- Hello baby - simít végig Delia karján egy kék szemű srác, miközben leül mellé az asztalhoz, s belekezdene hódító szövegébe.
- Bocs, de mással vagyok - áll fel Delia az asztaltól, s indul el kifelé, amikor a derekára kulcsolódik két kéz, s szorosan magához szorítja...
- Most már nem hagyhatsz itt - bugja a srác ellenállhatatlanul...
- Dehogynem! - szól erélyesen egy hang, s kitépi Delit az öleléséből, s mire a srác feleszmél, már senkit sem tart a karjaiban...
Kérdéseim :)
Szerinted, ki vitte el Deliát?
Ki ez a srác?
Mit akart Deliától?
Hol van most?
Hol vannak a Cullenek?
Mi jutott még eszedbe?
2010. február 28., vasárnap
2010. február 15., hétfő
Éjszaka szülötte 08
Meddig tudsz ellenálni?
(Renessme szemszöge)
- Delia – szólítottam meg, amikor megéreztem az illatát. Egy perc alatt ott voltam, ahol ő, s fürkésző csokoládébarna szemeire leltem.
- Mit szeretnél? – kérdezte félénken.
- Volna kedved eljönni velem a házunkhoz? – kérdeztem hatalmas mosollyal az ajkaimon, ahogy megláttam a kétkedést az arcán. – Megmutatom – sétáltam oda hozzá, miközben megérintettem a karját.
Érdekes volt, ahogy a bőre hidegebb volt az enyémnél, mégis a szíve hatalmas iramot diktálva járta a tam - tamot. A lélegzete felgyorsult, ahogy képeket vetítettem neki, az otthonunkról.
- Ez fantasztikus – kapott a kezeim után, ahogy el akartam venni, s egy könnycsepp gördült le az arcán – Köszönöm – lehelte, s a nyakamba borult – Ha tudom, hogy nálatok, ilyen jó, már hamarabb jöttem volna – szipogta a könnyein keresztül.
- Mi a baj? – próbáltam egy picit eltolni magamtól, de ő csak erősen tartott, s aprót rázott a fején, miközben a karjaival átfogott.
- Sajnálom – húzódott el tőlem, amikor már egyenletesebben vette a levegőt. A szemei pirosak voltak, ezáltal hirdetve ingatag lelkiállapotát.
- Mi történt? – kérdeztem rá újra.
- Semmi érdekes – sóhajtott egy nagyot.
- Én nem nevezném semminek – sétált mellénk apa karba font kezekkel.
- Te csak ne szólj bele – morogta Delia.
- Mert mit csinálsz? – mordult rá apa is – Miért baj, ha így érzel… semmi baj nincs belőlle – szólt kedvesen.
- Nem, nem tehetem ezt senkivel – szólalt meg fojtott hangon – ígérem, egyszer elmondom, miért. De kérlek, ne kínozz ezzel… - suttogta, amikor ismét elkezdtek potyogni a könnyei, s felszaladt a lépcsőn mellettünk.
- Mi az, ami így bántja? – fordultam apa felé, aki ugyanúgy a lépcsőket nézte, ahogy én is.
- Tudod, amikor én megismerkedtem Bellával, hasonlóképpen éreztem – mormolta, miközben a tekintetével még mindig a lépcsőket nézte – hihetetlenül erős kitartóereje van… s most blokkolja a képességem – hitetlenkedett.
- Micsoda? – kérdeztem rá hirtelen – de erre, hogyan képes?
- Majd ha készen lesz, elmondja nektek is – fordult el, miközben visszaindult a konyhába. Utána akartam szólni, hogy mondja el amint tud. De tisztában voltam vele, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket személyesen az érintettől kell megtudnunk, s nem használhatjuk ki a gondolatolvasó apánkat… mindig.
Ezernyi kép rohant át az agyamon, ahogy felfogtam, mit is mondott nekem apa. Delia szerelmes, s az érzései elől menekül. Hiszen, apa is pont ezt csinálta. El akart menekülni, de már késő volt. Vágyott a másikra, szüksége volt a közelségére… és végül belátta, hogy nem tud nélküle élni…
Aztán eszembe jutott az - az időszak is, amikor elhagyta őt… a biztonságáért…
Hirtelen felindulásból rohantam Delia szobája felé, s mindennemű előzmény nélkül rontottam be hozzá. Csodáltam a türelmes pillantását, mellyel fogadott… épp az ablakban ült, szemei könnyel telve, s az arcán a nap utolsó sugarai pihentek.
Hiába akartam, nem láttam rajta semmilyen érzelmet. Csak az a megszokott maszk, mely boldogságot sugároz, őszinteség nélkül.
- Nem szeretem, ha elemeznek – szólalt meg halkan, s rám emelte tekintetét.
- Hallod a gondolataimat? – döbbentem le, mire egy pimasz mosoly ült ki arcára, s szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Bocsánat, csak olyan aranyosak… - szabadkozott, miközben kuncogását próbálta leplezni, sikertelenül „Nevess csak” – üzentem és duzzogva leültem az ágyára. Ez nevetséges, eddig csak apa tudott olvasni a gondolataimban, de ő is tiszteletben tartotta a magánszférámat…
- Tudod, amikor már Jacobra nem barátként, hanem a szerelmemként tekintettem, nagyon féltem, hogy majd viszonozhatja e az érzelmeimet. Hogy ő is szeret e majd, úgy, mint én őt? – elmélkedtem hangosan, hogy halja ő is – De rá kellett jönnöm, úgy szeretni, ahogy én őt tudom, csak én vagyok rá képes – néztem mélyen a szemébe. – Mert mindenki a saját igényei szerint teszi ezt a másikkal, s bármi is a döntésünk, mindig figyelembe kell vennünk, mire vagyunk képesek…
- Ez miért mondod nekem? – kérdezte
- Szerelmes vagy, nem igaz? – böktem ki, ami igazán érdekelt.
- Micsoda? – kacagta – dehogy, nem vagyok – legyintett lemondóan a kezével, de az arcán a fájdalmas grimaszai elárulták.
- Hát te tudod, de ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan gyere át – ajánlottam.
- Köszönöm – suttogta utánam, miközben kiléptem az ajtón, s becsuktam azt.
Épp, hogy a folyosóra értem, máris Alicebe ütköztem, aki nagy robajjal nyitotta ki az ajtót, s a kiáltásától lett hangos a ház…
- Holnap megyünk suliba – rohant oda Deliához, s megölelte törékeny testét – jaj annyira fog tetszeni – lelkendezett, miközben kacarászott ott mellette. – Nessi – fordult felém egy percre, mire ismét visszafordultam kettősükhöz.
- Igen? – kérdeztem kedvesen
- Mindannyian megyünk – csiripelte – szólnák a többieknek? – pislogott nagyokat, ártatlanságot színlelve…
- Hát persze – nyöszörögtem, miközben újra útnak indultam, s a lépcsőn leérve dühöngő apámba ütköztem, aki kiabálva osztotta meg velünk, az érzelmei okát.
- Ezt nem hiszem el – zengett az egész ház – az egész család menni fog? – kiabálta – te megbolondultál?
Igen, én is ezen a véleményen voltam. Hisz oly sokan voltunk, s ha mindannyian suliba fogunk járni, az nem lesz egy könnyű menet. Főleg, hogy Anthony ki nem állhatja az embereket…
A homályban a fény kihuny... s mi van akkor, ha ott látom meg a fényt, ami addig aludt?
Bezárulnak ajtók, ablakok... de midig lesznek nyitott kiskapuk...
(Renessme szemszöge)
- Delia – szólítottam meg, amikor megéreztem az illatát. Egy perc alatt ott voltam, ahol ő, s fürkésző csokoládébarna szemeire leltem.
- Mit szeretnél? – kérdezte félénken.
- Volna kedved eljönni velem a házunkhoz? – kérdeztem hatalmas mosollyal az ajkaimon, ahogy megláttam a kétkedést az arcán. – Megmutatom – sétáltam oda hozzá, miközben megérintettem a karját.
Érdekes volt, ahogy a bőre hidegebb volt az enyémnél, mégis a szíve hatalmas iramot diktálva járta a tam - tamot. A lélegzete felgyorsult, ahogy képeket vetítettem neki, az otthonunkról.
- Ez fantasztikus – kapott a kezeim után, ahogy el akartam venni, s egy könnycsepp gördült le az arcán – Köszönöm – lehelte, s a nyakamba borult – Ha tudom, hogy nálatok, ilyen jó, már hamarabb jöttem volna – szipogta a könnyein keresztül.
- Mi a baj? – próbáltam egy picit eltolni magamtól, de ő csak erősen tartott, s aprót rázott a fején, miközben a karjaival átfogott.
- Sajnálom – húzódott el tőlem, amikor már egyenletesebben vette a levegőt. A szemei pirosak voltak, ezáltal hirdetve ingatag lelkiállapotát.
- Mi történt? – kérdeztem rá újra.
- Semmi érdekes – sóhajtott egy nagyot.
- Én nem nevezném semminek – sétált mellénk apa karba font kezekkel.
- Te csak ne szólj bele – morogta Delia.
- Mert mit csinálsz? – mordult rá apa is – Miért baj, ha így érzel… semmi baj nincs belőlle – szólt kedvesen.
- Nem, nem tehetem ezt senkivel – szólalt meg fojtott hangon – ígérem, egyszer elmondom, miért. De kérlek, ne kínozz ezzel… - suttogta, amikor ismét elkezdtek potyogni a könnyei, s felszaladt a lépcsőn mellettünk.
- Mi az, ami így bántja? – fordultam apa felé, aki ugyanúgy a lépcsőket nézte, ahogy én is.
- Tudod, amikor én megismerkedtem Bellával, hasonlóképpen éreztem – mormolta, miközben a tekintetével még mindig a lépcsőket nézte – hihetetlenül erős kitartóereje van… s most blokkolja a képességem – hitetlenkedett.
- Micsoda? – kérdeztem rá hirtelen – de erre, hogyan képes?
- Majd ha készen lesz, elmondja nektek is – fordult el, miközben visszaindult a konyhába. Utána akartam szólni, hogy mondja el amint tud. De tisztában voltam vele, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket személyesen az érintettől kell megtudnunk, s nem használhatjuk ki a gondolatolvasó apánkat… mindig.
Ezernyi kép rohant át az agyamon, ahogy felfogtam, mit is mondott nekem apa. Delia szerelmes, s az érzései elől menekül. Hiszen, apa is pont ezt csinálta. El akart menekülni, de már késő volt. Vágyott a másikra, szüksége volt a közelségére… és végül belátta, hogy nem tud nélküle élni…
Aztán eszembe jutott az - az időszak is, amikor elhagyta őt… a biztonságáért…
Hirtelen felindulásból rohantam Delia szobája felé, s mindennemű előzmény nélkül rontottam be hozzá. Csodáltam a türelmes pillantását, mellyel fogadott… épp az ablakban ült, szemei könnyel telve, s az arcán a nap utolsó sugarai pihentek.
Hiába akartam, nem láttam rajta semmilyen érzelmet. Csak az a megszokott maszk, mely boldogságot sugároz, őszinteség nélkül.
- Nem szeretem, ha elemeznek – szólalt meg halkan, s rám emelte tekintetét.
- Hallod a gondolataimat? – döbbentem le, mire egy pimasz mosoly ült ki arcára, s szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Bocsánat, csak olyan aranyosak… - szabadkozott, miközben kuncogását próbálta leplezni, sikertelenül „Nevess csak” – üzentem és duzzogva leültem az ágyára. Ez nevetséges, eddig csak apa tudott olvasni a gondolataimban, de ő is tiszteletben tartotta a magánszférámat…
- Tudod, amikor már Jacobra nem barátként, hanem a szerelmemként tekintettem, nagyon féltem, hogy majd viszonozhatja e az érzelmeimet. Hogy ő is szeret e majd, úgy, mint én őt? – elmélkedtem hangosan, hogy halja ő is – De rá kellett jönnöm, úgy szeretni, ahogy én őt tudom, csak én vagyok rá képes – néztem mélyen a szemébe. – Mert mindenki a saját igényei szerint teszi ezt a másikkal, s bármi is a döntésünk, mindig figyelembe kell vennünk, mire vagyunk képesek…
- Ez miért mondod nekem? – kérdezte
- Szerelmes vagy, nem igaz? – böktem ki, ami igazán érdekelt.
- Micsoda? – kacagta – dehogy, nem vagyok – legyintett lemondóan a kezével, de az arcán a fájdalmas grimaszai elárulták.
- Hát te tudod, de ha szeretnél beszélgetni, nyugodtan gyere át – ajánlottam.
- Köszönöm – suttogta utánam, miközben kiléptem az ajtón, s becsuktam azt.
Épp, hogy a folyosóra értem, máris Alicebe ütköztem, aki nagy robajjal nyitotta ki az ajtót, s a kiáltásától lett hangos a ház…
- Holnap megyünk suliba – rohant oda Deliához, s megölelte törékeny testét – jaj annyira fog tetszeni – lelkendezett, miközben kacarászott ott mellette. – Nessi – fordult felém egy percre, mire ismét visszafordultam kettősükhöz.
- Igen? – kérdeztem kedvesen
- Mindannyian megyünk – csiripelte – szólnák a többieknek? – pislogott nagyokat, ártatlanságot színlelve…
- Hát persze – nyöszörögtem, miközben újra útnak indultam, s a lépcsőn leérve dühöngő apámba ütköztem, aki kiabálva osztotta meg velünk, az érzelmei okát.
- Ezt nem hiszem el – zengett az egész ház – az egész család menni fog? – kiabálta – te megbolondultál?
Igen, én is ezen a véleményen voltam. Hisz oly sokan voltunk, s ha mindannyian suliba fogunk járni, az nem lesz egy könnyű menet. Főleg, hogy Anthony ki nem állhatja az embereket…
2010. február 5., péntek
Éjszaka szülötte 07
La Push
Alkonyat:
Vajon a távolság, mire jó?
(Anthony szemszöge)
- Delia beszélhetnénk? – szólítottam meg, mikor láttam, hogy észrevette én utána, loholok, s ő mégis gyorsít tempóján ennek ellenére is.
Végül megállt és pár perc múlva megfordulva bólintott. Nekem ennyi kellett csak. Nem akartam ráerőltetni magam, így előtte mentem és mutattam, az utat merre akarok eljutni. Szerencsére készségesen követett és nem pazarolta arra az időnket, hogy kérdésekkel rövidítse le azt.
La Pusba akartam elvinni, arra a helyre, amely megannyi örömöt és bánatot jelentett nekem. Ahol az életem java része zajlik, ahol lényem kiteljesedhet, s a fő ok, a természet adta csoda, mely olyan, mint ez a nő, csodálatos, s mégis kérdések sorozatát kelti bennem.
Hisz, mikor kicsi voltam is sokat töprengtem azon, hogy képes a természet ennyi féle lényt, és egy ilyen csodálatos dolgot, mint a naplemente létrehozni?
Mindig szerettem azt, aki vagyok. Soha nem volt vele problémám. Nem foglalkoztam, azzal a ténnyel, hogy egyszer párt akarok, hogy lesz- e olyan, aki szeret majd, mert úgy vélekedtem elég vagyok én egymagamnak.
A vámpírok és a farkasok világában is elfogadtak páran, sőt némelyikükkel elég mély barátságot is ápolok, mind a mai napig. De aki, valamilyen oknál fogva nem fogadott el, kitagadott a csapatából… vagy kerülte a társaságomat, azzal én is ugyanazt tettem. Nem érdekelt, nem akartam vele megbeszélni, csak élni akartam, s minden egyes percet kiélvezni, a létem adta lehetőségekkel.
Mostanában, mióta láttam ezt a lányt a réten, a gondolataim folyton vissza térnek hozzá… hihetetlen egy teremtés, hisz ember, de az ereje felülmúlhatatlan, mintha egy képzeletbeli, egy árny lenni…
Igen ez találó rá. Mint egy árny. Úgy surran, mint egy tapasztalt katona, kecsesen és gyorsan, mint egy évszázados vámpír és mégis ott van mellette, a szíve, mely a gyors tempóval egyenletes ütemben dobog…
Káprázatos teremtmény és mindennél jobban szeretném kideríteni a titkát…
Közben elérkeztünk, La Push partjaihoz, ezért lelassítottam és sétálva közelítettem meg a víz peremét. Épp csak megengedtem magamnak, hogy a lábam fejét egy csöppnyi víz elárassza, máris egy hűvös szellő emlékeztettet arra, nem vagyok egyedül. Hiszen ilyen íncsiklandozóan mézédes illata egy farkasnak nincs.
S bármely különleges emberrel nem igen tartottam kapcsolatot. Nem akartam azzal szembesülni, hogy bárki elhagy. A halált kerültem minden szemszögből. Ha egy farkas cimborám bevésődött, akkor ott megszüntettem a kapcsolatot, s pár évig a környékére sem néztem a vidéknek.
Voltak ugyan olyan fellépések, melyek ez a viselkedésem ellen irányultak, de végül mindenki feladta… lehetetlennek bizonyult, olyanról meggyőzni, amiben én már döntöttem.
- Ez a hely gyönyörű – susogta olyan halkan a mögöttem lévő lány, hogy csupán a szél hozta hangfoszlányokból, tudtam megállapítani, hogy miről is van szó.
- Mi benne a gyönyörű? – tettem fel neki, azt a kérdést, amit szinte mindenkinek szoktam, aki nem ezen a környéken él. Mint egy vizsgán fürkészve néztem az arcát, s az egész jellemét, mely első lépésben megdöbbent volt, aztán magabiztosan elmosolyodott. S végül kacagva szólalt meg.
- Szerintem, ha nem látod, menj szemorvoshoz – s belement a vízbe. Hitetlenkedve néztem utána, mert a nadrág, amiben volt, már a fele vizes lett… még a végén megfázik.
- Mit csinálsz? – kiáltottam rá – meg akarsz fázni?
- Nem – dörrent rám – de elárulhatnád végre, miért hoztál ide – s szemei közben villámokat szórtak. Lesütettem enyéimet, mert nem tudtam a tekintetébe nézni… mintha belém látna, s tudná, amit neki nem kellene…
- Beszélgetni – indultam meg egy a közeli táborhelyféle, ahol tudtam most nem, lehet senki – Van kedved hozzá? – pillantottam vissza felé, amikor nem jött.
- Persze – bólintott, s ismét követni kezdett. Igaz most nem futottunk, s ott jött mellettem, ami boldogsággal töltött el, s egy belső hang arra vezérelt, hogy öleljem magamhoz, szívjam be az illatát, és élvezzem ki, amíg engedi és nem hagy magamra… mégsem tettem ezért semmit, csupán elnyomtam ezt a vágyam, s a tájat fürkésztem, míg el nem értük a farönköket, melyek egy kör alakban voltak lerakva, középen a parázzsal.
- Tudod, mikor először láttalak, lenyűgöztél – kezdtem bele lehajtott fejjel. Nem féltem a reakciójától, egyszerűen olyan mélyen érintett a vele való beszélgetés, mintha a puszta tény, hogy nem tehetem meg, amit a szívem diktál, fájt, s ezt így tudtam a legjobban leplezni, talán még magam elől is.
- Pedig nem tettem semmi rendkívülit – szólt közbe erőtlenül csöndes hangon. Erre már felkaptam a fejem, hogy mondhat ilyen butaságot?
- Komolyan így gondolod? – fürkésztem az arcát, melyen semmilyen érzelmet nem lehetett felismerni. Olyan volt, mintha egy álarcot húzott volna fel magára, s azon keresztül kellene kitalálnom, ki is van mögötte. Csakhogy, ő itt ült előttem, élő valójában, mégis úgy éreztem a maszkját, látom, s nem őt… akit akarok.
- Talán azért gondolod így, mert ember vagyok – nézett mélyen a szemembe, melytől iszonyat zavarba jöttem. Ezért, gyorsan elfordítottam a tekintetemet.
- Mit gondolsz melyik vámpír, vagy ember tud annyi képességet birtokolni, amit te? – tettem fel, mire csak megrántotta a vállát, ezért tovább folytattam – a föld elemeit birtoklód: a tűzet és a szelet, amit már láttam is, hogy használsz. Képes vagy a tárgyak mozgatására… sőt… amikor ott az ablakot összetörted… és az a rózsa… utána meg semmi nem látszódott, csak mintha oda lett volna készítve… - elevenítettem fel azt a hihetetlen napot.
- Az csak egy egyszerű dolog – piszkálta közben az egyik kezébe akadt bottal a földet, s közben föl- föl lesett rám, ami mosolyt csalt az arcomra.
- Persze, holnap bemutatok neked én is egy ilyen trükköt – hadonásztam közben a kezeimmel – csak tudnám, hogyan vagyok rá képes – tettem karba a kezem, s fürkésztem kérdőn az arcát.
- Neked más a sorsod – mondta olyan könnyedén, mintha tudná, mi lesz az életemben.
- És mégis mi? – kérdeztem rögtön rá.
- Rá fogsz jönni – emelte fel a földről a tekintetét, s mikor kapcsolódott az enyémmel, egyikőnk sem szakította meg, ezt a pillanatot.
A szemeiben valami ősi fénycsillogót, ezzel hívva táncba az enyémet. Mintha azt mondta volna, hogy ő az enyém, én pedig az övé. Olyan különös volt, s már csak őt láttam…
Arra eszméltem fel, hogy valaki megérinti a vállam, ezzel visszarángatva a valóságba. Azt hiszem, ott mentem ugrottam egy nagyot, s még morogtam is hozzá egyet, amikor észbe kaptam, hogy csak az egyik farkas cimborám az…
- Bocs, hogy zavartam – fordított hátat és öles léptekkel elindult a másik irányba.
- Mindjárt itt vagyok – mondtam Delianak, s Benjamin után rohantam. Pár perc alatt utolértem, s a vállánál megragadva megállásra kényszeríttetem.
- Mit akarsz? – förmedt rám
- Sajnálom, hogy az előbb úgy viselkedtem – kértem tőle azonnal bocsánatot, mire ő lerázta a kezét a válláról, s tovább indult… - Nem beszélhetnénk meg? – kiabáltam utána, mikor észrevettem, hogy esze ágában sincs megállni.
- Ja beszéljük meg – állt meg, s szemeivel végigmért – egy csomó társammal haragban vagyok, mert egyáltalán szóba állók veled. A vének arra ösztökélnek, hogy messzire kerüljelek el. Míg te, néha- néha idedugod a képed, de képtelen vagy szembenézni, azzal mi lenne a kötelességed. – mondta minden egyes szót, jól megnyomva. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam rá képes, hogy bármit is mondjak erre. Évekkel ezelőtt lemondtam a származásommal való előjogokról, mert úgy gondoltam, nem tudom véghezvinni, ami rám lett osztva… s ezt mindeddig, senki nem vetette a szememre…
- Már nem az enyém – suttogtam erőtlenül, miközben kényszeríttetem magam, hogy ránézzek, s erős maradjak.
- Igen, már nem a tiéd – biccentett – de ha most nem haragszol mennék. Már várnak – indult meg újból, de rögtön elé álltam.
- Miért jöttél? – kérdeztem meg tőle jövetele célját.
- Csak erre jártam, és gondoltam köszönök neked. – mosolyodott el halványan, miközben egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait – De ha nem haragszol, akkor most tényleg megyek, mert még sok dolgom van – nézett rám kérlelő szemekkel.
Azonnal elálltam az útjából, s ő öles léptekkel elvágtázott mellettem, miközben én visszamentem Deliahoz.
- Ő ki volt? – kérdezte, miközben leültem ismét mellé
- Az egyik barátom – talán az egyetlen is… elmélkedtem el, miközben a nap lemenetelében gyönyörködtem.
- Csodálatos dolog igaz? – szólalt meg pár perc múlva. Értetlenül emeltem fel a fejem, miközben azon morfondíroztam, vajon mire is gondolhat.
- Mi csoda? – tettem fel neki a kérdést
- Az alkonyat – mutatott a lemenő nap irányába. – Azt tartják, a sötétség, sok mindent eltüntet… de én úgy vélem, eltünteti a lényegtelent, s megmutatja, mi az, amire érdemes figyelmet szentelni...
- Nem értelek – gondolkodtam a szavain, de nem jutottam semmire
- Majd egyszer megérted – állt fel a fatörzsről, s az erdő felé kezdett el ballagni – Azt hiszem ideje visszamennünk – nézett még egyszer a víz felé, majd irdatlan gyorsan elkezdett futni.
Szinte pislogni sem volt időm, ő már ott sem volt, ahol én…
Alkonyat:
Vajon a távolság, mire jó?
(Anthony szemszöge)
- Delia beszélhetnénk? – szólítottam meg, mikor láttam, hogy észrevette én utána, loholok, s ő mégis gyorsít tempóján ennek ellenére is.
Végül megállt és pár perc múlva megfordulva bólintott. Nekem ennyi kellett csak. Nem akartam ráerőltetni magam, így előtte mentem és mutattam, az utat merre akarok eljutni. Szerencsére készségesen követett és nem pazarolta arra az időnket, hogy kérdésekkel rövidítse le azt.
La Pusba akartam elvinni, arra a helyre, amely megannyi örömöt és bánatot jelentett nekem. Ahol az életem java része zajlik, ahol lényem kiteljesedhet, s a fő ok, a természet adta csoda, mely olyan, mint ez a nő, csodálatos, s mégis kérdések sorozatát kelti bennem.
Hisz, mikor kicsi voltam is sokat töprengtem azon, hogy képes a természet ennyi féle lényt, és egy ilyen csodálatos dolgot, mint a naplemente létrehozni?
Mindig szerettem azt, aki vagyok. Soha nem volt vele problémám. Nem foglalkoztam, azzal a ténnyel, hogy egyszer párt akarok, hogy lesz- e olyan, aki szeret majd, mert úgy vélekedtem elég vagyok én egymagamnak.
A vámpírok és a farkasok világában is elfogadtak páran, sőt némelyikükkel elég mély barátságot is ápolok, mind a mai napig. De aki, valamilyen oknál fogva nem fogadott el, kitagadott a csapatából… vagy kerülte a társaságomat, azzal én is ugyanazt tettem. Nem érdekelt, nem akartam vele megbeszélni, csak élni akartam, s minden egyes percet kiélvezni, a létem adta lehetőségekkel.
Mostanában, mióta láttam ezt a lányt a réten, a gondolataim folyton vissza térnek hozzá… hihetetlen egy teremtés, hisz ember, de az ereje felülmúlhatatlan, mintha egy képzeletbeli, egy árny lenni…
Igen ez találó rá. Mint egy árny. Úgy surran, mint egy tapasztalt katona, kecsesen és gyorsan, mint egy évszázados vámpír és mégis ott van mellette, a szíve, mely a gyors tempóval egyenletes ütemben dobog…
Káprázatos teremtmény és mindennél jobban szeretném kideríteni a titkát…
Közben elérkeztünk, La Push partjaihoz, ezért lelassítottam és sétálva közelítettem meg a víz peremét. Épp csak megengedtem magamnak, hogy a lábam fejét egy csöppnyi víz elárassza, máris egy hűvös szellő emlékeztettet arra, nem vagyok egyedül. Hiszen ilyen íncsiklandozóan mézédes illata egy farkasnak nincs.
S bármely különleges emberrel nem igen tartottam kapcsolatot. Nem akartam azzal szembesülni, hogy bárki elhagy. A halált kerültem minden szemszögből. Ha egy farkas cimborám bevésődött, akkor ott megszüntettem a kapcsolatot, s pár évig a környékére sem néztem a vidéknek.
Voltak ugyan olyan fellépések, melyek ez a viselkedésem ellen irányultak, de végül mindenki feladta… lehetetlennek bizonyult, olyanról meggyőzni, amiben én már döntöttem.
- Ez a hely gyönyörű – susogta olyan halkan a mögöttem lévő lány, hogy csupán a szél hozta hangfoszlányokból, tudtam megállapítani, hogy miről is van szó.
- Mi benne a gyönyörű? – tettem fel neki, azt a kérdést, amit szinte mindenkinek szoktam, aki nem ezen a környéken él. Mint egy vizsgán fürkészve néztem az arcát, s az egész jellemét, mely első lépésben megdöbbent volt, aztán magabiztosan elmosolyodott. S végül kacagva szólalt meg.
- Szerintem, ha nem látod, menj szemorvoshoz – s belement a vízbe. Hitetlenkedve néztem utána, mert a nadrág, amiben volt, már a fele vizes lett… még a végén megfázik.
- Mit csinálsz? – kiáltottam rá – meg akarsz fázni?
- Nem – dörrent rám – de elárulhatnád végre, miért hoztál ide – s szemei közben villámokat szórtak. Lesütettem enyéimet, mert nem tudtam a tekintetébe nézni… mintha belém látna, s tudná, amit neki nem kellene…
- Beszélgetni – indultam meg egy a közeli táborhelyféle, ahol tudtam most nem, lehet senki – Van kedved hozzá? – pillantottam vissza felé, amikor nem jött.
- Persze – bólintott, s ismét követni kezdett. Igaz most nem futottunk, s ott jött mellettem, ami boldogsággal töltött el, s egy belső hang arra vezérelt, hogy öleljem magamhoz, szívjam be az illatát, és élvezzem ki, amíg engedi és nem hagy magamra… mégsem tettem ezért semmit, csupán elnyomtam ezt a vágyam, s a tájat fürkésztem, míg el nem értük a farönköket, melyek egy kör alakban voltak lerakva, középen a parázzsal.
- Tudod, mikor először láttalak, lenyűgöztél – kezdtem bele lehajtott fejjel. Nem féltem a reakciójától, egyszerűen olyan mélyen érintett a vele való beszélgetés, mintha a puszta tény, hogy nem tehetem meg, amit a szívem diktál, fájt, s ezt így tudtam a legjobban leplezni, talán még magam elől is.
- Pedig nem tettem semmi rendkívülit – szólt közbe erőtlenül csöndes hangon. Erre már felkaptam a fejem, hogy mondhat ilyen butaságot?
- Komolyan így gondolod? – fürkésztem az arcát, melyen semmilyen érzelmet nem lehetett felismerni. Olyan volt, mintha egy álarcot húzott volna fel magára, s azon keresztül kellene kitalálnom, ki is van mögötte. Csakhogy, ő itt ült előttem, élő valójában, mégis úgy éreztem a maszkját, látom, s nem őt… akit akarok.
- Talán azért gondolod így, mert ember vagyok – nézett mélyen a szemembe, melytől iszonyat zavarba jöttem. Ezért, gyorsan elfordítottam a tekintetemet.
- Mit gondolsz melyik vámpír, vagy ember tud annyi képességet birtokolni, amit te? – tettem fel, mire csak megrántotta a vállát, ezért tovább folytattam – a föld elemeit birtoklód: a tűzet és a szelet, amit már láttam is, hogy használsz. Képes vagy a tárgyak mozgatására… sőt… amikor ott az ablakot összetörted… és az a rózsa… utána meg semmi nem látszódott, csak mintha oda lett volna készítve… - elevenítettem fel azt a hihetetlen napot.
- Az csak egy egyszerű dolog – piszkálta közben az egyik kezébe akadt bottal a földet, s közben föl- föl lesett rám, ami mosolyt csalt az arcomra.
- Persze, holnap bemutatok neked én is egy ilyen trükköt – hadonásztam közben a kezeimmel – csak tudnám, hogyan vagyok rá képes – tettem karba a kezem, s fürkésztem kérdőn az arcát.
- Neked más a sorsod – mondta olyan könnyedén, mintha tudná, mi lesz az életemben.
- És mégis mi? – kérdeztem rögtön rá.
- Rá fogsz jönni – emelte fel a földről a tekintetét, s mikor kapcsolódott az enyémmel, egyikőnk sem szakította meg, ezt a pillanatot.
A szemeiben valami ősi fénycsillogót, ezzel hívva táncba az enyémet. Mintha azt mondta volna, hogy ő az enyém, én pedig az övé. Olyan különös volt, s már csak őt láttam…
Arra eszméltem fel, hogy valaki megérinti a vállam, ezzel visszarángatva a valóságba. Azt hiszem, ott mentem ugrottam egy nagyot, s még morogtam is hozzá egyet, amikor észbe kaptam, hogy csak az egyik farkas cimborám az…
- Bocs, hogy zavartam – fordított hátat és öles léptekkel elindult a másik irányba.
- Mindjárt itt vagyok – mondtam Delianak, s Benjamin után rohantam. Pár perc alatt utolértem, s a vállánál megragadva megállásra kényszeríttetem.
- Mit akarsz? – förmedt rám
- Sajnálom, hogy az előbb úgy viselkedtem – kértem tőle azonnal bocsánatot, mire ő lerázta a kezét a válláról, s tovább indult… - Nem beszélhetnénk meg? – kiabáltam utána, mikor észrevettem, hogy esze ágában sincs megállni.
- Ja beszéljük meg – állt meg, s szemeivel végigmért – egy csomó társammal haragban vagyok, mert egyáltalán szóba állók veled. A vének arra ösztökélnek, hogy messzire kerüljelek el. Míg te, néha- néha idedugod a képed, de képtelen vagy szembenézni, azzal mi lenne a kötelességed. – mondta minden egyes szót, jól megnyomva. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam rá képes, hogy bármit is mondjak erre. Évekkel ezelőtt lemondtam a származásommal való előjogokról, mert úgy gondoltam, nem tudom véghezvinni, ami rám lett osztva… s ezt mindeddig, senki nem vetette a szememre…
- Már nem az enyém – suttogtam erőtlenül, miközben kényszeríttetem magam, hogy ránézzek, s erős maradjak.
- Igen, már nem a tiéd – biccentett – de ha most nem haragszol mennék. Már várnak – indult meg újból, de rögtön elé álltam.
- Miért jöttél? – kérdeztem meg tőle jövetele célját.
- Csak erre jártam, és gondoltam köszönök neked. – mosolyodott el halványan, miközben egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkait – De ha nem haragszol, akkor most tényleg megyek, mert még sok dolgom van – nézett rám kérlelő szemekkel.
Azonnal elálltam az útjából, s ő öles léptekkel elvágtázott mellettem, miközben én visszamentem Deliahoz.
- Ő ki volt? – kérdezte, miközben leültem ismét mellé
- Az egyik barátom – talán az egyetlen is… elmélkedtem el, miközben a nap lemenetelében gyönyörködtem.
- Csodálatos dolog igaz? – szólalt meg pár perc múlva. Értetlenül emeltem fel a fejem, miközben azon morfondíroztam, vajon mire is gondolhat.
- Mi csoda? – tettem fel neki a kérdést
- Az alkonyat – mutatott a lemenő nap irányába. – Azt tartják, a sötétség, sok mindent eltüntet… de én úgy vélem, eltünteti a lényegtelent, s megmutatja, mi az, amire érdemes figyelmet szentelni...
- Nem értelek – gondolkodtam a szavain, de nem jutottam semmire
- Majd egyszer megérted – állt fel a fatörzsről, s az erdő felé kezdett el ballagni – Azt hiszem ideje visszamennünk – nézett még egyszer a víz felé, majd irdatlan gyorsan elkezdett futni.
Szinte pislogni sem volt időm, ő már ott sem volt, ahol én…
2010. január 30., szombat
Éjszaka szülötte 06
Megjegyzés: A történetben nem 2010et írnak, már jóval előrébb járnak.
(Jasper szemszöge)
Különös érzések érintenek meg, amikor Delia a közelemben van. Próbálja őket elrejteni, de ami a lényébe égtette magát, az elől nehéz elmenekülni… Szenved, csak azt nem tudom, hogy mi okozott neki ekkora sebet, ami az életét így befolyásolta.
Láttam, amint kifut az ajtón az erdő felé. Épp arra ment az előbb fivérem és Jacob. Úgy éreztem, nekem is oda kell mennem, így egy kis idő múlva követtem.
Pont ott voltak, ahol sejtettem őket. A kis tó partján, mindannyian csöndbe burkolózva…
Szép lassan odamentem hozzájuk. S megszólítottam volna őket, ha nem velem teszik ugyanezt…
- Mit akarsz Jasper? – szólított meg Delia keserves hangja. Jacob és Edward azonnal ráemelte tekintetét, de ez még engem is meglepett. Hiszen hangtalanul osontam végig a fák között… egy ember ezt nem szokta észrevenni…
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok… És, hogy én? – kérdeztem pár perc múlva.
- Hm – állt fel, hogy szembefordulhasson velem – aurád neked is van – rántott egyet a vállán – most kicsit feszélyezettnek, érzed magad… és érthetetlen számodra ez az egész… de ez van – sóhajtott
- Ez különös – mormoltam.
- Sok minden az – biccentett beleegyezően – De ha megbocsátotok, én most elmennék sétálni – kezdett el távolodni a parttól, mikor leesett, merre is tart. De mit akar ott? Hiszen ott csak a folyó van, melyben megfázik a végén… vagy a víz elsodorja…
- Csak nem fürdeni van kedved? – kérdezte nevetve Jacob.
- Nyisd ki a szemed nagyra, mert ilyet nem látsz sokszor – kacagta Delia. S egy szökkenéssel, a part túloldalán volt. Nem akartam hinni a szememnek, de most legfőképp azt akartam megakadályozni, hogy a beszélgetésünknek itt vége szakadjon. Ezért sebesen utána mentem. Hihetetlenül gyorsan és kecsesen mozgott. Pár vámpír megirigyelhetné ezt…
- Veled tarthatok? – szólítottam meg, mikor utolértem.
- Persze – mosolygott felém – de akkor lenne hozzád egy kérésem – szélesedett ki a mosolya.
- Mond csak – álltam meg egy fa tövében, ahol ő is volt. Vajon, hogy tud ilyen gyorsan futni, morfondíroztam miközben fölmértem, hogy nagyon messze vagyunk már a többiektől. Ilyen távolságban már Edward sem hallja meg a gondolatokat…
- Vinnél egy kört? – mormolta lehajtott fejjel.
- De hisz az előbb alig tudtam veled lépést tartani – gondolkoztam hangosan – mivel jobb neked, ha én viszlek? – kérdeztem miközben megpróbáltam közelebb menni hozzá. Persze ő azonnal hátrált és a fa mögé bújt.
- Ember vagyok – szólalt meg, de nem jött elő, a hatalmas lombkoronájú nővény mögül – elfáradok – fordult ki a törzsének dőlve végül.
- Miért nem árulsz el többet magadról? – tettem fel neki a kérdést, ami már régóta bennem volt.
- Nem akarlak megrémíteni titeket – állt elém, s ajkain megjelent egy huncut mosoly – Viszel? Akkor utána ígérem pár kérdésedre, válaszolok. – sóhajtott – de most szükségem van egy kis kijózanító friss levegőre. Eszméletlen, hogy ennyi idő után is, képes vagyok összezavarodni – rázta a fejét közben, mintha attól remélné, hogy kiűzi a fejéből a gondolatait.
- Pattanj fel – fordítottam neki hátat, ő pedig azonnal már a nyakamban csimpaszkodott, s a két lábával körülölelt. Fejét pedig a lapockámra tette.
- De ugye nem érted félre? – mormolta mielőtt még elindultunk – Én nem akarlak elvenni Alicetől… - közbeszóltam. Hogy jut ilyen az eszébe? Hiszen látszik rajta, hogy tiszta szívű…
- Meg sem fordult a fejemben – közben öblösen felnevettem az elképzelésen. – de most, hogy így mondod… - tettem a kezem az államhoz, mintha épp nagyon elgondolkoznék ezen a feltételezésen. Aztán egy enyhe kis ütést éreztem meg a fejemen… megütött? Akartam hátra fordulni, de aztán leesett, hogy rajtam van…
- Inkább indulj – adta ki a parancsot, miközben ő is elkezdett kuncogni. Örömmel teljesítettem akaratát. S közben úgy éreztem, mintha épp most repülnék… pedig nem először szelem keresztül az erdőt.
Az irányítást nagyon kedvesen oldotta meg Delia. Mint a lovaknál, ha épp irányt akarsz váltani, szépen oldalba bökött, és a fülembe súgta szavak formájában is… Tényleg félreérthető helyzetnek nézett ki, de valamilyen oknál fogva most minden érzelmét tisztán érzékeltem, s ez azt sugallta, biztos nem verne át, s nem akar tőlem semmit.
Egy órája futkároztam vele az erdő rengetegében, amikor végre, megállításra késztetett. Az érzelmei a felszabadultságáról árulkodtak, s a megnyugvásáról, amikor hirtelen felemelte a fejét és egy kis nyomást éreztem a nyakamnál.
- Állj meg – suttogta. Rögtön megtettem, amit kért, s a következő pillanatban a testét láttam, meg amint repül a levegőben. Szép ívesen szállt, de mire odaértem volna, hogy elkapom, már a földet érintette az ujjaival s guggolótámaszából állt fel. Csodálatos gondoltam magamban, miközben ámuldoztam tehetségén. – Csukd be a szád – kuncogta. Ahogy mondta, vettem csak észre, hogy tátott szájjal bámulom.
Sebesen rendeztem a vonásaimat. S próbáltam valami másra figyelni. Persze ez nem sok sikerrel ment, hiszen itt volt előttem, s a nevetését sem, hagyta abba egy percre sem…
- Kinevetted végre magad? – kérdeztem mikor már egyenletesen lélegzett.
- Bocsáss meg – gördült lefelé mosolyból a szája.
- Semmi gond – legyintettem, miközben felcsillant a szemem – De ha jól emlékszem, most én kérdezhetek – lettem rögtön izgatott, hogy most végre megtudhatok valamit erről a titokzatos nőről.
- Úgy van – bólintott, s közben leült a nyirkos földre. Én persze rögtön utána kaptam, s még idejében csúsztattam alá a kabátomat. Szúrósan néztem rá, miközben próbáltam rájönni, mi is legyen az első kérdésem… - Köszönöm – hálálkodott, mikor észrevette, mit is tetettem. Én csak biccentettem, aztán el kezdtem fel alá járkálni. Szerencsére nem szólt közbe, hanem hagyta, hadd gondoljam végig, mit is szeretnék, most elsőnek.
- Mikor születtél? – tettem fel az első kérdésem. Nem nehéz kérdés, de talán sok mindent elárul.
- Az 1800-as évek elején valahol Amerikában… Nem igazán emlékszem már rá. Tudod, azok az emlékeim már igazán elhomályosodtak. Talán tavasszal, de az is lehet, hogy ősszel… Emlékszem édesanyám mindig azt mondta, a születésnapom, a természet csodájával egyenlő – törölt le közben egy kósza könnycseppet – Sajnálom – próbált meg egy mosolyt összehozni, nem sok sikerrel – a szüleim emlegetése, mindig könnyeket csal a szemembe – nevetett fel érzelemmentesen.
- Hol éltél idáig? – tettem fel a következő kérdésemet elterelésképpen.
- Egy ideig a szüleimmel éltem, majd letelepedtem abban a faluban, ahol éltünk. – emelte rám tekintetét, s mikor biccentettem folyattatta – 90 évesen jöttem rá, hogy halhatatlan vagyok. Rémület… ez volt az első gondolatom, hogy a sátán bűntett a vétkeimért – fojtotta el érzelmeim egy percre, hogy aztán nagy dózisú fájdalmat érezhessek – Először el akartam mondani a családomnak, vagy legalább a barátnőmnek… de mindannyian hittek az ördög létezésében. S akkoriban sok volt nálunk, a boszorkányok máglyára vétetése. Nem akartam arra a sorsra jutni – suttogta megtörten – Édesanyám mindig azt mondta nekem, minden okkal történik, s, még ha most nem is érted meg, akkor is el kell fogadnod… - temette a kezeibe az arcát. – Az erdőbe menekültem, miután mindenki meghalt, aki számított nekem… Megrendeztem a halálom és elmentem… - mondta. – Még ma is emlékszem a sírköre, melyet a tiszteletemre emeltek… - csuklott el a hangja.
- Nem kell mindent elmesélned – mentem oda hozzá, s megérintettem a vállát. Próbáltam pár nyugalomhullámmal lenyugtatni az érzelmeit… ami egy kis idő múlva hatott csak…
- Mit szeretnél még tudni? – tanulmányozta az avart közben.
- Merre jártál már? – kérdeztem kedvesen.
- Bejártam az egész világot – mosolygott végre – tudod meséltem, hogy volt egy vámpír barátom – lett megint tele pozitív érzelemmel – Ő meg akarta mutatni nekem az egész világot. Egy olyan barátot látott bennem, aki erős és halhatatlan, mégis a legemberibb… Mindig kedves volt velem… Még egyszer egy boltba is elment bevásárolni, mert betegen feküdtem az éppen akkori szállásunkon, és szinte beszélni sem tudtam. Mindent megtettem értem. Egy igazi hű barát volt – közben könnyei az arcát áztatták el.
- Mi lett vele? – érdekelt, akit ennyire kedvelt, vajon hol lehet.
- Nem – csuklott el a hangja – nem tudtam megmenteni – mormolta csüggedten – Olaszországban belebotlottunk a Volturiba, természetesen azonnal meg akartak ölni, mivel ember nem tudhat a fajtátok létezéséről – nevetett fel keserűen – Mindent megtettem, hogy ne férközennek a közelébe, de egyik éjszaka mikor külön váltunk elkapták és bezárták egy börtönbe. Azt hitték, miatta nem tudnak a közelembe jönni. Aznap éjjel szerencsésen kiszabadítottam, de nem számoltam azzal, ha odamegyek több vámpír is lesz ott, akik különleges képességgel rendelkeznek. Rajtam nem fogtak, de őt azonnal megölték. A gyilkosát viszonoztam, ezt a tettét én is, de el kellett jönnöm, mert bekerítettek. S mint mondtam az erőm véges, elfáradok. De ezt tapasztaltátok is – merengett el.
- Igen – helyeseltem – Akkor gondolom ettől a vámpírtól, tudsz ilyen sokat a fajtánkról…
- Bizony – bólogatott – sokat mesélt, s tanított. Neki köszönhetem, hogy a beszédem is fejlődött, és nem a saját korom szerint használom a nyelvet…
- Más lett a világunk – értettem vele egyet.
- Végeztél? – fürkészte az arcom.
- Nem – mondtam határozottan – még van egy kérdésem – villantottam felé egy mosolyt, hogy egy kicsit lazítson, mert újra éreztem felőle, azt a szorongató érzést.
- Ki vele – viszonozta közben gesztusomat – mit szeretnél még tudni?
- Mi a képességed? – ez már megismerkedésünk óta foglalkoztatott. Hiszen annyi mindent láttam, amire képes, hogy egyszerűen nem tudtam beazonosítani, hogy mi is pontosan, az ereje.
- Biztos tudni akarod? – puhatolódzott, s a hangjában félelem csengett.
- Igen – mondtam magabiztosan.
- Rendben, elmondom, de nem adok mellé most bemutatót, mert már egy párszor láthattad – beleegyezően bólintottam, mire belekezdett a mesélésbe – az én képességem a szabad akarat.
- Micsoda? – kerekedtek ki a szemeim. Olvastam már a szabad akaratról… de ez lehetetlen, hogy ő ezt birtokolja…
- Az első években nem tudtam, hogy minek is nevezzem. Így a bármit megkapok nevet, adtam a képességemnek. De ahogy egyre többet olvastam, úgy akadtam rá erre a kifejezésre is. A szabad akarat a filozófia egyik régi és sok vitát kiváltó fogalma. A filozófia régi kérdéseinek egyike, hogy létezik-e szabad akarat: azaz hatalmunkban áll-e cselekedeteink, gondolataink irányítása, vagy egy külső erő irányít minket cselekvésre? E kérdés később kiterjedt az állatokra, illetve újabban a mesterséges intelligencia kérdéskörére is. – magyarázta el számomra azt, amit már tudtam ezzel kapcsolatban…
- Ez hihetetlen – ültem le a földre, miközben az agyam ezerféle variációt mutatott meg, hogy ha ez tényleg igaz, akkor ő mikre is képes…
- Az akaratszabadság kérdése különösen azért bír nagy fontossággal, s azért vonta magára a filozófia és a vallástudományok figyelmét, mert olyan területekkel határos, amelyekbe istenhit, sors és hasonló problémák torkollanak. – mormolta úgy, mintha csak egy könyvből vette volna a szavakat – A szabad akarat kérdése az emberiség történelmének egyik legrégebbi problémája. A szabad akarat problémájának vitatásakor az emberi szabadságot, cselekedeteink szabad megválasztásának lehetőségét fontolgatjuk. A kérdés az, hogy valamilyen magasabb hatalom befolyásolja-e tetteinket, vagy mi magunk vagyunk sorsunk kovácsa.
- Az akarat szabadságának kétségbe vonásának legsúlyosabb következménye, hogy cselekedeteink erkölcsi értéke is vitathatóvá válik: tehet-e egy gyilkos a tettéről, ha neki a gyilkosság elkövetése volt a sorsa?
- Az emberi szabad akarat tagadása azt feltételezi, hogy sorsunk eleve elrendelt, hogy a világ összes történése, beleértve az emberi cselekedeteket és gondolatokat is, előre meg vannak határozva.
- Hű – nyögtem, mikor egy percre megállt a beszédben – te ezt hol tanultad?
- Szeretem a könyveket – mosolygott. – De annyit még el kell mondanom, nem mindenki ért a szabad akarat irányításához. Van, aki csak az árral úszik… de mindannyian képesek vagyunk befolyással bírni az életünkre. Bár, aki megtagadja, az valóban egyfajta sorsot választ magának, melyet mások irányítanak ő helyette.
- Azt hiszem igazad volt – álltam fel, miközben szembefordultam vele.
- Miben is? – kíváncsiskodott.
- Hogy ezt akkor nem mondtad el. Nagy falat ez így egyben – mosolyogtam.
- Mit gondolsz, most már visszatérhetünk? – kérdezte kedvesen – Vagy van még kérdésed? – pillantott rám, miközben leporolta a kabátomat és a kezembe adta.
- Menjünk – bólintottam helyeslően – ennyi elég volt egy időre.
- És Alicnek is – gondolkodott el.
- Mi? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Most nincs a közelünkben farkas, nem blokkoltam a képességedet, ezért éreztél tisztán, s ezért tuti, hogy Alice is mindent látott – fújt ki egy adag levegőt… - De menjünk már vár ránk – indult el.
- Honnan tudod? – kérdeztem meglepetten
- Nem – kacagva ejtette ki ezt az egy szót – a helyes kérdés mit nem tudok – kacsintott aztán rám.
Egy negyed óra múlva már ott is voltunk a Cullen ház előtt, mikor megláttam Alicet, amint felénk tart. Delia is megállt, épp úgy, mint én. S Alice először őt zárta a karjaiba, majd engem.
- Hihetetlen vagy – motyogta a mellkasomba, miközben a szemeivel Deliát pásztázta.
- Nem volt választásom – vont vállat
- Ez igaz – értettünk egyet szerelmemmel. Már épp indultunk volna, be a házba, amikor a fák sűrűjéből egy félmeztelen alak lépett elő.
Mikor jobban megnéztem tűnt csak fel, hogy Anthony az, s csupán egy bokszer takarta egész testét. Egyre közelebb jött hozzánk, ezzel szemben pedig Delia gyorsította fel a lépteit. De hirtelen Anthony megállt, lehajtotta a fejét, majd erőt vett magán és megszólalt.
- Delia beszélhetnénk? – ez a két szó, megállította őt, s éreztem, ahogy hezitál, majd végül megfordult, s beleegyezően bólintott Anthonynak.
Kedvesemmel itt indultunk be a házba, de azt még láttam, amint átugorják a folyót, s La Push határai felé veszik az irányt…
2010. január 27., szerda
Éjszaka szülötte 05
A várakozás... a kicsi Anthonyra
Anthony első képei :)
(Jacob szemszöge)
Emlékszem, még mikor először tartottam a kezeim között, az én drága kicsi Nessimet. Az első perctől fogva imádtam. Nem is értem azt, aki haragudni képes rá, mert számomra ő a reggeli napsugár. Ő az, aki nélkül az életem nem érne semmit.
Ő ajándékozott meg engem a legszebb dologgal, amit valaha is kaphattam. A mi gyönyörű kisfiúnkkal. Apja tiszteletére megkapta az Anthony nevet. Imádták a kicsit, csak úgy, mint mi is.
Eleinte volt bennem némi bizalmatlanság, hiszen a pici farkas géneket is örökölt. De szerencsére ennek semmi akadálya nem volt abban, hogy szeressék őt.
Emlékszem még, Rosalie is ugyanolyan csodálattal és szeretettel fogadta, mint egykoron Nessit. Bár a házasságunkat nagyon ellenezte, de az évek őt is meglágyították. De az is lehet, hogy egy piciny törékeny test, így meg tudja olvasztani, kőkemény álarcát. Egy biztos, mindig örömmel jön hozzánk.
A terhessége alatt féltettem létezem alatt a legjobban, hogy elveszítem Nessit. De szerencsére erős volt, s kisebb komplikációkkal, de sikeresen megszülte fiúnkat.
Ma már mindez homályos számomra, bár kedvesem sokszor vetíti le nekem a múlt képeit, de még így is néha a feledésbe merül, egy – egy emlék.
Bár kétségkívül vannak, olyan emlékek, amit soha nem tudnék elfelejteni…
Ilyen a vele töltött első pár évünk, amikor még csak ifjú házasok voltunk. Vagy mikor Nessi és köztem a barátságból szerelem lett. Amikor először érinthettem meg…
Amikor bejelentette, hogy gyereke lesz, s megérkezett a kisfiúk… aki minden éjszaka felsírt, és egy idő után nem is bírtuk, így a családnak be kellett segítenie. Hihetetlenül sokat evett. A vért is kívánta és már 6 évesen át is változott farkassá.
Bár, ahogy ő mondja, mindkét tulajdonságát nagyon szereti, de főként vámpírként mutatkozik, mert nem szeret egy szőrcsomó lenni. Ehhez az állításához képest elég sokat van farkas alakban is.
- Szívemen – jött be a szobába Renessme. Most épp itt vagyunk a Cullen házban, ahol van egy saját kis zugunk – miben mélyedtél el ennyire? – érintett meg puha kis kezeivel. Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy az ölembe ült és a vállamra fektette a fejét.
- Csupán a múlton merengek – simítottam végig a hátán…
- Aggaszt valami? – kelt ki az ölelésemből és mélyen a szemembe nézett. Megráztam a fejem és lehajtottam azt. Mindig is átlátott rajtam… soha nem tudtam előle semmit eltitkolni.
- Csak felelevenítettem Anthony gyerekkorát…
- Oh – vált el a kecses ajak, hogy ezt a betűt megformálja – és mi okból? – simított végig az arcomon. Az érintése nyomán éreztem, ahogy forróság árasztja el a testemet, s megremeg a kezem, melyhez hozzásimul…
- Delia – adtam választ nagy nehezen és hallgattam ellenállhatatlan kacaját, miközben megpróbáltam az érzelmeimet rendezni, persze ebben nem segített, hogy a mozdulatai révén, pont a legérzékenyebb pontomat ingerelte végig…
- Kedvesnek tűnik – lehelt egy puszit a fülem tövébe, hogy aztán az egyik kezével a hajamba túrjon, míg a másikkal a hátamon a póló alá nyúljon…
- Nessi – leheltem, mikor épp az ajkam felé hajolt. De mikor megérintett, már engem sem érdekelt semmi. Apró kis puszijából, szenvedélyes csók lett. Ajkai pontos ritmusban mozogtak az enyémmel…
Finoman felemeltem és az ágyra ültettem. Míg én a két lába közé térdeltem, s két kezem közé fogtam törékeny arcát, s a nyakát kezdtem el csókokkal hinteni… már épp készültem megszabadítani a felsőjétől, amikor halk kopogás zavart meg minket. Morgolódva hagytuk tevékenységünket abba, majd megigazítva a ruháinkat együtt mentünk az ajtóhoz.
Hát nem csalódtam, Edward állt a túloldalon, kicsit sem örömteli hangulatban.
- Jacob beszélhetnénk? – nézett jelentőségteljesen rám.
- Apa – szólította meg Nessi – valami baj van? – Edward egy percre felé fordult megrázta a fejét, majd újra rám nézett választ várva.
Aprót biccentettem és már mentem is kifelé, de még előtte egy leheletfinom puszit nyomtam Nessi vágytól csillogó arcára. Ahogy meglátta, hogy követem, elindult, ki az udvarra.
Bár itt nem állt meg, hanem berohant a fák közé… az erdő sűrűjébe. Hosszú ideje már csak futottunk egymás mellett, amikor egy kis patakhoz értünk el. Ott megállt és bevárt…
- Kérhetnék tőled valamit – nézte az egyre növekvő holdat.
- Persze – feleltem meggondolatlanul. Hiszen, mi van, ha éppen nem tudom teljesíteni, amit szeretne, hogy megtegyem… dorgáltam meg magam. Mire ő egy mosollyal végre felém fordult.
- Ha olyannak találód nyugodtan nemet mondhatsz rá, akár utána is – mondta, de aztán ismét komor lett az ábrázata. – Ha lehet, akkor elkerülhetnénk a későbbi ilyen incidenseket? – kérdezte számomra ismeretlen hangsúllyal. Vajon zavarban van? Elmélkedtem, amikor egy enyhe, de határozott bólintást kaptam.
- Bocsáss meg – sütöttem le a szemeimet – én nem akartam…
- Semmi gond – ült le a part szélén – a hév minket is sokszor elkap – aztán felnézett rám és maga mellé mutatott – nincs kedved leülni? – kérdezte barátságosan. Azonnal elfogadtam a felkínált helyet, mint a kiskutya, az elé rakott ételt… fintorogtam eme gondolatomra. Persze a következő pillanatban Edward hangos nevetése töltötte be az erdő eddigi zajtalanságát.
- Sajnálom – hagyta abba a kacagást – de ez az elképzelésed nagyon eredeti volt – fojtott el egy újabb nevetést. –
- Szép ez a hely – tereltem el a témát – sokszor jársz itt? – kérdeztem, miközben a lábamat megpróbáltam a vízbe lógatni.
- Nem igazán – rázta a fejét – viszont lenne egy kérdésem hozzád – fordult felém.
- Csak nyugodtan – közben a lábammal a vizet rugdostam.
- Szerinted, tényleg lehet valami Delia és Anthony között? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Rögtön abbahagytam az addigi tevékenységemet és felé irányítottam a figyelmemet. De hiába, nem tudtam kivenni a szeméből, most mit is akarhat…
- Nem tudom – adtam hangot szavaimnak…
- De a gondolataid… - kezdte volna, mire félbeszakítottam…
- Igen, úgy látom, hogy máshogy néz erre a lányra, mint akikkel eddig volt kapcsolata – tűnődtem el – de még nem volt alkalmam beszélni vele erről. – és akkor bevillant, hogy a mellettem ülő egyén, több választ is tudhat, mint amit én.
- Ne is reménykedj – mormolta.
- De hisz te minden gondolatát, hallhattad – mondtam ki hangosan is a véleményemet… Ha már az enyémeket tudja, miért ne mondhatna valamit ő is?
- Jól van – hajtotta le a fejét – Tetszik neki… sőt, ahogy a tisztáson elbánt a Volturival, az nagyon is „bejön neki” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Szerinted ez baj? – kérdeztem
- Nem tudom – forgatta jobbra és balra a fejét – de Dalia még sok mindent titkol. Néha hallom a gondolatait… néha nem… Mintha tudná blokkolni a képességem…és nem csak az enyém - halkult le a hangja
- De hogyan? – hökkentem meg. Ilyen még csak Bella esetében történt. De az ő gondolatait is csak vámpírként hallja, amikor már megtanulta használni a képességét…
- Na ez az – állt fel – Delia tudja használni az övet, de nem tudom hogyan – halkult le a hangja… - és… - hezitált, de végül nem mondott semmit.
- Mi és? – kérdeztem és megragadtam a karját, hogy rám nézzen. Mert közben a ház irányába kezdett nézni.
- Azt hittem van itt valaki – sóhajtott és visszaült – de csak egy kósza őz volt – kuncogott halkan magában.
- Mit láttál még? – kérdeztem rá újra türelmetlenül. Nagyot sóhajtott, látszólag ez egy elég kényes téma lehet, ha ennyire nem akarja kimondani…
- Ez így igaz – mormolta – tudod ez annyira hihetetlen. Alicnek és Carlislenek mondtam el… de – aztán újfent felállt és egy fának támaszkodott – Láttam Deliát, amint öregen párnák között várja a halált… - lehelte – de nem érte el soha…
- Ezt nem értem – adtam tudtára
- Olyan mintha már megélte volna a saját korát, de képes lenne azt megváltoztatni…
- Micsoda? – ugrottam fel a földről – Te azt mondod, hogy Delia képes a korát megváltoztatni? – kerekedtek ki a szemeim.
- Igen – mondta ki.
- De hogyan? – estem vissza előző pozíciómba.
Ám a következő pillanatban egy csíkot láttam meg, ami közvetlenül ellőttünk állt meg…
- Hello fiúk – köszönt kedvesen – remélem nem zavarok – kacagott mikor rám nézett – Ugyan, nem harapok – kacsintott rám, mire egy mosolyt eresztettem meg – Ha kérdésetek van, nyugodtan kérdezzétek meg – nyújtotta a kezét felém – és ami a fiadat illeti, nem szándékozom meghódítani…
- Delia én nem – kezdtem bele, de ő leintett
- Jól mondta Edward az én időm már lejárt, az övé még csak most kezdődik – mosolygott, de ez nem volt olyan szívből jövő – kedves fiú, de nem én vagyok számára az igazi…
- Ezt nem tudhatod – vetetett ellent Edward
- Nekem már nem lenne szabad élnem… - lehelte – nem vagyok az ami te – mutatott Edwardra – se farkas – suttogta – csupán egy ember, hatalmas erővel. Nem én lettem teremtve a fiadnak. S nem fogok az utjába állni, hidd el – a következő percben egy könnycseppet láttam meg a szeméből kicsordulni, de ahogy megcsillant rajta a hold ezüstös fénye, abban a pillanatban le is törölte kegyetlenül…
Csöndben ültünk így hárman a patak partján. Nem tudtam, min gondolkozhatnak, de bennem felmerült egy kérdés, vajon lehet, hogy ő a fiam számára a legjobb választás?
A csillagok ragyogták be az eget, könnyű fátyol alá rejtve a titkokat. Mégis hánnyal kell még megbirkózni, hogy egy se maradjon… könnyű a válasz rá. Titkok mindig is lesznek, hiszen a sötétség is folyton eljön és elrejti a dolgokat…
Anthony első képei :)
(Jacob szemszöge)
Emlékszem, még mikor először tartottam a kezeim között, az én drága kicsi Nessimet. Az első perctől fogva imádtam. Nem is értem azt, aki haragudni képes rá, mert számomra ő a reggeli napsugár. Ő az, aki nélkül az életem nem érne semmit.
Ő ajándékozott meg engem a legszebb dologgal, amit valaha is kaphattam. A mi gyönyörű kisfiúnkkal. Apja tiszteletére megkapta az Anthony nevet. Imádták a kicsit, csak úgy, mint mi is.
Eleinte volt bennem némi bizalmatlanság, hiszen a pici farkas géneket is örökölt. De szerencsére ennek semmi akadálya nem volt abban, hogy szeressék őt.
Emlékszem még, Rosalie is ugyanolyan csodálattal és szeretettel fogadta, mint egykoron Nessit. Bár a házasságunkat nagyon ellenezte, de az évek őt is meglágyították. De az is lehet, hogy egy piciny törékeny test, így meg tudja olvasztani, kőkemény álarcát. Egy biztos, mindig örömmel jön hozzánk.
A terhessége alatt féltettem létezem alatt a legjobban, hogy elveszítem Nessit. De szerencsére erős volt, s kisebb komplikációkkal, de sikeresen megszülte fiúnkat.
Ma már mindez homályos számomra, bár kedvesem sokszor vetíti le nekem a múlt képeit, de még így is néha a feledésbe merül, egy – egy emlék.
Bár kétségkívül vannak, olyan emlékek, amit soha nem tudnék elfelejteni…
Ilyen a vele töltött első pár évünk, amikor még csak ifjú házasok voltunk. Vagy mikor Nessi és köztem a barátságból szerelem lett. Amikor először érinthettem meg…
Amikor bejelentette, hogy gyereke lesz, s megérkezett a kisfiúk… aki minden éjszaka felsírt, és egy idő után nem is bírtuk, így a családnak be kellett segítenie. Hihetetlenül sokat evett. A vért is kívánta és már 6 évesen át is változott farkassá.
Bár, ahogy ő mondja, mindkét tulajdonságát nagyon szereti, de főként vámpírként mutatkozik, mert nem szeret egy szőrcsomó lenni. Ehhez az állításához képest elég sokat van farkas alakban is.
- Szívemen – jött be a szobába Renessme. Most épp itt vagyunk a Cullen házban, ahol van egy saját kis zugunk – miben mélyedtél el ennyire? – érintett meg puha kis kezeivel. Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy az ölembe ült és a vállamra fektette a fejét.
- Csupán a múlton merengek – simítottam végig a hátán…
- Aggaszt valami? – kelt ki az ölelésemből és mélyen a szemembe nézett. Megráztam a fejem és lehajtottam azt. Mindig is átlátott rajtam… soha nem tudtam előle semmit eltitkolni.
- Csak felelevenítettem Anthony gyerekkorát…
- Oh – vált el a kecses ajak, hogy ezt a betűt megformálja – és mi okból? – simított végig az arcomon. Az érintése nyomán éreztem, ahogy forróság árasztja el a testemet, s megremeg a kezem, melyhez hozzásimul…
- Delia – adtam választ nagy nehezen és hallgattam ellenállhatatlan kacaját, miközben megpróbáltam az érzelmeimet rendezni, persze ebben nem segített, hogy a mozdulatai révén, pont a legérzékenyebb pontomat ingerelte végig…
- Kedvesnek tűnik – lehelt egy puszit a fülem tövébe, hogy aztán az egyik kezével a hajamba túrjon, míg a másikkal a hátamon a póló alá nyúljon…
- Nessi – leheltem, mikor épp az ajkam felé hajolt. De mikor megérintett, már engem sem érdekelt semmi. Apró kis puszijából, szenvedélyes csók lett. Ajkai pontos ritmusban mozogtak az enyémmel…
Finoman felemeltem és az ágyra ültettem. Míg én a két lába közé térdeltem, s két kezem közé fogtam törékeny arcát, s a nyakát kezdtem el csókokkal hinteni… már épp készültem megszabadítani a felsőjétől, amikor halk kopogás zavart meg minket. Morgolódva hagytuk tevékenységünket abba, majd megigazítva a ruháinkat együtt mentünk az ajtóhoz.
Hát nem csalódtam, Edward állt a túloldalon, kicsit sem örömteli hangulatban.
- Jacob beszélhetnénk? – nézett jelentőségteljesen rám.
- Apa – szólította meg Nessi – valami baj van? – Edward egy percre felé fordult megrázta a fejét, majd újra rám nézett választ várva.
Aprót biccentettem és már mentem is kifelé, de még előtte egy leheletfinom puszit nyomtam Nessi vágytól csillogó arcára. Ahogy meglátta, hogy követem, elindult, ki az udvarra.
Bár itt nem állt meg, hanem berohant a fák közé… az erdő sűrűjébe. Hosszú ideje már csak futottunk egymás mellett, amikor egy kis patakhoz értünk el. Ott megállt és bevárt…
- Kérhetnék tőled valamit – nézte az egyre növekvő holdat.
- Persze – feleltem meggondolatlanul. Hiszen, mi van, ha éppen nem tudom teljesíteni, amit szeretne, hogy megtegyem… dorgáltam meg magam. Mire ő egy mosollyal végre felém fordult.
- Ha olyannak találód nyugodtan nemet mondhatsz rá, akár utána is – mondta, de aztán ismét komor lett az ábrázata. – Ha lehet, akkor elkerülhetnénk a későbbi ilyen incidenseket? – kérdezte számomra ismeretlen hangsúllyal. Vajon zavarban van? Elmélkedtem, amikor egy enyhe, de határozott bólintást kaptam.
- Bocsáss meg – sütöttem le a szemeimet – én nem akartam…
- Semmi gond – ült le a part szélén – a hév minket is sokszor elkap – aztán felnézett rám és maga mellé mutatott – nincs kedved leülni? – kérdezte barátságosan. Azonnal elfogadtam a felkínált helyet, mint a kiskutya, az elé rakott ételt… fintorogtam eme gondolatomra. Persze a következő pillanatban Edward hangos nevetése töltötte be az erdő eddigi zajtalanságát.
- Sajnálom – hagyta abba a kacagást – de ez az elképzelésed nagyon eredeti volt – fojtott el egy újabb nevetést. –
- Szép ez a hely – tereltem el a témát – sokszor jársz itt? – kérdeztem, miközben a lábamat megpróbáltam a vízbe lógatni.
- Nem igazán – rázta a fejét – viszont lenne egy kérdésem hozzád – fordult felém.
- Csak nyugodtan – közben a lábammal a vizet rugdostam.
- Szerinted, tényleg lehet valami Delia és Anthony között? – húzta fel kérdőn a szemöldökét. Rögtön abbahagytam az addigi tevékenységemet és felé irányítottam a figyelmemet. De hiába, nem tudtam kivenni a szeméből, most mit is akarhat…
- Nem tudom – adtam hangot szavaimnak…
- De a gondolataid… - kezdte volna, mire félbeszakítottam…
- Igen, úgy látom, hogy máshogy néz erre a lányra, mint akikkel eddig volt kapcsolata – tűnődtem el – de még nem volt alkalmam beszélni vele erről. – és akkor bevillant, hogy a mellettem ülő egyén, több választ is tudhat, mint amit én.
- Ne is reménykedj – mormolta.
- De hisz te minden gondolatát, hallhattad – mondtam ki hangosan is a véleményemet… Ha már az enyémeket tudja, miért ne mondhatna valamit ő is?
- Jól van – hajtotta le a fejét – Tetszik neki… sőt, ahogy a tisztáson elbánt a Volturival, az nagyon is „bejön neki” – rajzolt macskakörmöket a levegőbe.
- Szerinted ez baj? – kérdeztem
- Nem tudom – forgatta jobbra és balra a fejét – de Dalia még sok mindent titkol. Néha hallom a gondolatait… néha nem… Mintha tudná blokkolni a képességem…és nem csak az enyém - halkult le a hangja
- De hogyan? – hökkentem meg. Ilyen még csak Bella esetében történt. De az ő gondolatait is csak vámpírként hallja, amikor már megtanulta használni a képességét…
- Na ez az – állt fel – Delia tudja használni az övet, de nem tudom hogyan – halkult le a hangja… - és… - hezitált, de végül nem mondott semmit.
- Mi és? – kérdeztem és megragadtam a karját, hogy rám nézzen. Mert közben a ház irányába kezdett nézni.
- Azt hittem van itt valaki – sóhajtott és visszaült – de csak egy kósza őz volt – kuncogott halkan magában.
- Mit láttál még? – kérdeztem rá újra türelmetlenül. Nagyot sóhajtott, látszólag ez egy elég kényes téma lehet, ha ennyire nem akarja kimondani…
- Ez így igaz – mormolta – tudod ez annyira hihetetlen. Alicnek és Carlislenek mondtam el… de – aztán újfent felállt és egy fának támaszkodott – Láttam Deliát, amint öregen párnák között várja a halált… - lehelte – de nem érte el soha…
- Ezt nem értem – adtam tudtára
- Olyan mintha már megélte volna a saját korát, de képes lenne azt megváltoztatni…
- Micsoda? – ugrottam fel a földről – Te azt mondod, hogy Delia képes a korát megváltoztatni? – kerekedtek ki a szemeim.
- Igen – mondta ki.
- De hogyan? – estem vissza előző pozíciómba.
Ám a következő pillanatban egy csíkot láttam meg, ami közvetlenül ellőttünk állt meg…
- Hello fiúk – köszönt kedvesen – remélem nem zavarok – kacagott mikor rám nézett – Ugyan, nem harapok – kacsintott rám, mire egy mosolyt eresztettem meg – Ha kérdésetek van, nyugodtan kérdezzétek meg – nyújtotta a kezét felém – és ami a fiadat illeti, nem szándékozom meghódítani…
- Delia én nem – kezdtem bele, de ő leintett
- Jól mondta Edward az én időm már lejárt, az övé még csak most kezdődik – mosolygott, de ez nem volt olyan szívből jövő – kedves fiú, de nem én vagyok számára az igazi…
- Ezt nem tudhatod – vetetett ellent Edward
- Nekem már nem lenne szabad élnem… - lehelte – nem vagyok az ami te – mutatott Edwardra – se farkas – suttogta – csupán egy ember, hatalmas erővel. Nem én lettem teremtve a fiadnak. S nem fogok az utjába állni, hidd el – a következő percben egy könnycseppet láttam meg a szeméből kicsordulni, de ahogy megcsillant rajta a hold ezüstös fénye, abban a pillanatban le is törölte kegyetlenül…
Csöndben ültünk így hárman a patak partján. Nem tudtam, min gondolkozhatnak, de bennem felmerült egy kérdés, vajon lehet, hogy ő a fiam számára a legjobb választás?
A csillagok ragyogták be az eget, könnyű fátyol alá rejtve a titkokat. Mégis hánnyal kell még megbirkózni, hogy egy se maradjon… könnyű a válasz rá. Titkok mindig is lesznek, hiszen a sötétség is folyton eljön és elrejti a dolgokat…
2010. január 22., péntek
Éjszaka szülötte 04
A szobában beállt a csend és érthetetlenül néztek rám, de én nem szólaltam meg. Talán megerősítésre vagy magyarázatra vártak. De nem bírtam volna szavakba foglalni, azt, amit ez a pillanat okozott számomra.
Végül fogtam magam és ott, ahol voltam leültem a szőnyegre, és a kezeimbe temettem az arcom, amikor egy hideg kéz érintésére lettem figyelmes.
- Ez hihetetlen – nyögte ki végül Emmett – de héj kiscsaj – emelt fel a földről – ez nem olyan nagy gond, majd bulizol velünk – megráztam a fejem és elkezdtek potyogni a könnyeim. Miért ilyen nehéz minden?
- Hány éves vagy? – jött a kérdés Anthonytól
- Több mint te – szipogtam a könnyfátyolom keresztül. Éreztem, hogy odajön mellém, és szorosan magához ölel. Nem mondtam semmit, ahogy ő sem. Csak szorosan tartott, én pedig belesimultam az ölelésébe, jó mélyen beszippantva az illatát. Ez egy kicsit megnyugtatott. – Miért ilyen nehéz élni? – nevettem fel keserűen.
- Megengeded, hogy segítsek? – szólított meg Jasper. Aprót bólintottam, mire éreztem, ahogy a szomorúságom továbbillan, és helyét átveszi a boldogság.
- Köszönöm – biccentettem Jasper felé – nos a kérdésedre a válasz – húzódtam hátrébb Anthonytól, hogy a szemébe nézhessek – Egy hét múlva ismét kerek számot ünnepelhetek a születésnapomon – de persze nem érték be ennyivel… én pedig féltem elmondani, nekik, hogy pontosan mennyi is vagyok. Hogyan, amikor azt is csak kérdések övezték volna? Nem akartam ennyire válaszolni.
- 300 éves lesz – halottam meg Edward mély hangját, amint a vállamra tette a kezét. De ez a mondat még számomra is hihetetlen volt, nem csak számukra. Láttam az elképedt arcukat, ahogy még a légzést is elfelejtik. Már épp szólni, akartam, hogy lélegezzenek, amikor ismét megláttam, hogy felsőtestük felemelkedik, aztán elernyed…
- Hogy lehetséges ez? – szólt elsőként Carlisle
- Majd később elmondja – hadarta Edward – most Delianak pihennie kell.
- Hiszen nem vagyok fáradt – tiltakoztam azonnal. Majd leesett, hogy így akart kimenteni a beszélgetés többi része alól…
- Hát valami olyasmi – mormolta. Aprót sóhajtottam. Csak én vagyok ilyen figyelmetlen, hogy még ezt se vegyem észre.
- Mikor jártál utoljára suliban? – termett előttem Alice.
- Hát – töprengtem el – azt hiszem még soha nem voltam – mosolyogtam rá, amint megláttam arcán a kétkedést. – Tudod, én egy olyan világban nőttem fel, ahol a nőnek az volt a dolga, hogy az urát szolgálja. Ilyenekre még akkor a férfiak közül is csak a nemesebbeknek volt idejük.
- De utána? – kérdezte egyből
- Menekültem – tártam szét a karjaimat – mit tehettem volna – ültem le Jasper mellé, mert megnyugtatott a jelenléte, s most szükségem volt rá. – Megrémültem, mikor rájöttem, hogy mi is történt velem… de… de… - temettem ismét a kezeimbe az arcom
- Nem, muszáj mindent azonnal elmondanod – ült le mellém Rosalie – látom rajtad, hogy emészted magad a múlt miatt – fogta meg a kezem és húzott az ölébe – majd ha eljön az ideje mindent, megtudunk – és barátságosan elkezdte simogatni a hátamat.
- Köszönöm – leheltem miközben éreztem, hogy elálmosodok, és az álom kezd elhatalmasodni rajtam.
Még halottam, ahogy dúdol nekem és apró mosolyra húzódott a szám, ahogy tudatosult bennem, hogy ez a nő, akit nekem egy hideg kőszoborként emlegetett Frank, most segített nekem. Talán nem is olyan önző és hiú, mint ahogy azt gondoltam róla.
De nem tudtam tovább a gondolataimat folytatni, mert elnyelt a sötétség és végre hosszú évek óta boldogan álomtalan álomba süllyedve aludtam.
Mikor kinyitottam a szemem az öröm szikrái suhant keresztül a testemen. Hihetetlenül jól éreztem magam, és tudtam, hogy most már ténylegesen is kipihent vagyok. Majd hirtelen kinyílt az ajtó és Renessme alakját láttam meg, amint az ágyam mellé suhan.
- Jó reggel – köszönt, amikor mellém ért – hogy aludtál? – kérdezte azonnal.
- Köszönöm, kellemesen – nyújtottam ki a kezeimet, majd hirtelen kiugrottam az ágyból, mert úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kis reggeli tornának. Hiszen olyan régen voltam már a természetben. – Tudnál nekem, egy sportos felszerelést adni, vagy esetleg megvan még a ruha, amiben jöttem? – hadartam egy szuszra.
- Gyere – fogta meg a kezem és kifelé kezdett húzni. Csak most jöttem rá, hogy a tegnapi ruhában vagyok még mindig miközben egy folyosón vezetett végig. Majd egy szobába tuszkolt befelé
- Meg tudnád mondani, mennyit aludtam? – kérdeztem előre félve a választól
- Két teljes napot aludtál végig – mosolygott rám, velem pedig elkezdett forogni a szoba. Hát ezért vagyok ennyire kipihent…
- Valami baj van? – lépett oda hozzám rögtön Renessme
- Nincs semmi baja – halottuk meg Edward hahotázását – csak kicsit kiborult, mert nem szokott ilyen sokat aludni – aztán megjelent az ajtóban – viszont ameddig velünk maradsz, addig szokj hozzá – kacsintott rám, aztán már el is tűnt. Mérges akartam, rá lenni, de hiába, csupán boldogságot éreztem, amikor eszembejutott, hogy manipulálják az érzelmeimet…
- Jasper – visítottam
- Bocsi – jelent meg az ajtóban egy mosoly kíséretében, majd mikor látta, hogy az arcvonásaim kisimulnak, és már nem akarok dühös lenni tovább ment.
- Szokj hozzá – érintette meg a hátam Renessme – itt nem lehet titka senkinek – kuncogott, aztán a kezembe nyomott egy melegítőt, pólót és a fehérneműket. – Remélem jó lesz – sóhajtotta – de előtte menj és tusolj le – Zavarba jöttem, mert csak most jöttem rá, hogy mióta itt vagyok még nem is, fürödtem, de én úgy gondoltam tegnap távozok innen… tűnődtem miközben bólintottam és megfordultam majd kimentem a szobából. De hirtelen megálltam, hova is megyek most?
- A szobádban van egy saját fürdőszoba – jelent meg előttem Bella – ne haragudj, hogy így letámadlak, de Alicenek volt egy látomása, hogy megint Edward fog segíteni és nagyon dühös leszel rá – magyarázta el. Csak most jutott el a tudatomig, hogy van egy saját szobám. Egy szoba, ami az enyém. – Visszatalálsz? – halottam még Bella halk hangját. De a meghatottságtól, nem tudtam neki válaszolni, csak megöleltem, aztán a szoba felé vettem az irányt. Láttam a szemében ez mekkora boldogságot jelent a számára, hogy megérintettem és egy mosollyal ajándékoztam meg őt…
Végül bementem a szobába az ágyra dobáltam a ruhákat, amiket Renessmetől kaptam és beléptem a fürdőszobába. Gyönyörű volt, mégis egyszerű. Azonnal levetkőztem, és beálltam a tus alá. Nem tudnám megmondani, hogy meddig álltam alatta, de hihetetlen jó volt, ahogy a vízcseppek simogatták a testemet. Majd a hajamat is kibontottam és azt is megmostam, s boldogan vettem tudomásul, hogy a hátam közepéig ér. Hát igen, mindig le kellett vágnom, mert folyton zavart az utazásaim során…
Nagy nehezen végül átdörzsöltem magam a kikészített tusfödővel, és samponnal a hajam. Aztán két törölközővel megtörölköztem és kimentem a szobába felöltözni.
Szinte ugrálva mentem le a lépcsőn és szaladtam volna ki az udvarra, amikor Jacob elállta az utam. Kérdőn néztem rá, hiszen nem értettem, mit akar tőlem.
- Vizes hajjal még a végén megfázol – nézett mélyen a szemembe. Hirtelen lehervadt a mosoly a számról, a nagy meglepődésnek köszönhetően, hogy aggódik értem. De gyorsan rendeztem a vonásaimat és nevetve válaszoltam neki.
- Nem fogok megfázni – ráztam a fejem – csak egy fél óra kellene – hunytam le a szemem és képzeltem magam elé a virágokat… - utána visszajönnék – néztem rá nagy boci szemekkel.
- Szó sem lehet róla, amíg vizes a hajad – mondta határozottan.
- Hát jó – sétáltam a nappali közepébe – akkor figyelj és tanulj – kacsintottam rá.
Elkezdtem forogni. Először lassan, majd egyre gyorsabban és a meleg napsütésre gondoltam. Majd megálltam a pörgéssel és ugrottam egyet, a levegőben spárgáztam, és élvezettel emlékeztem vissza, amikor a meleg levegő belekap a hajamba. Guggolva értem földet, de azonnal le is mentem hídba, gyorsan felálltam és elkezdtem táncolni, a fejemet előre hátra mozgatni és elégetten vettem észre, hogy a hajam száraz és a nap sugarai megérkeztek.
Kinyitottam az eddig csukott szemem és mosolyra húztam az ajkaimat. Odasétáltam mellé és felrepítettem a hajzuhatagomat, mire hangos kacagásra lettem figyelmes.
Az emeleten ott állt az összes Cullen. Hát nem nagyszerű?
- Jól nyomod – hahotázott még mindig Emmett
- Gyere, edz velem – incselkedtem neki. Szerettem játszani… de a gondoltaim itt megszakadtak, mert Emmett lefutott elém és a hátára kapott, s a következő percben, már az udvaron álltunk egymással szemben. – Háromra kezdjük
- Oké – vigyorgott – majd megpróbálom nem az összes erőmet felhasználni – de erre már az én kacajomtól zengett az egész erdő…
- Csak használd… - néztem fel az égre, majd Rosalie felé pillantottam – mennyire láthatom el a baját? – kérdeztem tőle
- Amennyire szeretnéd – morogta – mostanában megint túl nagy az egója – tette még hozzá
- Na de szívem – mérgelődött Emmett
- Ne félj – legyintettem Emmett felé – kíméletes leszek – fordítottam neki hátat – kezdheted te. Lássuk, el tudsz e kapni – nevettem fel.
Halottam, ahogy a madarak messze repülnek. S megéreztem, ahogy Emmett közeledik felém. Már épp elkapott volna, amikor kitoltam rá a pajzsom és messze repítettem. Azonnal megfordultam, és kinyújtottam a kezem, s magam felé kezdtem őket visszahúzni, ezzel megállítva Emmettet, hogy beszálljon az erdőbe.
Mindannyian hitetlenkedő pillantásokat lövelltek felém, majd kizártam mindent lehunytam a szemem és csak a „Nagy Mackóra” koncentráltam. Mikor kinyitottam a szemem és elterveztem, hogy odaugrok mögé, már meg is tettem és átfogtam a nyakát…
- Túl könnyű falat vagy nekem – suttogtam a fülébe. Megmerevedett a kezeim között. Majd leugrottam a hátáról. Csak most vettem észre, hogy egy kisebb szélvihart is kelesztettem. Gyorsan cselekedtem, odaugrottam és a közepébe fújtam, talán ha az emberi erőm használom, elrepít, de így a szél két perc alatt összeomlott. Én pedig fogtam magam és besétáltam a házba.
- Éhes vagyok – kiáltottam még, hogy magukhoz térjenek. Megtette a hatását, mert Esme azonnal mellettem termett és sietős léptekkel a konyhába menté.
- Készítettem szendvicset – mutatta fel, amint beértem az étkezőbe. De ott feltűnt, hogy még három tányér van kikészítve, az enyémen kívül. Mégsem kellett megkérdeznem, hogy miért, mert ahogy én helyet foglaltam, bejött Renessme, Jacob és Anthony is.
- Nagyon ügyes voltál – mondták egyhangúan.
- Emmettet még senki nem győzte le ilyen gyorsan – röhögött Jacob – hol tanultál meg ilyen jól mozogni és verekedni? – kérdezte kíváncsian
- Táncolni mindig is szerettem – idéztem fel a múltam – nyomon követtem, hogyan alakult az évek során… bár azt hiszem egy kicsit, lemaradtam, mert egy pár éve nem néztem már utána…
- És a harci tudásod? – kíváncsiskodott Renessme is
- Az az évek alatt ragadt rám – haraptam bele a szendvicsembe. A továbbiakban senki nem szólt semmit, csak csöndesen eszegettünk. Mikor végezem és szálltam volna le a székről, akkor toppant be a Alice és kérdés nélkül a nappaliba rángatott és leültetett egy kanapéra.
- Azt szeretnénk tudni, meddig maradsz velünk? – tért egyből a tárgyra.
- Még nem tudom – válaszoltam őszintén
- Mit szólnál, ha beirtanánk téged is a suliba? Akkor ismét emberek között lehetnél – lelkesedett – és ha valamit nem értesz, majd mi segítünk. Úgyis sokszor jártuk már ki a gimit…
- Hát nem is tudom… - hezitáltam – nem biztos, hogy ez jó ötlet…
- Légyszi… légyszi… - könyörgött Alice
- Nem lesz semmi baj, mi is ott leszünk – vette át a szót Edward. Mélyet sóhajtottam, aztán megráztam a fejem, jelezve mennyire nem tetszik ez nekem. Majd végül kimondtam az ítéletem
- Rendben, de ha bármilyen kellemetlenség adódna, azonnal elmegyek… - döntöttem el.
- Jupí – ugrott a nyakamba Alice – akkor elmegyünk még ma vásárolni. Holnap beíratlak a suliba… Jaj annyira jó lesz – ugrándozott – Tényleg ugye akarsz jönni velem, vásárolni? – állt meg egy percre. Eltöprengtem, ha már csak a tudat, hogy vásárolhat, így lázba hozza, nem sok jót ígér a többi sem…
- Most inkább maradnék. Legközelebb pedig együtt megyünk – közben Alicet figyeltem, ahogy az arca eltorzult egy percre, de amint meghallotta a második mondatom, ismét ugrándozott és folytatta az előbbi monológját. És csak mondta, és mondta, és mondta…
Már nem is értettem, mit mond, mikor egyszer hirtelen megállt előttem és megfogta az én két kezem
- Szuper lesz – nézett mélyen a szemembe – ne félj nem lesz semmi gond. Jól fogod érezni magad nálunk. Láttam – kacsintott rám – de most mennem kell – eresztette el a kezeimet – még be kell vásárolnom, a legújabb testvéremnek – mosolyt felém
- Várj, én is megyek – kiáltott utána Rosalie. Aztán már csak az autó süvítését lehetett hallani.
- Remélem ez nem, okoz nektek gondot – pillantottam Esme és Carlisle felé
- Ugyan – mondták egyszerre – mi csak örülünk, ha te is családunk része leszel.
- Köszönöm – hatódtam meg – hm, akkor iskolába fogok járni… majd mesél nekem valaki, milyen is az?
- Gyere – jött oda mellém Bella – mit szólnál, ha egy filmet néznék meg róla? – félve néztem rá, mert fogalmam sem volt az micsoda.
- Azt is elmagyarázzuk mi – halottam meg Edward öblös nevetését.
Egy kicsit féltem, hogy mi fog ebből kisülni, de nagyon örültem, hogy végre nem kell egyedül lennem és van, akire számíthatok. Boldoggá tettek, azzal hogy türelmesek voltak hozzám és nem kényszeríttetek arra, hogy rögtön, mindent elmondjak nekik…
Végül fogtam magam és ott, ahol voltam leültem a szőnyegre, és a kezeimbe temettem az arcom, amikor egy hideg kéz érintésére lettem figyelmes.
- Ez hihetetlen – nyögte ki végül Emmett – de héj kiscsaj – emelt fel a földről – ez nem olyan nagy gond, majd bulizol velünk – megráztam a fejem és elkezdtek potyogni a könnyeim. Miért ilyen nehéz minden?
- Hány éves vagy? – jött a kérdés Anthonytól
- Több mint te – szipogtam a könnyfátyolom keresztül. Éreztem, hogy odajön mellém, és szorosan magához ölel. Nem mondtam semmit, ahogy ő sem. Csak szorosan tartott, én pedig belesimultam az ölelésébe, jó mélyen beszippantva az illatát. Ez egy kicsit megnyugtatott. – Miért ilyen nehéz élni? – nevettem fel keserűen.
- Megengeded, hogy segítsek? – szólított meg Jasper. Aprót bólintottam, mire éreztem, ahogy a szomorúságom továbbillan, és helyét átveszi a boldogság.
- Köszönöm – biccentettem Jasper felé – nos a kérdésedre a válasz – húzódtam hátrébb Anthonytól, hogy a szemébe nézhessek – Egy hét múlva ismét kerek számot ünnepelhetek a születésnapomon – de persze nem érték be ennyivel… én pedig féltem elmondani, nekik, hogy pontosan mennyi is vagyok. Hogyan, amikor azt is csak kérdések övezték volna? Nem akartam ennyire válaszolni.
- 300 éves lesz – halottam meg Edward mély hangját, amint a vállamra tette a kezét. De ez a mondat még számomra is hihetetlen volt, nem csak számukra. Láttam az elképedt arcukat, ahogy még a légzést is elfelejtik. Már épp szólni, akartam, hogy lélegezzenek, amikor ismét megláttam, hogy felsőtestük felemelkedik, aztán elernyed…
- Hogy lehetséges ez? – szólt elsőként Carlisle
- Majd később elmondja – hadarta Edward – most Delianak pihennie kell.
- Hiszen nem vagyok fáradt – tiltakoztam azonnal. Majd leesett, hogy így akart kimenteni a beszélgetés többi része alól…
- Hát valami olyasmi – mormolta. Aprót sóhajtottam. Csak én vagyok ilyen figyelmetlen, hogy még ezt se vegyem észre.
- Mikor jártál utoljára suliban? – termett előttem Alice.
- Hát – töprengtem el – azt hiszem még soha nem voltam – mosolyogtam rá, amint megláttam arcán a kétkedést. – Tudod, én egy olyan világban nőttem fel, ahol a nőnek az volt a dolga, hogy az urát szolgálja. Ilyenekre még akkor a férfiak közül is csak a nemesebbeknek volt idejük.
- De utána? – kérdezte egyből
- Menekültem – tártam szét a karjaimat – mit tehettem volna – ültem le Jasper mellé, mert megnyugtatott a jelenléte, s most szükségem volt rá. – Megrémültem, mikor rájöttem, hogy mi is történt velem… de… de… - temettem ismét a kezeimbe az arcom
- Nem, muszáj mindent azonnal elmondanod – ült le mellém Rosalie – látom rajtad, hogy emészted magad a múlt miatt – fogta meg a kezem és húzott az ölébe – majd ha eljön az ideje mindent, megtudunk – és barátságosan elkezdte simogatni a hátamat.
- Köszönöm – leheltem miközben éreztem, hogy elálmosodok, és az álom kezd elhatalmasodni rajtam.
Még halottam, ahogy dúdol nekem és apró mosolyra húzódott a szám, ahogy tudatosult bennem, hogy ez a nő, akit nekem egy hideg kőszoborként emlegetett Frank, most segített nekem. Talán nem is olyan önző és hiú, mint ahogy azt gondoltam róla.
De nem tudtam tovább a gondolataimat folytatni, mert elnyelt a sötétség és végre hosszú évek óta boldogan álomtalan álomba süllyedve aludtam.
Mikor kinyitottam a szemem az öröm szikrái suhant keresztül a testemen. Hihetetlenül jól éreztem magam, és tudtam, hogy most már ténylegesen is kipihent vagyok. Majd hirtelen kinyílt az ajtó és Renessme alakját láttam meg, amint az ágyam mellé suhan.
- Jó reggel – köszönt, amikor mellém ért – hogy aludtál? – kérdezte azonnal.
- Köszönöm, kellemesen – nyújtottam ki a kezeimet, majd hirtelen kiugrottam az ágyból, mert úgy éreztem, hogy itt az ideje egy kis reggeli tornának. Hiszen olyan régen voltam már a természetben. – Tudnál nekem, egy sportos felszerelést adni, vagy esetleg megvan még a ruha, amiben jöttem? – hadartam egy szuszra.
- Gyere – fogta meg a kezem és kifelé kezdett húzni. Csak most jöttem rá, hogy a tegnapi ruhában vagyok még mindig miközben egy folyosón vezetett végig. Majd egy szobába tuszkolt befelé
- Meg tudnád mondani, mennyit aludtam? – kérdeztem előre félve a választól
- Két teljes napot aludtál végig – mosolygott rám, velem pedig elkezdett forogni a szoba. Hát ezért vagyok ennyire kipihent…
- Valami baj van? – lépett oda hozzám rögtön Renessme
- Nincs semmi baja – halottuk meg Edward hahotázását – csak kicsit kiborult, mert nem szokott ilyen sokat aludni – aztán megjelent az ajtóban – viszont ameddig velünk maradsz, addig szokj hozzá – kacsintott rám, aztán már el is tűnt. Mérges akartam, rá lenni, de hiába, csupán boldogságot éreztem, amikor eszembejutott, hogy manipulálják az érzelmeimet…
- Jasper – visítottam
- Bocsi – jelent meg az ajtóban egy mosoly kíséretében, majd mikor látta, hogy az arcvonásaim kisimulnak, és már nem akarok dühös lenni tovább ment.
- Szokj hozzá – érintette meg a hátam Renessme – itt nem lehet titka senkinek – kuncogott, aztán a kezembe nyomott egy melegítőt, pólót és a fehérneműket. – Remélem jó lesz – sóhajtotta – de előtte menj és tusolj le – Zavarba jöttem, mert csak most jöttem rá, hogy mióta itt vagyok még nem is, fürödtem, de én úgy gondoltam tegnap távozok innen… tűnődtem miközben bólintottam és megfordultam majd kimentem a szobából. De hirtelen megálltam, hova is megyek most?
- A szobádban van egy saját fürdőszoba – jelent meg előttem Bella – ne haragudj, hogy így letámadlak, de Alicenek volt egy látomása, hogy megint Edward fog segíteni és nagyon dühös leszel rá – magyarázta el. Csak most jutott el a tudatomig, hogy van egy saját szobám. Egy szoba, ami az enyém. – Visszatalálsz? – halottam még Bella halk hangját. De a meghatottságtól, nem tudtam neki válaszolni, csak megöleltem, aztán a szoba felé vettem az irányt. Láttam a szemében ez mekkora boldogságot jelent a számára, hogy megérintettem és egy mosollyal ajándékoztam meg őt…
Végül bementem a szobába az ágyra dobáltam a ruhákat, amiket Renessmetől kaptam és beléptem a fürdőszobába. Gyönyörű volt, mégis egyszerű. Azonnal levetkőztem, és beálltam a tus alá. Nem tudnám megmondani, hogy meddig álltam alatta, de hihetetlen jó volt, ahogy a vízcseppek simogatták a testemet. Majd a hajamat is kibontottam és azt is megmostam, s boldogan vettem tudomásul, hogy a hátam közepéig ér. Hát igen, mindig le kellett vágnom, mert folyton zavart az utazásaim során…
Nagy nehezen végül átdörzsöltem magam a kikészített tusfödővel, és samponnal a hajam. Aztán két törölközővel megtörölköztem és kimentem a szobába felöltözni.
Szinte ugrálva mentem le a lépcsőn és szaladtam volna ki az udvarra, amikor Jacob elállta az utam. Kérdőn néztem rá, hiszen nem értettem, mit akar tőlem.
- Vizes hajjal még a végén megfázol – nézett mélyen a szemembe. Hirtelen lehervadt a mosoly a számról, a nagy meglepődésnek köszönhetően, hogy aggódik értem. De gyorsan rendeztem a vonásaimat és nevetve válaszoltam neki.
- Nem fogok megfázni – ráztam a fejem – csak egy fél óra kellene – hunytam le a szemem és képzeltem magam elé a virágokat… - utána visszajönnék – néztem rá nagy boci szemekkel.
- Szó sem lehet róla, amíg vizes a hajad – mondta határozottan.
- Hát jó – sétáltam a nappali közepébe – akkor figyelj és tanulj – kacsintottam rá.
Elkezdtem forogni. Először lassan, majd egyre gyorsabban és a meleg napsütésre gondoltam. Majd megálltam a pörgéssel és ugrottam egyet, a levegőben spárgáztam, és élvezettel emlékeztem vissza, amikor a meleg levegő belekap a hajamba. Guggolva értem földet, de azonnal le is mentem hídba, gyorsan felálltam és elkezdtem táncolni, a fejemet előre hátra mozgatni és elégetten vettem észre, hogy a hajam száraz és a nap sugarai megérkeztek.
Kinyitottam az eddig csukott szemem és mosolyra húztam az ajkaimat. Odasétáltam mellé és felrepítettem a hajzuhatagomat, mire hangos kacagásra lettem figyelmes.
Az emeleten ott állt az összes Cullen. Hát nem nagyszerű?
- Jól nyomod – hahotázott még mindig Emmett
- Gyere, edz velem – incselkedtem neki. Szerettem játszani… de a gondoltaim itt megszakadtak, mert Emmett lefutott elém és a hátára kapott, s a következő percben, már az udvaron álltunk egymással szemben. – Háromra kezdjük
- Oké – vigyorgott – majd megpróbálom nem az összes erőmet felhasználni – de erre már az én kacajomtól zengett az egész erdő…
- Csak használd… - néztem fel az égre, majd Rosalie felé pillantottam – mennyire láthatom el a baját? – kérdeztem tőle
- Amennyire szeretnéd – morogta – mostanában megint túl nagy az egója – tette még hozzá
- Na de szívem – mérgelődött Emmett
- Ne félj – legyintettem Emmett felé – kíméletes leszek – fordítottam neki hátat – kezdheted te. Lássuk, el tudsz e kapni – nevettem fel.
Halottam, ahogy a madarak messze repülnek. S megéreztem, ahogy Emmett közeledik felém. Már épp elkapott volna, amikor kitoltam rá a pajzsom és messze repítettem. Azonnal megfordultam, és kinyújtottam a kezem, s magam felé kezdtem őket visszahúzni, ezzel megállítva Emmettet, hogy beszálljon az erdőbe.
Mindannyian hitetlenkedő pillantásokat lövelltek felém, majd kizártam mindent lehunytam a szemem és csak a „Nagy Mackóra” koncentráltam. Mikor kinyitottam a szemem és elterveztem, hogy odaugrok mögé, már meg is tettem és átfogtam a nyakát…
- Túl könnyű falat vagy nekem – suttogtam a fülébe. Megmerevedett a kezeim között. Majd leugrottam a hátáról. Csak most vettem észre, hogy egy kisebb szélvihart is kelesztettem. Gyorsan cselekedtem, odaugrottam és a közepébe fújtam, talán ha az emberi erőm használom, elrepít, de így a szél két perc alatt összeomlott. Én pedig fogtam magam és besétáltam a házba.
- Éhes vagyok – kiáltottam még, hogy magukhoz térjenek. Megtette a hatását, mert Esme azonnal mellettem termett és sietős léptekkel a konyhába menté.
- Készítettem szendvicset – mutatta fel, amint beértem az étkezőbe. De ott feltűnt, hogy még három tányér van kikészítve, az enyémen kívül. Mégsem kellett megkérdeznem, hogy miért, mert ahogy én helyet foglaltam, bejött Renessme, Jacob és Anthony is.
- Nagyon ügyes voltál – mondták egyhangúan.
- Emmettet még senki nem győzte le ilyen gyorsan – röhögött Jacob – hol tanultál meg ilyen jól mozogni és verekedni? – kérdezte kíváncsian
- Táncolni mindig is szerettem – idéztem fel a múltam – nyomon követtem, hogyan alakult az évek során… bár azt hiszem egy kicsit, lemaradtam, mert egy pár éve nem néztem már utána…
- És a harci tudásod? – kíváncsiskodott Renessme is
- Az az évek alatt ragadt rám – haraptam bele a szendvicsembe. A továbbiakban senki nem szólt semmit, csak csöndesen eszegettünk. Mikor végezem és szálltam volna le a székről, akkor toppant be a Alice és kérdés nélkül a nappaliba rángatott és leültetett egy kanapéra.
- Azt szeretnénk tudni, meddig maradsz velünk? – tért egyből a tárgyra.
- Még nem tudom – válaszoltam őszintén
- Mit szólnál, ha beirtanánk téged is a suliba? Akkor ismét emberek között lehetnél – lelkesedett – és ha valamit nem értesz, majd mi segítünk. Úgyis sokszor jártuk már ki a gimit…
- Hát nem is tudom… - hezitáltam – nem biztos, hogy ez jó ötlet…
- Légyszi… légyszi… - könyörgött Alice
- Nem lesz semmi baj, mi is ott leszünk – vette át a szót Edward. Mélyet sóhajtottam, aztán megráztam a fejem, jelezve mennyire nem tetszik ez nekem. Majd végül kimondtam az ítéletem
- Rendben, de ha bármilyen kellemetlenség adódna, azonnal elmegyek… - döntöttem el.
- Jupí – ugrott a nyakamba Alice – akkor elmegyünk még ma vásárolni. Holnap beíratlak a suliba… Jaj annyira jó lesz – ugrándozott – Tényleg ugye akarsz jönni velem, vásárolni? – állt meg egy percre. Eltöprengtem, ha már csak a tudat, hogy vásárolhat, így lázba hozza, nem sok jót ígér a többi sem…
- Most inkább maradnék. Legközelebb pedig együtt megyünk – közben Alicet figyeltem, ahogy az arca eltorzult egy percre, de amint meghallotta a második mondatom, ismét ugrándozott és folytatta az előbbi monológját. És csak mondta, és mondta, és mondta…
Már nem is értettem, mit mond, mikor egyszer hirtelen megállt előttem és megfogta az én két kezem
- Szuper lesz – nézett mélyen a szemembe – ne félj nem lesz semmi gond. Jól fogod érezni magad nálunk. Láttam – kacsintott rám – de most mennem kell – eresztette el a kezeimet – még be kell vásárolnom, a legújabb testvéremnek – mosolyt felém
- Várj, én is megyek – kiáltott utána Rosalie. Aztán már csak az autó süvítését lehetett hallani.
- Remélem ez nem, okoz nektek gondot – pillantottam Esme és Carlisle felé
- Ugyan – mondták egyszerre – mi csak örülünk, ha te is családunk része leszel.
- Köszönöm – hatódtam meg – hm, akkor iskolába fogok járni… majd mesél nekem valaki, milyen is az?
- Gyere – jött oda mellém Bella – mit szólnál, ha egy filmet néznék meg róla? – félve néztem rá, mert fogalmam sem volt az micsoda.
- Azt is elmagyarázzuk mi – halottam meg Edward öblös nevetését.
Egy kicsit féltem, hogy mi fog ebből kisülni, de nagyon örültem, hogy végre nem kell egyedül lennem és van, akire számíthatok. Boldoggá tettek, azzal hogy türelmesek voltak hozzám és nem kényszeríttetek arra, hogy rögtön, mindent elmondjak nekik…
2010. január 19., kedd
Éjszaka szülötte 03
(Delia szemszöge)
Miközben a lépcsőn mentem lefelé, akaratlanul is, a házat vettem szemügyre. Nagyon otthonos volt. Rend uralkodott mindenhol, sehol nem lehetett látni egy porszemet. A berendezés pedig egyszerűen lenyűgöző volt…
- Örülök, hogy így tetszik az otthonunk – hangzott fel Edward hangja – de talán lejöhetnél a körünkbe is
- Hiszen oda tartok – szóltam neki vissza
- Akkor segítek – hangzott fel egy mély öblös nevetés. Mire rákérdezhettem volna, miről beszél, már csak egy árny közeledését láttam és a következő percben, a nappaliban álltam – így ni emberlány – nevetett Emmett. Csak megforgattam a szemeimet türelmetlenkedésén, de végül helyet foglaltam egy üres fotelban.
Már mindenki itt volt. Majdnem pont úgy ültek, mint tegnap. Esme és Carlisle a kanapén a tv-vel szemben. A mellettük lévő ülőgarnitúrán Alice, Jasper és Rosalie. Mellettük Bella és Edward egy fotelben, velük szemben Renessme, Jacob és Anthony egy másik kanapén. S ott állt mellettem Emmett.
Felnéztem rá, olyan magas és erős ez a humorzsák. Vajon azért van, itt hogy nehogy megszökjek? Nevettem volna ismét, amikor megszólítottak.
- Tegnap elmondtad, hogy mindannyiunkat ismersz – kezdte Carlisle – és ezt bizonyítottad, hogy fel is ismertél minket – bólintottam – honnan tudsz ennyit? – kérdezte
- Ez hosszú… - sóhajtottam
- Van időnk – mondták egyhangúan. Ezen csak mosolyogni tudtam. A kíváncsiság egyszerűen elűzhetetlen. Bármi is vagy, ha lecsap rád, meg sem próbálsz ellenállni, csak mész, hogy végre megtudd, amire oly nagy áhítattal vágysz.
- Ez így igaz – mondta Edward a gondolataimra, de rögtön rá is tért a tárgyra – tegnap egy legendát is említettél, erről is mesélnél? – nézett rám
- Hát persze – mosolyogtam – a legenda Carlisleval kezdődik és Emmettel zárul. Bár ez nem teljesen, jó megfogalmazás – morfondíroztam – mégis úgy gondolom, kezdhetném innen is…
- Jó csak mondj már valamit – szólt rám Rosalie csípősen – már megőrjít, hogy nem tudok semmit – mondta kicsit higgadtabb hangvétele. Végül nagy levegőt vettem és belekezdtem, az életem egy darabjának mesélésébe.
- A 19 században volt egy kedves ismerősöm, aki sokat tudott – emlékeztem még vissza Frankra – Akkoriban még hittek a fajtátok létezésében. Ő volt az én tanárom – néztem közben rájuk – már idős ember volt, mikor találkoztunk, de ő hitt benne, hogy szükségem van arra a tudásra, amit ő tud. Ezért, mikor a falujukba költöztem, megkeresett és elmesélte, amit a misztikus lényekről megtudott. Először nem nagyon akartam neki hinni… - gondolkodtam el – hiába találkoztam már akkor is vámpírral…
- Találkoztál már vámpírral? – kerekedett ki a szeme Jaspernek.
- Sőt még beszélgettem is vele – nevettem az arckifejezését látva – de ez most nem lényeg – tereltem vissza a témát, az eredetihez – tehát ez az ismerősöm volt, aki a vámpírokról felvilágosított. Megtanította, hogy miről lehet felismerni titeket, hogy mi az, ami megöli a fajtátokat – grimaszoltam – és a vér iránti vágyakozásotokért nem gyűlölhetem, azt, amit nem ismerek… - sóhajtottam
- Ezt nem értem – szólalt meg Jacob – a vér, a vámpírok lételeme. Már miért ne lehetne gyűlölni őket, azért, mert megölnek egy ártatlan embert? – nézett mélyen a szemembe. Elmosolyodtam a hevességén.
- Látszik, hogy nem vagy vámpír – sütöttem le a szemeimet – tudod, amikor én először halottam erről, hasonlóképp vélekedtem, mint most te. Nem értettem, miért nem lehet azt gyűlölni, aki megöl valakit? – álltam fel – miért kellene megértenem, azt, aki mást nem próbál? – sétáltam körbe – miért akarja velem megértetni a gyilkolás ösztönös cselekedetét? – nevettem fel érzelemmentesen.
- Hm ez érdekes – szólalt meg Carlisle – és sikerült megértened?
- Ezt nem lehet – fordultam felé – hogy tudnál, olyat megérteni, amit te magad nem művelsz? Nem lehet – ráztam a fejem…
- De akkor… - szólalt meg Renessme
- Elfogadtam… - megrántottam a vállam – hiszen ti nem tudtok ellene mit tenni. A vér számotokra olyan, mint számomra az étel. Alapszükséglet.
- Tehát ennyi? – suttogta Anthony – elfogadtad és kész? – duzzogott.
- Nem egészen – sétáltam mellé – megmutatták – kuncogtam és megsimogattam az arcát… az arcvonásai azonnal kisimultak és rám emelte nagy barna szemeit.
- Te voltál vámpír vadászaton? – kiáltották szinte együttesen
- Igen – fordultam feléjük és sétáltam a helyem felé – az a vámpír… ő is úgy nevezett vegetáriánus volt… - ültem le ismét a fotelbe, amelyből az előbb keltem fel – mikor elmeséltem neki, hogy tudom, ő vámpír megkérdtem, vigyen magával az egyik vadászatára…
- Ő meg volt olyan bátor, hogy magával vigyen? – hökkent meg Emmett
- Dehogy – fogtam meg a kezét – érzed? – pillantottam a kézfejére, ahol megérintettem
- Mit is? – nézett rám félve
- Hát ezt… - vigyorogtam rá
- Meleg … hideg … most megint meleg… most megint hideg… - nyíltak el az ajkai a csodálkozástól – de… de hogy csinálod? Hiszen tegnap is, az a kis mutatványod…
- Oh – emlékeztem vissza – nem baj, ha megnézem? – félve pillantottam feléjük – olyan kíváncsi vagyok, és ilyenkor éhes is – kordul meg bizonyítékként a hasam.
- Hát akkor gyere – fogta meg a kezem Emmett. Furán nézhettem rá, mert a kacajától zengett ismét a ház – ha már az előbb ilyen élményben részesítettél – kacsintott rám. Megráztam a fejem. Hát ő sosem fog felnőni, most én vagyok neki a játéka, ezért nem enged el… de nem volt időm ezen gondolkozni, mert elkezdett az ablak felé húzni, s közvetlenül a művem előtt állt meg.
- Hát ezért nem bírtam tegnap – hunytam le a szemem – ez gyönyörű lett – hatódtam meg. A rózsa pontos mása volt egy igazinak. Igaz színtelen volt, de még az üvegen sem látszódott meg, hogy én millió apró darabra törtem tegnap este. Hozzá kellett érnem, de nem tört össze a kezem nyomán. Mosolyognom kellett. Talán ez lett az egyik legszebb művem. Hát ezt teszik velem, a jó aurák, jöttem rá.
- Érzed az aurákat is? – fordított maga felé Edward – mennyi rejtély övez téged? – lépett közelebb hozzám – még csak nem is gondolsz soha semmi olyanra, amiből rájöhetnék, bármire veled kapcsolatban. Olyan, mintha már gyakorlott lennél…
- A Volturit nem teszed fel – húztam fel a szemöldököm – hiszen előlük menekültem el – fújtattam – azt nem akarod, tudni, hogy csináltam?
- Dehogynem! – csattant fel Edward
- A Volturit – kiáltott fel Jasper – de hiszen ők…
- Nem meséltétek el nekik a tegnap történteket a tisztáson? – néztem szúrósan Edwardra
- Nehéz egy ilyet elmesélni… főleg, hogy még Alice sem látott előre – vált kérdővé a tekintete
- Látod – bújtam ki a karja alatt és sétáltam ismét vissza a fotelemhez – felfogni nehéz mennyi kérdést tennétek fel, ha én most mindent elmondanék – sóhajtottam – még nem vagytok készen rá – fordultam feléjük – de ha ezért elküldtök, megértem – bámultam ki az ablakon
- De miért nem próbálod meg elmondani? – kérdezte Bella
- Ha azt mondom több mint 100 éves vagyok és leragadtam tizenéves emberként, elhinnéd? – pillantottam rá
- Hát… - hezitált
- Nem igazán – mondtam helyette
- Ez hogy lenne lehetséges? – lépett közelebb hozzám Carlisle – hiszen hallom a szívritmusodat is – állt be a szobában a csönd – és teljesen normális
- Mondtam, hogy ember vagyok – tanulmányoztam a földet – de azt soha, hogy olyan lennék, mint a többi…
- De ez mit jelent? – kérdezte Anthony – miben vagy más?
- Mit jelent a halhatatlanság? – egyszerűsítettem
- Azt, hogy örökké élsz – csilingelte Alice
- Örökké? – próbáltam eldönteni számára, hogy kimondom a megfejtés gyanánt alkalmazható szót, mikor is a tekintete üvegessé vált, s remegve kapaszkodott meg Jasper ölelő karjaiban. Pár perc múlva ismét köztünk volt, s hitetlenkedő pillantásokat lövellt felém
- Az nem lehet – mondták egyszerre Edwarddal
- Miért nem? – meglepődtem. Akkor én mégis, hogy élhetek.
- Mondjátok már el nekünk is – szólt ránk Emmett
- Igen, mi is tudni akarjuk – csatlakozott Bella is. De ők csak néztem rám, mint a megkövült szobrok és nem szóltak semmit. Szerintem még nem is lélegeztem.
- Ilyen nem létezik – dünnyögte Edward – mégis mivel magyaráznád
- Nézz rám – mosolyogtam – hát nem egyértelmű. Megrázta a fejét, aztán csak az ajtó csapódást lehetett hallani. Sajnáltam őt, tényleg nem készültek még fel erre.
- Azt mondja, várjuk egy kicsit – szólalt meg egy kis késéssel Bella
- De mire? – kérdeztem egyből
- Azt mondja, igazad van – mondta Carlisle is – még nem készültünk fel erre.
- Ez így igaz – de már nem csinálhatom vissza – üzenem neki, hogy bocsánat. Neki ezt a legnehezebb megérteni…
- De mit… - kérdezték mindannyian együtt
- Hogy miért is létezem én még mindig… - sóhajtottam.
Még csak öt perce volt némaság a szobában, mikor Renessme megjelent a szobában egy tálca íncsiklandozó étellel. Rögtön összefutott a számban a nyál. Letette elém, s én nem győztem ámuldozni, a sokféle finomságon.
- Ezt nem kellett volna – mormoltam, de máris nekiláttam az egyik kenyeret megvajazni, majd egy szelet párizsival már a számba is gyömöszöltem
- Csak egyél nyugodtan – kedveskedett – van bőven, ugye itt vannak a far… – akart még mondani valamit, de gyorsan elfordult és köhintett egyet. Engem is most jobban lefoglalt az evés, mint hogy elgondolkozzak, ezen. Ezután senki, nem szólt senkihez. Némaság uralta az egész házat. Csupán az én szöszmötölésem, az étellel adott hangot.
Már vagy fél órája vártuk a gondolatolvasó visszatérését, amikor mindenki ismét helyet foglaltak az ülőalkalmatosságokon. Én is elpusztítottam, ha jól néztem majdnem egy fél kiló kenyeret és egy üveg almalét. A felvágottból és a lekvárból is már alig volt csupán… hát ennyit tesz, ha rendszertelenül eszik, az ember vagy éppen semmit.
Végül kényelmesen hátradőltem és hallgattam a csöndet, miközben azon agyaltam, mikén üthetném el hasznosabban az időt. Végül felálltam, kivittem a tálcámat és megpróbáltam elpakolni. Ami egy pár mellényúlással sikerült is. Elmostam a tányéromat és a tálcámat is. S meg kellett állapítanom, nagyon otthonos és elegáns konyhájuk van.
Be kellett látnom, minden van itt, ami egy egyszerű tudatlan halandót abba a tévhitbe ringat, hogy itt bizony emberek élnek. Mire kiértem, már mindannyian ott voltak. Edward fel alá járkált és az állát fogta. Alice pedig, még mindig Jasper ölelő karjaiban foglalt helyet, s félve pillantott felém. Én is megálltam, az egyik kanapé háta mögött és megfogva azt, megszólítottam a járkáló vámpírt.
- Mit szeretnél? – köszörültem meg a torkom – most mondjam el nekik, vagy később?
- Talán apránként beadagolhatnád nekik – félve pillantott felém, s én azonnal megértettem, a múltja kísérti ismét. Gyors léptekkel melle termettem és szorosan megöleltem.
- Vele biztos nem történt volna meg – gördült ki egy kósza könnycsepp a szememből – őt meg is vizsgálták. Jól tetted, amit akkor.
- De mégis… - suttogta és végre átölelt – félelmetes, hogy pont emiatt nem tudtál, akkoriban meghalni…
- Igen én is meglepődtem – váltam el tőle nevetne
- Na akkor végre mi is megtudhatunk valamit – kérdezte csípőre tett kézzel Rosalie. Edward rám pillantott, én pedig csak bólintottam. Tedd azt, amit helyesnek tartasz… mondtam neki gondolatban
- Delia halhatatlan – mondta ki azt a két szót, ami a sorsomat megpecsételte, sok-sok évvel ezelőtt…
Miközben a lépcsőn mentem lefelé, akaratlanul is, a házat vettem szemügyre. Nagyon otthonos volt. Rend uralkodott mindenhol, sehol nem lehetett látni egy porszemet. A berendezés pedig egyszerűen lenyűgöző volt…
- Örülök, hogy így tetszik az otthonunk – hangzott fel Edward hangja – de talán lejöhetnél a körünkbe is
- Hiszen oda tartok – szóltam neki vissza
- Akkor segítek – hangzott fel egy mély öblös nevetés. Mire rákérdezhettem volna, miről beszél, már csak egy árny közeledését láttam és a következő percben, a nappaliban álltam – így ni emberlány – nevetett Emmett. Csak megforgattam a szemeimet türelmetlenkedésén, de végül helyet foglaltam egy üres fotelban.
Már mindenki itt volt. Majdnem pont úgy ültek, mint tegnap. Esme és Carlisle a kanapén a tv-vel szemben. A mellettük lévő ülőgarnitúrán Alice, Jasper és Rosalie. Mellettük Bella és Edward egy fotelben, velük szemben Renessme, Jacob és Anthony egy másik kanapén. S ott állt mellettem Emmett.
Felnéztem rá, olyan magas és erős ez a humorzsák. Vajon azért van, itt hogy nehogy megszökjek? Nevettem volna ismét, amikor megszólítottak.
- Tegnap elmondtad, hogy mindannyiunkat ismersz – kezdte Carlisle – és ezt bizonyítottad, hogy fel is ismertél minket – bólintottam – honnan tudsz ennyit? – kérdezte
- Ez hosszú… - sóhajtottam
- Van időnk – mondták egyhangúan. Ezen csak mosolyogni tudtam. A kíváncsiság egyszerűen elűzhetetlen. Bármi is vagy, ha lecsap rád, meg sem próbálsz ellenállni, csak mész, hogy végre megtudd, amire oly nagy áhítattal vágysz.
- Ez így igaz – mondta Edward a gondolataimra, de rögtön rá is tért a tárgyra – tegnap egy legendát is említettél, erről is mesélnél? – nézett rám
- Hát persze – mosolyogtam – a legenda Carlisleval kezdődik és Emmettel zárul. Bár ez nem teljesen, jó megfogalmazás – morfondíroztam – mégis úgy gondolom, kezdhetném innen is…
- Jó csak mondj már valamit – szólt rám Rosalie csípősen – már megőrjít, hogy nem tudok semmit – mondta kicsit higgadtabb hangvétele. Végül nagy levegőt vettem és belekezdtem, az életem egy darabjának mesélésébe.
- A 19 században volt egy kedves ismerősöm, aki sokat tudott – emlékeztem még vissza Frankra – Akkoriban még hittek a fajtátok létezésében. Ő volt az én tanárom – néztem közben rájuk – már idős ember volt, mikor találkoztunk, de ő hitt benne, hogy szükségem van arra a tudásra, amit ő tud. Ezért, mikor a falujukba költöztem, megkeresett és elmesélte, amit a misztikus lényekről megtudott. Először nem nagyon akartam neki hinni… - gondolkodtam el – hiába találkoztam már akkor is vámpírral…
- Találkoztál már vámpírral? – kerekedett ki a szeme Jaspernek.
- Sőt még beszélgettem is vele – nevettem az arckifejezését látva – de ez most nem lényeg – tereltem vissza a témát, az eredetihez – tehát ez az ismerősöm volt, aki a vámpírokról felvilágosított. Megtanította, hogy miről lehet felismerni titeket, hogy mi az, ami megöli a fajtátokat – grimaszoltam – és a vér iránti vágyakozásotokért nem gyűlölhetem, azt, amit nem ismerek… - sóhajtottam
- Ezt nem értem – szólalt meg Jacob – a vér, a vámpírok lételeme. Már miért ne lehetne gyűlölni őket, azért, mert megölnek egy ártatlan embert? – nézett mélyen a szemembe. Elmosolyodtam a hevességén.
- Látszik, hogy nem vagy vámpír – sütöttem le a szemeimet – tudod, amikor én először halottam erről, hasonlóképp vélekedtem, mint most te. Nem értettem, miért nem lehet azt gyűlölni, aki megöl valakit? – álltam fel – miért kellene megértenem, azt, aki mást nem próbál? – sétáltam körbe – miért akarja velem megértetni a gyilkolás ösztönös cselekedetét? – nevettem fel érzelemmentesen.
- Hm ez érdekes – szólalt meg Carlisle – és sikerült megértened?
- Ezt nem lehet – fordultam felé – hogy tudnál, olyat megérteni, amit te magad nem művelsz? Nem lehet – ráztam a fejem…
- De akkor… - szólalt meg Renessme
- Elfogadtam… - megrántottam a vállam – hiszen ti nem tudtok ellene mit tenni. A vér számotokra olyan, mint számomra az étel. Alapszükséglet.
- Tehát ennyi? – suttogta Anthony – elfogadtad és kész? – duzzogott.
- Nem egészen – sétáltam mellé – megmutatták – kuncogtam és megsimogattam az arcát… az arcvonásai azonnal kisimultak és rám emelte nagy barna szemeit.
- Te voltál vámpír vadászaton? – kiáltották szinte együttesen
- Igen – fordultam feléjük és sétáltam a helyem felé – az a vámpír… ő is úgy nevezett vegetáriánus volt… - ültem le ismét a fotelbe, amelyből az előbb keltem fel – mikor elmeséltem neki, hogy tudom, ő vámpír megkérdtem, vigyen magával az egyik vadászatára…
- Ő meg volt olyan bátor, hogy magával vigyen? – hökkent meg Emmett
- Dehogy – fogtam meg a kezét – érzed? – pillantottam a kézfejére, ahol megérintettem
- Mit is? – nézett rám félve
- Hát ezt… - vigyorogtam rá
- Meleg … hideg … most megint meleg… most megint hideg… - nyíltak el az ajkai a csodálkozástól – de… de hogy csinálod? Hiszen tegnap is, az a kis mutatványod…
- Oh – emlékeztem vissza – nem baj, ha megnézem? – félve pillantottam feléjük – olyan kíváncsi vagyok, és ilyenkor éhes is – kordul meg bizonyítékként a hasam.
- Hát akkor gyere – fogta meg a kezem Emmett. Furán nézhettem rá, mert a kacajától zengett ismét a ház – ha már az előbb ilyen élményben részesítettél – kacsintott rám. Megráztam a fejem. Hát ő sosem fog felnőni, most én vagyok neki a játéka, ezért nem enged el… de nem volt időm ezen gondolkozni, mert elkezdett az ablak felé húzni, s közvetlenül a művem előtt állt meg.
- Hát ezért nem bírtam tegnap – hunytam le a szemem – ez gyönyörű lett – hatódtam meg. A rózsa pontos mása volt egy igazinak. Igaz színtelen volt, de még az üvegen sem látszódott meg, hogy én millió apró darabra törtem tegnap este. Hozzá kellett érnem, de nem tört össze a kezem nyomán. Mosolyognom kellett. Talán ez lett az egyik legszebb művem. Hát ezt teszik velem, a jó aurák, jöttem rá.
- Érzed az aurákat is? – fordított maga felé Edward – mennyi rejtély övez téged? – lépett közelebb hozzám – még csak nem is gondolsz soha semmi olyanra, amiből rájöhetnék, bármire veled kapcsolatban. Olyan, mintha már gyakorlott lennél…
- A Volturit nem teszed fel – húztam fel a szemöldököm – hiszen előlük menekültem el – fújtattam – azt nem akarod, tudni, hogy csináltam?
- Dehogynem! – csattant fel Edward
- A Volturit – kiáltott fel Jasper – de hiszen ők…
- Nem meséltétek el nekik a tegnap történteket a tisztáson? – néztem szúrósan Edwardra
- Nehéz egy ilyet elmesélni… főleg, hogy még Alice sem látott előre – vált kérdővé a tekintete
- Látod – bújtam ki a karja alatt és sétáltam ismét vissza a fotelemhez – felfogni nehéz mennyi kérdést tennétek fel, ha én most mindent elmondanék – sóhajtottam – még nem vagytok készen rá – fordultam feléjük – de ha ezért elküldtök, megértem – bámultam ki az ablakon
- De miért nem próbálod meg elmondani? – kérdezte Bella
- Ha azt mondom több mint 100 éves vagyok és leragadtam tizenéves emberként, elhinnéd? – pillantottam rá
- Hát… - hezitált
- Nem igazán – mondtam helyette
- Ez hogy lenne lehetséges? – lépett közelebb hozzám Carlisle – hiszen hallom a szívritmusodat is – állt be a szobában a csönd – és teljesen normális
- Mondtam, hogy ember vagyok – tanulmányoztam a földet – de azt soha, hogy olyan lennék, mint a többi…
- De ez mit jelent? – kérdezte Anthony – miben vagy más?
- Mit jelent a halhatatlanság? – egyszerűsítettem
- Azt, hogy örökké élsz – csilingelte Alice
- Örökké? – próbáltam eldönteni számára, hogy kimondom a megfejtés gyanánt alkalmazható szót, mikor is a tekintete üvegessé vált, s remegve kapaszkodott meg Jasper ölelő karjaiban. Pár perc múlva ismét köztünk volt, s hitetlenkedő pillantásokat lövellt felém
- Az nem lehet – mondták egyszerre Edwarddal
- Miért nem? – meglepődtem. Akkor én mégis, hogy élhetek.
- Mondjátok már el nekünk is – szólt ránk Emmett
- Igen, mi is tudni akarjuk – csatlakozott Bella is. De ők csak néztem rám, mint a megkövült szobrok és nem szóltak semmit. Szerintem még nem is lélegeztem.
- Ilyen nem létezik – dünnyögte Edward – mégis mivel magyaráznád
- Nézz rám – mosolyogtam – hát nem egyértelmű. Megrázta a fejét, aztán csak az ajtó csapódást lehetett hallani. Sajnáltam őt, tényleg nem készültek még fel erre.
- Azt mondja, várjuk egy kicsit – szólalt meg egy kis késéssel Bella
- De mire? – kérdeztem egyből
- Azt mondja, igazad van – mondta Carlisle is – még nem készültünk fel erre.
- Ez így igaz – de már nem csinálhatom vissza – üzenem neki, hogy bocsánat. Neki ezt a legnehezebb megérteni…
- De mit… - kérdezték mindannyian együtt
- Hogy miért is létezem én még mindig… - sóhajtottam.
Még csak öt perce volt némaság a szobában, mikor Renessme megjelent a szobában egy tálca íncsiklandozó étellel. Rögtön összefutott a számban a nyál. Letette elém, s én nem győztem ámuldozni, a sokféle finomságon.
- Ezt nem kellett volna – mormoltam, de máris nekiláttam az egyik kenyeret megvajazni, majd egy szelet párizsival már a számba is gyömöszöltem
- Csak egyél nyugodtan – kedveskedett – van bőven, ugye itt vannak a far… – akart még mondani valamit, de gyorsan elfordult és köhintett egyet. Engem is most jobban lefoglalt az evés, mint hogy elgondolkozzak, ezen. Ezután senki, nem szólt senkihez. Némaság uralta az egész házat. Csupán az én szöszmötölésem, az étellel adott hangot.
Már vagy fél órája vártuk a gondolatolvasó visszatérését, amikor mindenki ismét helyet foglaltak az ülőalkalmatosságokon. Én is elpusztítottam, ha jól néztem majdnem egy fél kiló kenyeret és egy üveg almalét. A felvágottból és a lekvárból is már alig volt csupán… hát ennyit tesz, ha rendszertelenül eszik, az ember vagy éppen semmit.
Végül kényelmesen hátradőltem és hallgattam a csöndet, miközben azon agyaltam, mikén üthetném el hasznosabban az időt. Végül felálltam, kivittem a tálcámat és megpróbáltam elpakolni. Ami egy pár mellényúlással sikerült is. Elmostam a tányéromat és a tálcámat is. S meg kellett állapítanom, nagyon otthonos és elegáns konyhájuk van.
Be kellett látnom, minden van itt, ami egy egyszerű tudatlan halandót abba a tévhitbe ringat, hogy itt bizony emberek élnek. Mire kiértem, már mindannyian ott voltak. Edward fel alá járkált és az állát fogta. Alice pedig, még mindig Jasper ölelő karjaiban foglalt helyet, s félve pillantott felém. Én is megálltam, az egyik kanapé háta mögött és megfogva azt, megszólítottam a járkáló vámpírt.
- Mit szeretnél? – köszörültem meg a torkom – most mondjam el nekik, vagy később?
- Talán apránként beadagolhatnád nekik – félve pillantott felém, s én azonnal megértettem, a múltja kísérti ismét. Gyors léptekkel melle termettem és szorosan megöleltem.
- Vele biztos nem történt volna meg – gördült ki egy kósza könnycsepp a szememből – őt meg is vizsgálták. Jól tetted, amit akkor.
- De mégis… - suttogta és végre átölelt – félelmetes, hogy pont emiatt nem tudtál, akkoriban meghalni…
- Igen én is meglepődtem – váltam el tőle nevetne
- Na akkor végre mi is megtudhatunk valamit – kérdezte csípőre tett kézzel Rosalie. Edward rám pillantott, én pedig csak bólintottam. Tedd azt, amit helyesnek tartasz… mondtam neki gondolatban
- Delia halhatatlan – mondta ki azt a két szót, ami a sorsomat megpecsételte, sok-sok évvel ezelőtt…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)