kisfiúk… aki minden éjszaka felsírt, és egy idő után nem is bírtuk, így a családnak be kellett segítenie. Hihetetlenül sokat evett. A vért is kívánta és már 6 évesen át is változott farkassá.


Bár, ahogy ő mondja, mindkét tulajdonságát nagyon szereti, de főként vámpírként mutatkozik, mert nem szeret egy szőrcsomó lenni. Ehhez az állításához képest elég sokat van farkas alakban is.





- Szívemen – jött be a szobába Renessme. Most épp itt vagyunk a Cullen házban, ahol van egy saját kis zugunk – miben mélyedtél el ennyire? – érintett meg puha kis kezeivel. Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy az ölembe ült és a vállamra fektette a fejét.


- Csupán a múlton merengek – simítottam végig a hátán…


- Aggaszt valami? – kelt ki az ölelésemből és mélyen a szemembe nézett. Megráztam a fejem és lehajtottam azt. Mindig is átlátott rajtam… soha nem tudtam előle semmit eltitkolni.


- Csak felelevenítettem Anthony gyerekkorát…


- Oh – vált el a kecses ajak, hogy ezt a betűt megformálja – és mi okból? – simított végig az arcomon. Az érintése nyomán éreztem, ahogy forróság árasztja el a testemet, s megremeg a kezem, melyhez hozzásimul…


- Delia – adtam választ nagy nehezen és hallgattam ellenállhatatlan kacaját, miközben megpróbáltam az érzelmeimet rendezni, persze ebben nem segített, hogy a mozdulatai révén, pont a legérzékenyebb pontomat ingerelte végig…


- Kedvesnek tűnik – lehelt egy puszit a fülem tövébe, hogy aztán az egyik kezével a hajamba túrjon, míg a másikkal a hátamon a póló alá nyúljon…


- Nessi – leheltem, mikor épp az ajkam felé hajolt. De mikor megérintett, már engem sem érdekelt semmi. Apró kis puszijából, szenvedélyes csók lett. Ajkai pontos ritmusban mozogtak az enyémmel…




Finoman felemeltem és az ágyra ültettem. Míg én a két lába közé térdeltem, s két kezem közé fogtam törékeny arcát, s a nyakát kezdtem el csókokkal hinteni… már épp készültem megszabadítani a felsőjétől, amikor halk kopogás zavart meg minket. Morgolódva hagytuk tevékenységünket abba, majd megigazítva a ruháinkat együtt mentünk az ajtóhoz.


Hát nem csalódtam, Edward állt a túloldalon, kicsit sem örömteli hangulatban.



- Jacob beszélhetnénk? – nézett jelentőségteljesen rám.


- Apa – szólította meg Nessi – valami baj van? – Edward egy percre felé fordult megrázta a fejét, majd újra rám nézett választ várva.





Aprót biccentettem és már mentem is kifelé, de még előtte egy leheletfinom puszit nyomtam Nessi vágytól csillogó arcára. Ahogy meglátta, hogy követem, elindult, ki az udvarra.


Bár itt nem állt meg, hanem berohant a fák közé… az erdő sűrűjébe. Hosszú ideje már csak futottunk egymás mellett, amikor egy kis patakhoz értünk el. Ott megállt és bevárt…



- Kérhetnék tőled valamit – nézte az egyre növekvő holdat.


- Persze – feleltem meggondolatlanul. Hiszen, mi van, ha éppen nem tudom teljesíteni, amit szeretne, hogy megtegyem… dorgáltam meg magam. Mire ő egy mosollyal végre felém fordult.


- Ha olyannak találód nyugodtan nemet mondhatsz rá, akár utána is – mondta, de aztán ismét komor lett az ábrázata. – Ha lehet, akkor elkerülhetnénk a későbbi ilyen incidenseket? – kérdezte számomra ismeretlen hangsúllyal. Vajon zavarban van? Elmélkedtem, amikor egy enyhe, de határozott bólintást kaptam.


- Bocsáss meg – sütöttem le a szemeimet – én nem akartam…


- Semmi gond – ült le a part szélén – a hév minket is sokszor elkap – aztán felnézett rám és maga mellé mutatott – nincs kedved leülni? – kérdezte barátságosan. Azonnal elfogadtam a felkínált helyet, mint a kiskutya, az elé rakott ételt… fintorogtam eme gondolatomra. Persze a következő pillanatban Edward hangos nevetése töltötte be az erdő eddigi zajtalanságát.


- Sajnálom – hagyta abba a kacagást – de ez az elképzelésed nagyon eredeti volt – fojtott el egy újabb nevetést. –

- Szép ez a hely – tereltem el a témát – sokszor jársz itt? – kérdeztem, miközben a lábamat megpróbáltam a vízbe lógatni.


- Nem igazán – rázta a fejét – viszont lenne egy kérdésem hozzád – fordult felém.

- Csak nyugodtan – közben a lábammal a vizet rugdostam.

- Szerinted, tényleg lehet valami Delia és Anthony között? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Rögtön abbahagytam az addigi tevékenységemet és felé irányítottam a figyelmemet. De hiába, nem tudtam kivenni a szeméből, most mit is akarhat…


- Nem tudom – adtam hangot szavaimnak…


- De a gondolataid… - kezdte volna, mire félbeszakítottam…


- Igen, úgy látom, hogy máshogy néz erre a lányra, mint akikkel eddig volt kapcsolata – tűnődtem el – de még nem volt alkalmam beszélni vele erről. – és akkor bevillant, hogy a mellettem ülő egyén, több választ is tudhat, mint amit én.


- Ne is reménykedj – mormolta.


- De hisz te minden gondolatát, hallhattad – mondtam ki hangosan is a véleményemet… Ha már az enyémeket tudja, miért ne mondhatna valamit ő is?


- Jól van – hajtotta le a fejét – Tetszik neki… sőt, ahogy a tisztáson elbánt a Volturival, az nagyon is „bejön neki” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.


- Szerinted ez baj? – kérdeztem


- Nem tudom – forgatta jobbra és balra a fejét – de Dalia még sok mindent titkol. Néha hallom a gondolatait… néha nem… Mintha tudná blokkolni a képességem…és nem csak az enyém - halkult le a hangja


- De hogyan? – hökkentem meg. Ilyen még csak Bella esetében történt. De az ő gondolatait is csak vámpírként hallja, amikor már megtanulta használni a képességét…


- Na ez az – állt fel – Delia tudja használni az övet, de nem tudom hogyan – halkult le a hangja… - és… - hezitált, de végül nem mondott semmit.


- Mi és? – kérdeztem és megragadtam a karját, hogy rám nézzen. Mert közben a ház irányába kezdett nézni.


- Azt hittem van itt valaki – sóhajtott és visszaült – de csak egy kósza őz volt – kuncogott halkan magában.


- Mit láttál még? – kérdeztem rá újra türelmetlenül. Nagyot sóhajtott, látszólag ez egy elég kényes téma lehet, ha ennyire nem akarja kimondani…


- Ez így igaz – mormolta – tudod ez annyira hihetetlen. Alicnek és Carlislenek mondtam el… de – aztán újfent felállt és egy fának támaszkodott – Láttam Deliát, amint öregen párnák között várja a halált… - lehelte – de nem érte el soha…


- Ezt nem értem – adtam tudtára


- Olyan mintha már megélte volna a saját korát, de képes lenne azt megváltoztatni…


- Micsoda? – ugrottam fel a földről – Te azt mondod, hogy Delia képes a korát megváltoztatni? – kerekedtek ki a szemeim.


- Igen – mondta ki.


- De hogyan? – estem vissza előző pozíciómba.




Ám a következő pillanatban egy csíkot láttam meg, ami közvetlenül ellőttünk állt meg…



- Hello fiúk – köszönt kedvesen – remélem nem zavarok – kacagott mikor rám nézett – Ugyan, nem harapok – kacsintott rám, mire egy mosolyt eresztettem meg – Ha kérdésetek van, nyugodtan kérdezzétek meg – nyújtotta a kezét felém – és ami a fiadat illeti, nem szándékozom meghódítani…


- Delia én nem – kezdtem bele, de ő leintett


- Jól mondta Edward az én időm már lejárt, az övé még csak most kezdődik – mosolygott, de ez nem volt olyan szívből jövő – kedves fiú, de nem én vagyok számára az igazi…


- Ezt nem tudhatod – vetetett ellent Edward


- Nekem már nem lenne szabad élnem… - lehelte – nem vagyok az ami te – mutatott Edwardra – se farkas – suttogta – csupán egy ember, hatalmas erővel. Nem én lettem teremtve a fiadnak. S nem fogok az utjába állni, hidd el –  a következő percben egy könnycseppet láttam meg a szeméből kicsordulni, de ahogy megcsillant rajta a hold ezüstös fénye, abban a pillanatban le is törölte kegyetlenül…





Csöndben ültünk így hárman a patak partján. Nem tudtam, min gondolkozhatnak, de bennem felmerült egy kérdés, vajon lehet, hogy ő a fiam számára a legjobb választás?


A csillagok ragyogták be az eget, könnyű fátyol alá rejtve a titkokat. Mégis hánnyal kell még megbirkózni, hogy egy se maradjon… könnyű a válasz rá. Titkok mindig is lesznek, hiszen a sötétség is folyton eljön és elrejti a dolgokat…