Éjszaka szülötte 08

 Meddig tudsz ellenálni?

 

A homályban a fény kihuny... s mi van akkor, ha ott látom meg a fényt, ami addig aludt? 

 

Bezárulnak ajtók, ablakok... de midig lesznek nyitott kiskapuk... 

(Renessme szemszöge)

- Delia – szólítottam meg, amikor megéreztem az illatát. Egy perc alatt ott voltam, ahol ő, s fürkésző csokoládébarna szemeire leltem.

- Mit szeretnél? – kérdezte félénken.

- Volna kedved eljönni velem a házunkhoz? – kérdeztem hatalmas mosollyal az ajkaimon, ahogy megláttam a kétkedést az arcán. – Megmutatom – sétáltam oda hozzá, miközben megérintettem a karját.

Érdekes volt, ahogy a bőre hidegebb volt az enyémnél, mégis a szíve hatalmas iramot diktálva járta a tam - tamot. A lélegzete felgyorsult, ahogy képeket vetítettem neki, az otthonunkról. 

- Ez fantasztikus – kapott a kezeim után, ahogy el akartam venni, s egy könnycsepp gördült le az arcán – Köszönöm – lehelte, s a nyakamba borult – Ha tudom, hogy nálatok, ilyen jó, már hamarabb jöttem volna – szipogta a könnyein keresztül.

- Mi a baj? – próbáltam egy picit eltolni magamtól, de ő csak erősen tartott, s aprót rázott a fején, miközben a karjaival átfogott.

- Sajnálom – húzódott el tőlem, amikor már egyenletesebben vette a levegőt. A szemei pirosak voltak, ezáltal hirdetve ingatag lelkiállapotát.

- Mi történt? – kérdeztem rá újra.

- Semmi érdekes – sóhajtott egy nagyot.

- Én nem nevezném semminek – sétált mellénk apa karba font kezekkel.

- Te csak ne szólj bele – morogta Delia.

- Mert mit csinálsz? – mordult rá apa is – Miért baj, ha így érzel… semmi baj nincs belőlle – szólt kedvesen.

- Nem, nem tehetem ezt senkivel – szólalt meg fojtott hangon – ígérem, egyszer elmondom, miért. De kérlek, ne kínozz ezzel… - suttogta, amikor ismét elkezdtek potyogni a könnyei, s felszaladt a lépcsőn mellettünk.

- Mi az, ami így bántja? – fordultam apa felé, aki ugyanúgy a lépcsőket nézte, ahogy én is.

- Tudod, amikor én megismerkedtem Bellával, hasonlóképpen éreztem – mormolta, miközben a tekintetével még mindig a lépcsőket nézte – hihetetlenül erős kitartóereje van… s most blokkolja a képességem – hitetlenkedett.

- Micsoda? – kérdeztem rá hirtelen – de erre, hogyan képes?

- Majd ha készen lesz, elmondja nektek is – fordult el, miközben visszaindult a konyhába. Utána akartam szólni, hogy mondja el amint tud. De tisztában voltam vele, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket személyesen az érintettől kell megtudnunk, s nem használhatjuk ki a gondolatolvasó apánkat… mindig.


Ezernyi kép rohant át az agyamon, ahogy felfogtam, mit is mondott nekem apa. Delia szerelmes, s az érzései elől menekül. Hiszen, apa is pont ezt csinálta. El akart menekülni, de már késő volt. Vágyott a másikra, szüksége volt a közelségére… és végül belátta, hogy nem tud nélküle élni…

Aztán eszembe jutott az - az időszak is, amikor elhagyta őt… a biztonságáért…

Hirtelen felindulásból rohantam Delia szobája felé, s mindennemű előzmény nélkül rontottam be hozzá. Csodáltam a türelmes pillantását, mellyel fogadott… épp az ablakban ült, szemei könnyel telve, s az arcán a nap utolsó sugarai pihentek.

Hiába akartam, nem láttam rajta semmilyen érzelmet. Csak az a megszokott maszk, mely boldogságot sugároz, őszinteség nélkül.

- Nem szeretem, ha elemeznek – szólalt meg halkan, s rám emelte tekintetét.

- Hallod a gondolataimat? – döbbentem le, mire egy pimasz mosoly ült ki arcára, s szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Bocsánat, csak olyan aranyosak… - szabadkozott, miközben kuncogását próbálta leplezni, sikertelenül „Nevess csak” – üzentem és duzzogva leültem az ágyára. Ez nevetséges, eddig csak apa tudott olvasni a gondolataimban, de ő is tiszteletben tartotta a magánszférámat…

- Tudod, amikor már Jacobra nem barátként, hanem a szerelmemként tekintettem, nagyon féltem, hogy majd viszonozhatja e az érzelmeimet. Hogy ő is szeret e majd, úgy, mint én őt? – elmélkedtem hangosan, hogy halja ő is – De rá kellett jönnöm, úgy szeretni, ahogy én őt tudom, csak én vagyok rá képes – néztem mélyen a szemébe. – Mert mindenki a saját igényei szerint teszi ezt a másikkal, s bármi is a döntésünk, mindig figyelembe kell vennünk, mire vagyunk képesek…

- Ez miért mondod nekem? – kérdezte

- Szerelmes vagy, nem igaz? – böktem ki, ami igazán érdekelt.

- Micsoda? – kacagta – dehogy, nem vagyok – legyintett lemondóan a kezével, de az arcán a fájdalmas grimaszai elárulták.

- Hát te tudod, de ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan gyere át – ajánlottam.

- Köszönöm – suttogta utánam, miközben kiléptem az ajtón, s becsuktam azt.

Épp, hogy a folyosóra értem, máris Alicebe ütköztem, aki nagy robajjal nyitotta ki az ajtót, s a kiáltásától lett hangos a ház…

- Holnap megyünk suliba – rohant oda Deliához, s megölelte törékeny testét – jaj annyira fog tetszeni – lelkendezett, miközben kacarászott ott mellette. – Nessi – fordult felém egy percre, mire ismét visszafordultam kettősükhöz.

- Igen? – kérdeztem kedvesen

- Mindannyian megyünk – csiripelte – szólnák a többieknek? – pislogott nagyokat, ártatlanságot színlelve…

- Hát persze – nyöszörögtem, miközben újra útnak indultam, s a lépcsőn leérve dühöngő apámba ütköztem, aki kiabálva osztotta meg velünk, az érzelmei okát.

- Ezt nem hiszem el – zengett az egész ház – az egész család menni fog? – kiabálta – te megbolondultál?

Igen, én is ezen a véleményen voltam. Hisz oly sokan voltunk, s ha mindannyian suliba fogunk járni, az nem lesz egy könnyű menet. Főleg, hogy Anthony ki nem állhatja az embereket…